Kikötői Hírek – spanyol (2021. szeptember 22.)

Báder Petra: Kikötői Hírek — spanyol (2021. szeptember 22.)

Bár a pandémia a tavalyi év irodalmi díjaira is rányomta a bélyegét, idén már több spanyolos érdekeltségű premio-t kiosztottak. Úgy látszik, idén főként női szerzők tarolnak. Az 1944-ben alapított Nadal-díj nyertese a marokkói származású, katalán nyelven alkotó Najat el Hachmi (1979, Nador). Az elismerést az El lunes nos querrán [Hétfőn már szeretni fognak minket] című műért kapta, amelyben – ahogy korábbi műveiben is – önéletrajzi ihletésű témákról, az identitásról és a migráció kérdéséről gondolkodik. Az Alfaguara kiadó 1965-ben alapított díját a kolumbiai Pilar Quintana (1972, Cali) kapta idén a Los abismos [Mélységek] című regényéért, amelyben – mint mindig – a mindennapi erőszakot tárja elénk, ezúttal egy gyermek nézőpontjából.

A tervek szerint idén is megrendezik a mexikói Guadalajarában a világ egyik legnagyobb nemzetközi könyvfesztiválját, a FIL-t – hogy online formában-e, azt nem tudom, mert amikor a Kikötői Híreket írom, sajnos nem tölt be a weboldaluk, viszont azt már bejelentették, hogy a chilei Diamela Eltitnek szánják az életműdíjat. A zsűri kiemelte „egyedülálló írásművészetének mélységét, amely megújítja az irodalomról, a nyelvről és a hatalomról való gondolkodást”; Eltit „a pandémia, a migráció, a környezeti károk és pusztulás által fémjelzett századforduló legsürgetőbb témáiról ír”, eközben pedig „túllépi az irodalmi konvenciókat.” Legutóbbi regényében (Sumar, 2018) az utcai árusok kilátástalan helyzetéről ír. Az egyik legrangosabb elismerésként számon tartott José Donoso-díjat a mexikói Cristina Rivera Garza nyerte el. A chilei Talcai Egyetem által választott zsűri indoklása szerint „igen változatos és elkötelezett” szerző lévén Rivera Garza mára a spanyol nyelvű irodalmak megkerülhetetlen alakjává vált, akinek „minden könyve egy igen bátor vállalkozás, amelyben jelen és múlt találkoznak.” Ez a látszólag semmitmondó indoklás valójában ügyesen összesűríti a szerző költészetében, elbeszélő műveiben és esszéiben egyaránt megjelenő törekvést: emléket szeretne állítani azoknak, akik képtelenek felszólalni maguk és mások érdekében, akiket elhallgattat(ott) az országban uralkodó erőszak.

Cristina Rivera Garza

Az 1964-ben, a Tamaulipas állambeli ötszázezres – mexikói viszonylatban – kisvárosban, Matamorosban született Rivera Garza a latin-amerikai térség utóbbi évtizedeinek egyik legnépszerűbb kevert műfajának, a dokumentumirodalomnak neves képviselője. A véletlen műve, hogy a díj kihirdetésének másnapján volt szerencsém meghallgatni Rivera Garza plenáris előadását egy spanyolországi tudományos konferencián, ahol a történész végzettségű szerző az iratok, okmányok, archívumok emlékállító és egyben történelemalakító szerepét vizsgálta. Elmondta, hogy az irodalomra a valósággal párhuzamos, azt kiegészítő térként tekint, ahol nem csupán emléket állíthat másoknak, de egy új, sokkal hitelesebb archívumot is összeállíthat a múlt eseményeiről. A könyv- és levéltárakat járva, hivatalos dokumentumok ezreit elolvasva ugyanis azzal szembesült, hogy a hatalmon lévők – itt elsősorban a latin-amerikai hatalmi formák erőszakos, gyakran saját állampolgárai ellen fellépő vezetőire utal – gyakorlatilag meghamisítják a történelmet, így nem egyszer fordul elő, hogy egész irattárakat égetnek fel, csak, hogy ne derüljön fény az igazságra. Éppen ezért történészként olyan intézmények dokumentumait tárja fel, ahol bár mindig érezteti magát a hatalmi erők nyomása, az ott lakók nem feltétlenül jelentenek rájuk közvetlen fenyegetést: börtönök, kórházak, árvaházak, elmegyógyintézetek papírjait bújja. Ám ezeket az iratokat elmondása szerint „fordított irányban” olvassa: megpróbálja rekonstruálni a történelmi valóságot, a hivatalos verziók mögött megbúvó igazságot, az elhallgattatott hangokat.

