Hudácskó Brigitta: Kikötői Hírek — angol (2021. szeptember 15.)


Harvey Weinstein producernek, a Miramax filmgyártó és -terjesztő cég egyik alapítójának többen mondtak köszönetet különféle filmes díjátadókon, mint Istennek. Nála csak Steven Spielbergnek lehet hálásabb a filmművészet, legalábbis, ha a köszönetnyilvánítások számát vesszük alapul. Ez derül ki az oknyomozó újságíró Ronan Farrow Hollywood csúcsragadozója – Hatalom és erőszak az Álomgyárban című könyvéből, amely eredetileg 2019-ben jelent meg, a magyar nyelvű kiadás pedig 2021 augusztusában került a boltokba.

A kötet Farrow 2016-ban kezdődő nyomozásának története, amikor is, még az NBC csatorna riportereként, elkezdte a „szereposztó dívány” jelenségét vizsgálni a hollywoodi filmgyártásban. A tervezett riport végül egy sokkal komplexebb és baljósabb eseménysorozat egyik katalizátorává vált, amit ma már a #MeToo mozgalom elindítójaként ismerünk. Csak Farrow legalább tucatnyi nővel készített interjút, akik mindannyian Weinstein zaklatásának áldozatai voltak, ez a szám pedig az első beszámolók napvilágra kerülése után egyre csak nőtt. Harvey Weinstein ellen 2018 májusában emeltek vádat és tartóztatták le New Yorkban, 23 éves börtönbüntetését 2020 februárjában kezdte meg. Az elmúlt néhány évben színészek, filmesek és más alkotók tucatjai határolódtak el látványosan Weinsteintől, és számos nyilvános bocsánatkérés is elhangzott olyanoktól, akik saját bevallásuk szerint már bánják, hogy valaha együtt dolgoztak vele, vagy éppenséggel akár tudtak is viselt dolgairól, és mégsem tettek semmit. A hallgatás és titkolózás évtizedes gyakorlatával szemben Farrow már-már radikális transzparenciára törekszik: a könyv anyagából podcastot készített, amelyben részben a nyomozás során készített interjúi szerepelnek, részben pedig már a kötet megjelenéséhez készült felvételek olyanokkal, akik fontos szerepet játszottak a Weinstein-ügyben, legyenek NBC-dolgozók vagy magánnyomozók, akik épp a szerzőt figyelték meg. Az HBO később Catch and Kill: The Podcast Tapes címmel dokumentumfilm-sorozatban dolgozta fel ugyanezeket az interjúkat. Mindezek mellett pedig Farrow kendőzetlen őszinteséggel ír saját érintettségéről is: Ronan Farrow apja ugyanis Woody Allen, akit a szerző nővére, Dylan, hétéves korában szexuális zaklatással vádolt meg. Beszámol arról, hogyan ment látványosan tönkre az élete a nyomozás során az egyre jobban ránehezedő nyomás miatt, amelyet Weinstein emberei minden lehetséges oldalról igyekeztek kifejteni rá; és arról is, hogyan kérte meg partnere kezét a könyv egyik korábbi verziójában, a korrektúraszerkesztő egy szövegbuborékjában. Ha a Harvey Weinstein-ügy nem az elmúlt évek leglátványosabb médiabotránya lenne, akár azt is gondolhatná az olvasó, hogy egy kémregénnyel van dolga – és voltaképpen így is van, csak éppen nem regény.

 

Míg a szórakoztatóipar arra kényszerült, hogy szembenézzen nem csupán Weinstein bukásával (aki a kötet tanúsága szerint szinte kisebb istenként rendelkezett mások sorsáról és kisebb hadsereg állt rendelkezésére, hogy minden szeszélyét kielégítsék, majd ennek nyomait eltusolják), addig egy másik per is kezdetét vette, szintén New Yorkban. Ebben a keresetben Amerika egyik leggazdagabb családjának, a Sackler-famíliának nyolc tagját nevezték meg alperesként, a felperesek között pedig több mint 500 megye, város és indián törzs szerepelt. Bár Sackleréket jóval kisebb médiafigyelem övezte, nem csupán vagyonuk és társadalmi státuszuk miatt voltak ismertek, hanem művészetpártoló és filantróp tevékenységük miatt is: az 1950-es évek óta a világ leghíresebb múzeumai és egyetemei részesülhettek a Sackler-család bőkezű támogatásában, amit ezen intézmények több ízben azzal háláltak meg, hogy intézeteket vagy galériákat neveztek el jótevőikről. A New York Times cikke szerint a párizsi Louvre volt az első múzeum, amely aztán eltávolította falairól a Sackler-család bőkezűségének nyomait.