A nemzetközi hírnevet a Nadie me verá llorar [Senki nem lát majd sírni] hozta meg számára. A dokumentumregény főszereplője egy fényképész, aki a fővárosi La Castañeda elmegyógyintézet lakóit fotózza, közben pedig megismerkedik egyikükkel, Matildával, akit évekkel azelőtt egy bordélyházban is lefényképezett. Szinte rögeszméjévé válik a nő, így megpróbál minél több részletet kideríteni az életéből, és eközben saját traumáival, múltjával is szembenéz. Ám Rivera Garza nem csupán két szomorú élettörténetet tár elénk: a huszadik század eleji, úgynevezett porfiriátus éveit, majd a forradalmi lázban égő Mexikót is bemutatja. Porfirio Díaz több mint három évtizeden keresztül, 1876 és 1911 között volt az ország elnöke, a mexikói forradalom kirobbanása után pedig Európába menekült. Bár elnöklését jelentős fejlesztési törekvések fémjelzik, az Orden y progreso, tehát a Rend és fejlődés nevében megvalósított tervei máig ellentmondásosak. Úgy vélte például, hogy csakis az egészséges emberek szolgálják az állam javát, ám egyik nagyszabású projektje, az említett gyógyintézet – ahová aztán olyanok is bekerültek, akik nem küzdöttek mentális betegséggel – a hatalom általi kirekesztés egyik legfőbb szimbóluma lett.

A regény ötletét Rivera Garza doktori kutatási témája adta, hiszen disszertációjában többek között a La Castañeda archívumát vizsgálta. A regényben tehát újraépíti a múltat: az elmegyógyintézet archívumaiban, levéltárakban, könyvtárakban kutat, aztán eltérő tipográfiát használva mellékeli a valódi lakók adatlapjait, a róluk talált dokumentumokat, és bár egyiket-másikat – művészeti törekvéseinek megfelelően – módosítja, tökéletesen kirajzolódik, hogy sok esetben nem a szakemberek véleménye, hanem a politikai nyomás alakította a kórképet. Ez a politika- és kultúrtörténeti jelentőségű dokumentumregény, amelyben kutatás-olvasás és feldolgozás-írás motívuma folytonosan egymásra rakódik, a kirekesztettek nézőpontjából kérdőjelezi meg a történelmi igazságot, méghozzá úgy, hogy egy újabb, szubjektív verziót ad róla. Az őrület összefüggéstelenségét szerkezetileg modellező szöveg kusza kirakóként tárul az olvasó elé, amelyet a főszereplő fényképésszel karöltve próbálunk meg szétszálazni.

Rivera Garza ezt a vonalat folytatja műveiben, újra és újra, legyen szó költészetről, esszéről vagy egy újabb dokumentumregényről. Néhány évvel ezelőtt így nyilatkozott a mexikói Excélsior napilapnak: „Az irodalom a közönyösség ellen küzd, és bár csupán az ember körül épülő fejtörő egyik darabkája, segíthet elviselni egy erőszakba süllyedő ország gyászát. Még akkor is, ha a műnek nincs különösebb társadalmi törekvése, a nyelv emléket állít az eltűnteknek, hiszen a szerző nem vonhatja ki magát a valóságból, fel kell lépnie a harcos közönyösség és nemtörődömség ellen, mely mindinkább érzéktelenebbé és védtelenebbé tesz minket.” Amikor a szerző egy évszázaddal ezelőtt létrehozott intézmény mindennapjaiba nyújt betekintést, gyakorlatilag ugyanazokat a hatalmi viszonyokat tárja elénk, amelyeket legújabb könyvét olvasva is felfedezhetünk: idén jelent meg az El invencible verano de Liliana [Liliana legyőzhetetlen nyara]. A friss dokumentumregény különlegessége, hogy saját testvérének, Liliana Rivera Garzának állít benne emléket, aki 1990-ben gyilkosság áldozata lett.

Az intim témát feltáró regény érzelmileg meglehetősen megterhelő olvasmány. Címéről Camus ugrik be, és amint kinyitjuk a könyvet, ott is áll az idézet: „A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.” A szerző mintegy harminc év, pontosabban „huszonkilenc év, három hónap, két nap” távlatából próbálja meg rekonstruálni az eseményeket és feltárni testvére halálának történetét. Rögtön a szöveg elején kirajzolódik, hogy a máig szabadlábon járó tettest keresi (pedig mind tudjuk a nevét!), újra akarja nyitni az ügyet – ha hivatalosan nem is sikerül, az irodalom által mégis lehetősége nyílik rekonstruálni, hogyan történt a tragédia. Bíróságon, közjegyzőnél, levéltárban kutat, számtalan jelentést és hivatalos iratot elolvas, de ezek mellett a regénybe építi a család által megőrzött emlékeket is: leveleket, cetliket, naplókat, üzeneteket, rajzokat, könyveket, térképeket mellékel. Harminc év távlatából próbálja meg elvégezni azt a nyomozást, amelyet a hivatalos szerveknek kellett volna, eközben pedig kirajzolódik, hogy a harminc év alatt gyakorlatilag csak annyi változott, hogy a feminicidio, azaz a „nőgyilkosság,” 2012. június 14-én bekerült a szótárba. Nem az a lényeg, hogy mi igaz a történetből, hogy autentikusak-e Liliana naplóinak, leveleinek sorai, vagy hogy testvére változtatott-e rajtuk, és ha igen, hol és pontosan mennyit. A lényeg az, hogy Cristina hangot ad testvérének – és nem csupán neki, hanem annak a sokezer nőnek is, aki élettárs vagy férfirokon áldozatává válik Mexikóban. Ahogy az a regényből is kiderül, az országban átlagosan tíz nőgyilkosságot követnek el évente (legalábbis ennyiről tudnak a hatóságok), a legfrissebb felmérések szerint az esetek 99%-a marad büntetlenül. Éppen ezért cseppet sem meglepő, hogy idén különösen nagy felháborodást keltett Manuel López Obrador elnök döntése, aki nőnap alkalmából, „csupán elővigyázatosságból”, óriási fekete kordonokat állíttatott a kormány székhelyéül szolgáló Palacio Nacional elé. Az erőszak helyett természetesen békés utat választottak a tüntetők: teleírták a kordont a párkapcsolati erőszak áldozatainak neveivel. Cristina Rivera Garza legfrissebb regénye is ugyanígy, az íráson keresztül próbál meg igazságot szolgáltatni.

 

Irodalom:

Diamela Eltit: Sumar, Santiago de Chile, Seix Barral, 2018.

Najat el Hachmi: El lunes nos querrán, Barcelona, Destino, 2021.

Pilar Quintana: Los abismos, Barcelona, Alfaguara, 2021.

Cristiana Rivera Garza: Nadie me verá llorar, Mexikóváros, Tusquets, 1999.

Cristiana Rivera Garza: El invencible verano de Liliana, Mexikóváros, Penguin Random House, 2021.