Első pillantásra érthetetlennek tűnhet ez a fordulat, amely során annyi intézmény határolódott el hirtelen Sackleréktől, hiszen korábban nem emeltek kifogást mecenatúrájuk ellen. Azonban ez a történet is korábban, 2017-ben kezdődött egy New Yorker-cikkel, amelyben egy másik oknyomozó újságíró, Patrick Radden Keefe úgy mutatta be Sackleréket, mint „a családot, akik a fájdalomból építettek birodalmat.” Míg ugyanis Sacklerék széles körben ismertek voltak művészetpártoló tevékenységükről, a nevüket pedig sikerült felírniuk a világ legnagyobb presztízzsel rendelkező kulturális intézményeinek falára, a családi jövedelem és bőkezű adományaik forrása már sokkal kevésbé volt ismert: évtizedek óta nagy gonddal ügyeltek arra, hogy a köztudatban ne kapcsolódjon össze a dinasztia neve azzal, amivel ténylegesen foglalkoztak. A Sackler-család ugyanis a nagy múltú Purdue Pharma gyógyszeripari cég tulajdonosa, a céget pedig a 2010-es évek amerikai opioid-járványának első számú felelősének tartják. A Purdue Pharma gyártja a „vidéki heroinként” csúfolt OxyContin nevű, nyújtott hatású fájdalomcsillapítót, amely rendkívül magas függőségi potenciállal rendelkezik. 1996-os bevezetése után ugrásszerűen megugrottak a gyógyszerrel összefüggésbe hozható túladagolásos halálesetek, az amerikai opioid-járvány pedig az elmúlt két évtizedben legalább 200.000 ember halálához vezetett, s ez a szám egyre nő. Ez áll tehát a 2019-ben benyújtott kereset mögött: a vádak szerint ugyanis a Purdue Pharma volt az első gyógyszeripari cég az 1990-es években, amelyik elérte, hogy az erős ópiátok minél szélesebb körben elérhetővé váljanak. A cég forradalmasította a gyógyszeripari marketinget, és ezzel együtt nyomást gyakorolt az orvosokra, hogy minél gyakrabban írjanak fel OxyContint, miközben a Purdue Pharma számára végig ismertek voltak a szer használatával járó kockázatok. Míg az OxyContin tragikus módon az amerikai piac egyik legismertebb gyógyszerévé vált, Patrick Radden Keefe és más oknyomozó újságírók vizsgálódása kellett ahhoz, hogy évtizedek után a nyilvánosság számára is kiderüljön a Sackler-család és a sok milliárd dolláros forgalmat bonyolító Purdue Pharma közötti kapcsolat, valamint annak magyarázata is, miből telik a famíliának arra, hogy a londoni Tate Modern mozgólépcsőt nevezzen el róluk. Időközben Radden Keefe Farrow-hoz hasonlóan szintén könyvet írt vizsgálódásainak eredményéről (ez a 2021-ben megjelent Empire of Pain: The Secret History of the Sackler Dynasty), és saját elmondása szerint lassan összegyűlik annyi levele a Sackler-család jogi képviselőitől, amelyekkel azután kitapétázhatja a fürdőszobáját. Talán épp korszakalkotó új műalkotás születhet Radden Keefe fürdőszobájában, a család hathatós segítségével – nem ez lenne az első eset, még ha a módszer nem is a megszokott.

A Sackler Escalator mozgólépcső a Tate Modern épületében

Sacklerék ügyében röviddel a könyv megjelenése után, 2021 szeptemberében született meg az ítélet, amely szerint a család 4,3 milliárd dollár megfizetése mellett mentesül minden további jogi felelősség alól az opiod-válságban játszott szerepük miatt. 11 milliárdos összvagyonuk mellett még a büntetés megfizetése után sem kell majd segélyért sorban állniuk, így hangozzék bármilyen abszurd módon is, tényleges anyagi veszteséget aligha szenvedtek. Valami mást azonban elveszítettek, amire pedig a család a cég alapítása óta törekedett: hogy a nevét a művészet révén mossa tisztára. Bár az ítélet csak most született meg, Sacklerék ügye még 2017-ben szenvedte el a családra nézve legsúlyosabb csapást: azt, hogy elvesztették a művészetpártolás és mecenatúra jelentette presztízst, és azon túl, hogy hirtelen kellemetlenné vált a Sackler névvel együtt szerepelni, a família tagjai egyenesen nem szívesen látott, „mocskos adományozókká” váltak, akikkel kompromittáló kapcsolatba kerülni. Ezt követően számos intézmény igyekezett először megszabadulni a Sackler névtől, majd pedig visszautasítani a családtól származó további adományokat.

Bár Harvey Weinstein és a Sackler-család bűnei mind természetüknél fogva, mind pedig nagyságrendükben különböznek egymástól, az mindenképpen összeköti őket, hogy mindannyian a művészetet használták ahhoz, hogy tisztán tartsák vagy tisztára mossák a nevüket. Weinstein saját hatalmi játszmái kiéléséhez használhatta fel azt a tényt, hogy ő volt a hollywoodi filmgyártás egyik kapuőre, és különösebb erőfeszítés nélkül tehette tönkre azok karrierjét, akik nem engedtek neki, vagy fel mertek szólalni az őket ért erőszak után. Farrow könyvében számos olyan színésznő, producer, és egyéb filmipari dolgozó szólal meg, akik feketelistára kerültek, rossz hírüket keltették, és egyáltalán nem, vagy csak elvétve kaptak munkát a szakmájukban, miután nem engedtek Weinsteinnek, és panaszt, netán feljelentést tettek ellene. Weinstein módszerei a körülmények komplex összejátszása miatt nyílt titoknak számítottak – Harvey Weinstein végül is többet tett a filmiparért, mint maga Isten, nem? Az ugyan nem derül ki, hogy a Sackler-család is többet tett-e a művészetért és tudományért, mint Isten, és a hatalomgyakorlásban is közvetettebb módszereket alkalmaztak, mint Weinstein, ám még így is felfedezhető némi hasonlóság a két esetben: az az évtizedeken át tartó, etikátlan vagy egyenesen törvénybe ütköző magatartás, amely szakmai körökben köztudott volt, ám sokan mégis hajlandóak voltak szemet hunyni fölötte a magasabb művészeti (és ezzel elválaszthatatlan módon összefonódó pénzügyi) érdekek miatt. Aki pedig ezt nem tette meg, azt egészen a közelmúltig sikerült elhallgattatni pénzzel, ügyvédi levelekkel, vagy a történeteik ellehetetlenítésével. Erre utal Farrow könyvének angol címe, a „catch and kill,” azaz „elkapni és megölni”: a Weinsteinhoz közel álló sajtóorgánumoknak bevett módszere volt, hogy a kompromittáló történetek kizárólagos jogait megvegyék, majd pedig egy fiók mélyén temessék el a híreket.

Se Farrow, se Radden Keefe műve nem rendelkezik túlságosan megnyugtató végkifejlettel: bár a „gonosz” látszólag mindkét esetben elnyerte méltó büntetését, nagyon is kétséges, mennyire volt ez tényleges büntetés, és mennyire arányos az elkövetett bűnökkel. 4,3 milliárd dollár és 23 év börtönbüntetés nem kevés, de talán ezeknél is fontosabbak azok az öntisztító folyamatok, amelyek a Weinstein-ügy és a Sackler-család lelepleződése után elindultak. Bár naivitás lenne azt várni, hogy két botrány után transzparensebbé válik a művészet és a pénz kapcsolata, azonban arra talán lehet számítani, hogy nagyobb figyelem (és gyanakvás) övezi majd azokat a machinációkat, amelyek során a piszkos ügyleteket a művészeten keresztül igyekeznek tisztára mosni, idővel pedig talán a Radden Keefe-ház lesz az egyetlen, ahol még van Sackler-galéria.

 

Irodalom:

Ronan Farrow: Hollywood csúcsragadozója – Hatalom és erőszak az Álomgyárban, Budapest, Corvina, 2021.

Patrick Radden Keefe: Empire of Pain: The Secret History of the Sackler Dynasty, New York, Doubleday, 2021.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük