Órák óta kisebb falvakon hajtunk át, ráz az út, dobálnak a kanyarok, a műbőr üléshuzat a bőrömre tapad, rég nem tartom az ötvenet, különben sötétedésre se érünk oda. A telefonom fényereje a maximumra húzva, rögtön jelzi, ha baj lenne. Szól a rádió, akkor kevésbé vagyok feszült. Megpróbáltam úgy szervezni az utat, hogy minden potenciális veszélyforrást, hidakat, árkokat, keskeny szerpentineket kiiktassak. Mellettem Hajni piszkálja ki a körmei alól a leander földjét. Tisztában van vele, hogy kerülőúton jövünk, mégis szégyellem előtte felhozni. A kurva anyádat, mondja egy járókelő a zebrán, akit későn veszek észre, leolvasom a szájáról, mert a rádiótól nem hallunk idebent semmit. A gumik hosszú csíkot hagynak az aszfalton. Ennek lehet hallani a hangját. Csak ketten ülünk az autóban, de szinte hallom anyám szavait, aki hátulról az arcomba hajol, add át apádnak, mondja, add át, majd ő vezet, ismétli, és egy lékelt dinnyét szorongat az ölében, mint egy újszülöttet, melyből hiányzik egy bicskával kivájt háromszög. A Nővérek között ül hátul, izzadt nyakredőiben összecsomósodtak a hajszálak. Apám meztelen hátán izzadság csorog, cuppog tőle az ülés, gerincferdüléstől homorít, a hosszú vezetéstől az üléshuzat fagolyócskái mintát vájtak a bőrébe. Az én hátam kezd viszketni tőle, ne vakard az anyajegyeket, mondja anyám, melyek mint vargabélesben a mazsolaszemek, tarkítják a hátam. A kávétól ég a gyomrom, a kólától csak sűrűn meg kell állni, a melegnél már csak a lábszag elviselhetetlenebb. Lábfejem előrenyomódott szivacsos papucsomban, körmeim a homokos gumiszőnyegbe markolnak. Nincs itt anyám, de szinte érzem a cukros lé szagát, amely a dinnyéből folydogál az ölébe, egészen a pink lasztexnadrág azon részéig, ahol már összeérnek a combok. A Nővérek barátságkarkötőkkel teli karjukat összefonják, nyakukban műanyag cumik koccannak egymáshoz gúnyosan, minden méretben ellenszenvesek. Bő kertésznadrágot viselnek, fiús kockás inget, rövidre nyírt hajat és sportmelltartót, mintha ikrek lennének, pedig nem azok.
Nyuszi, figyelj a vezetésre, mondja Hajni, mikor a zebrán átérő pasas bemutat. Kettesbe teszem a gépet. Ötvenes tábla, mondja Hajni. Az egyest azóta nem veszi be a kocsi, mióta elhoztuk a leandereket. Nem csak a virágot kaptuk, anyám mutatott egy színes fotót, integetünk a képen, háttérben az üres táj, benne a hattyasi telek, rajta egy betonépület. Anyám karján ülök, két-hároméves lehetek. Figyelem önmagam, apámat, anyámat, a Nővéreket, az érett mákgubókat és a Skodát a háttérben. Anyát apa tanította meg vezetni, de soha nem láttam őt a volánnál. Odaadom a képet Hajninak, zsebre vágja, később az anyósüléshez tartozó napellenzőbe szúrja. Hajnival a drogambulancián vezetett csoportos biblioterápiás foglalkozáson ismerkedtünk meg. Állítólag a régi emlékek új kontextusba kerülve hozzájárulnak az önismerethez. Neki nem láttam a tekintetében a szánakozó pillantást, ő volt az, aki nem ítélkezett. Ha megy a rádió, és Hajni is beszél, nem tudok egyszerre a kettőre figyelni. Azt mondják, az emberi agy száztíz bitet képes befogadni egyszerre. Fél kézzel tartom a kormányt, a könyöklőt felhajtva egy napszemüveget bányászok elő, felveszem, lehajtom a napellenzőt, elhúzom a kis műanyag lapot a tükör előtt. Nézem magam, apám nem szereti, ha beleszólnak a vezetésbe, jut az eszembe. Apám betonozta azt a szűk járdát is, a nagykaputól a beton épületig, amelyen mezítláb szaladok egész álló nap. Másnap csíp, ha hugyozok. Évekkel később, ez az égő csípő érzés átalakul másfajta fájdalommá, mikor apával összeveszünk, és én mindenfélét összeírok róla a naplómba. Ő később elolvassa, három napig nem szól hozzám. Aztán leülünk, hogy megbeszéljük, nem írok soha többé ilyeneket. Ekkor érzem másodjára, hogy hatással van másokra, amit írok. Az első akkor volt, mikor a szegedi boszorkányégetésekről írtam alsóban, és az órán nem engedték, hogy felolvassak belőle. Helyette behívták anyámat, megtanulhattam volna már, hogy nem lehet mindent csak úgy leírni. Aztán megkaptam a gimiben az első mobilomat, smsben azt írom az unokatesómnak, hogy faszszopó. Ez volt a harmadik alkalom. Nem volt különösebb indíttatásom, kontextus nélküli szó, talán csak a hatás miatt, hogy történjen végre valami. Átjönnek a rokonok, beszéljük meg, ez nincs rendben, meg egyáltalán hogyan és miért, de aztán kapnak enni, megnézik az újdonságokat a házban és elmennek, végül már nem is csodálkozik senki. Minden a régi, apámék újra a távirányítón vitatkoznak, én meg veszek nekik egy üveg bort békülésből, gyűlölöm őket, amiért kólával isszák meg. Hajni sem vezethet, ez a férfiak dolga, az útra meg a rádióra való figyelés, összesen hány bit információ? Egy hatalmas fallosz alakú szökőkút elé érünk, ahol leparkolom a kocsit. Hajni kiszáll, nem szeret szelfizni, szerinte pózer. Ideadja az eldobhatós kameráját, csúszik az izzadt tenyerem a műanyag borításon. Mikor villan a vaku, spriccel a kút, óriási ejakuláció, egyenesen Hajni frufrujába. Mosolygok ezen, ő viszonozza, jó lett, kérdezi, jó lett, mondom, majd elindulunk a csónakázók felé. Hajni nem tudja, hogy mindig is utáltam a vizet, gyűlöltem úszni és mindenféle vízi sportot, a horgászattól a vízibicikliig. Hajni azzal sincs tisztában, hogy apámnak is csíp, ha hugyozik, ha alig iszik egy nap, ettől még a feje is gyakrabban fáj. Az ilyen erős napsütésben az jut eszembe, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. Hajni még mindig foglalkozik drogosokkal, online nyújt nekik prevenciós segítséget. Nem beszél a munkájáról, aggasztja, de inkább mással beszéli meg. Újabban rágja a körmét. Mikor fotózom, mindig rejtegeti. A csónakázókat figyelem. Már ettől a giccses szótól is felforr az agyvizem. A csónak pedig bizonytalanul billeg alattunk. Anyám ül a végében a Nővérekkel, ők eveznek felváltva. Apám a másik végében gyerekkori önmagammal, a csónak oldalára erősített mentőgumit piszkálja ki a kezemből. Gyerekkori önmagam zokog, keservesen sír, apám először azt gondolja, ez a gyerek dolga, hogy sírjon, ez mutatja, hogy igazi gyerek, és hogy neki is van, a másik pillanatban azt gondolja, hogy mindjárt abbahagyja, később elönti az ideg, a partról is biztosan hallják, már mindenki minket figyel. Anyám a csónak végén hurkás ujjaival a hónalját vakargatja. A Nővérek fintorognak, apám meg hátradől, nem mond semmit, de látjuk, hogy jobb, ha nem szólunk hozzá, pirítja a hátát a nap, könnyen leég, soha nem barnul. Anyám mosolyog, később kenegetheti a hátát Neogramonnal, ennek mindig rosszul mondja a nevét. Az ölébe ültet, rugóztatja alattam a lábát, kényelmes a combja, mint a gumiabroncs-hinta. Hihetetlen, de sikerül neki, megszűnik a sírás, hüppögésbe fordul, mely szintekkel javít a helyzeten. A csónak mintha egy helyben állna, senki nem evezi, pedig lassan mégis sodródunk, bele a csatornaszagú nádasba, a jövőbe, mikor már nem csónakázunk többet. Egy fiatal pár evez el mellettünk, a férfi izmos, a nő száján tűzpiros rúzs, ránk mosolyognak, elirigyelve családunk boldogságát. Hajni elrángat a tó mellől, ne bambulj, nyuszi, mondja, és átkarol, csücsörít rám, közben a seggembe markol. Nem szeretem, ha nyilvánosan teszi, úgy érzem, másoknak szól. Beülünk egy étterembe. Egy bajszos férfi egy drapp színű ruhát viselő nőt vizslat titokban, de én elkapom a tekintetét, figyeli a nőt, aki kinn veszekszik a férjével, mert a gyerekeit fagyival nem engedték be az étterembe. Az apuka két kismotorral a vállán bólogat. Leültetnek minket, fal mellé, messze a kilátástól, sötét része a helynek, pókhálós a sörpad alja, akárcsak a múltunk emlékei. Mikor a tömör fával érintkezik a combunk, a hideg csípősen markol belénk. Kijön a pincér, szinte fut, eddig végig a szeme sarkából tekintgetett ránk, most meg mintha először látna. Beles pasas, bajszos ő is, pirospozsgás Mikszáth-pofa. Vaskos tenyeréből egy jegyzetfüzet tűnik elő, ceruza meg a semmiből, talán a gyomrából, vagy a köldökéből, biztos elférne benne. Kihúzza magát, átszellemül, arcán komiszság, a ház ajánlatát javasolja, meg valami számunkra ismeretlen bort. Gyorsan döntök, nem bírom a feszültséget, melyet a tekintete és a közelsége gerjeszt bennem. Rábökök a kezemben lévő étlapon egy csülkös pacalra, Hajni bizonytalan, de tudom a végén mindig ugyanazt rendeli, amit én. Milyen az a pacal, kérdezi, a pincér elmosolyodik, mint egy aranybarnára sült kalács a képe, azt mondja, szívvel lélekkel készül. A pincér elkéri a lapokat, Hajni átnyújtja, én a pincér gyomrán feszülő vastag fehér ingre meredek, milyen földönkívüli erő tartja azt a gombot a helyén. Hajni kikapja a kezemből a lapot, add már oda neki, mondja, bort nem kérünk, teszi hozzá. Ekkor újragondolom a csónakázást. Tévedtem, vagy hazudtam önmagamnak, apám evezett aznap, anyám figyelte, mikor hibázik, emlékszem a tokájára, a vágatlan körmeire a papucsban, a bőrkeményedésre a sarkán, amit mindig egy langyos vízzel teli lavórban reszelt és áztatott. Mi írhatta felül ezt az emléket? Tisztán látom apámat, amint sápadt fehér bőrrel, harcsabajusza alatt rám mosolyog, egy pillanatra átadja a lapátokat, én megnyugszom, de gyerekes indulattal csapkodni kezdem a vizet, a Nővérekre, anyám lábára. Vedd már ki a kezéből, üvölti anyám rögtön, nem látod, mit csinál, vedd ki, és akkor apám alsó ajkát beharapja, halántékán ráncok jelennek meg.
Hajni nincs is oda a pacalért. Néha kirándulásokon rágyújt az étkezések után, ha ideges, akár előtte is. Miután végeztünk a pacallal, kilépünk az étteremből, sötét felhők gyűrődnek, mint meleg paplan, a napközbeni hőséget tolva az arcunkba. Háromnegyedig takarja ki az ég a valóságot, nem tudjuk, sétára induljunk-e vagy a szállásra, az utóbbi mellett szóló döntő érv, hogy csöpögni kezd a langyos eső. Fulladunk az állott levegőtől, a kocsiig érve kifáraszt a minimális szintkülönbség. Hajni még rágyújt. Apám soha nem dohányzott, nem ivott és a zoknijait is mindig a szennyesbe dobta. Mindemellett apám képes volt egy üveg sörtől elaludni. Nyáron is vastag zoknikat hordott a rossz vérkeringése miatt, és mint az később kiderült, nem sértésből, hanem tényleg kólával itta a bort. Villámlásba kezd, és egyre jobban esik. Hajni a feje fölé tartja válltáskáját, azt mondja, romantikus, és hogy nem érdekli, ázzunk el. Apa retteg a vihartól. Ha otthon vagyunk, akkor is lehúz minden redőnyt, áramtalanít, még a tusolót sem engedi senkinek ilyenkor használni. Szálljunk be a kurva kocsiba, motyogom, miközben feszülten rántom ki az ajtót. Hajni is beszáll, óvatosan, lassan, ami csak olaj a tűzre. Rám néz mogorván, hallottam, mit mondtál, mondja, aztán szótlansággal megértést tanúsít, mert látja, hogy remegnek az ujjaim, rettegek a vihartól. Hajni nem tudja, hogy apa gyűlöl viharban vezetni. Fiatalon egyszer szemtanúja volt egy balesetnek, ahol neki kellett a mentőket hívnia. Amíg ott állt a szerencsétlenül járt autók roncsai mellett, egy oszlopba csapott a villám. Szikrák szóródtak a hajába elmondása szerint, azóta vágatja rövidre. Ülünk a kocsiban, Hajni hosszú, egyenes haja a víztől mindig behullámosodik, hajókötélként csavarja egymásba, facsarja belőle a vizet. Könnyű nyári ruháját is átáztatta az eső, köldökére tapad a vékony vászon, mint egy ablaküvegre nyomott nyelv. Képtelen vagyok elfordítani a kulcsot. Nagyokat nyelek. Párásodnak az ablakok, egyre fülledtebb a levegő. Valamit tennem kéne, jár a fejemben, de ehhez erősebb sarkakat kellett volna örökölnöm. Az autó karosszériáját lökésszerűen érik az esőcseppek, mint frissen fejt tej a bádoglavórt. Mintha ostorral csapkodnák az autót. Olyan erős hangja van, hogy hiába szólalnék meg, nem lenne erőm túlkiabálni. Rám tör a pánik, pedig tudom, hogy itt benn nem csaphat belénk a villám. Hajni rám néz, de nem szól egy árva szót sem. Gyerekkorom óta rettegek még csak létrára is mászni. Attól a tudattól, hogy a lábaim távolodnak a földtől, kiver a víz, elszorul a torkom, nyelni sem vagyok képes. Halálfélelmet érzek bármilyen hídon, akár gyalogosan, akár járművel való átkeléstől. Mikor alábbhagy az eső, és már nem villámlik, elfordítom a kulcsot. Pusztán percekkel később vagyok képes megszólalni. Gyerekkoromban Battonyára küldtek nyári táborba, amin mozgássérültek és hátrányos helyzetűek is részt vettek. Hatan voltunk egy szobában, imádtam, mert emeletes ágyak is voltak, én aludhattam felül. Hajni lehúzta az ablakot egy mozdulattal, némán kért engedélyt, hogy rágyújthasson menet közben, én bólintottam. Éjszakánként kártyáztunk vagy kilógtunk a medencékhez, a kerekesszékeseknek segítettünk bemászni. A vízben mindenki egyforma volt. Közben az ablaktörlőt lassabbra állítottam, kezdett teljesen megszűnni az eső. De volt ott egy félkarú kisfiú, folytattam, aki kosaras kártyákat gyűjtött. A tábor végén elmesélte, hogy álmában két karja van, úgy kosarazik, mint Jordan, és csavartat is tud dobni. Aztán elmondta, hogy minden reggel felkel és újra rádöbben, hogy egy karja van. És ezen nem tud változtatni. Hajni kifújta a füstöt és a csikket elnyomta egy megcsomósodott rágó tetején a hamutartóban. Éppen megérkeztünk a szállásra. A dohányosok valahogy mindig úgy tudnak időzíteni, hogy valaminek pont az elejére vagy a végére fejezzék be. Kivettük a bőröndöket, behúztuk őket a recepcióhoz. Első pillantásra úgy éreztem magam azon a helyen, mint Hans Castorp a Varázshegyen. A következő pillanatban már a csapott tetőtéri szobánk plafonját bámulom, miközben Hajni felnyúl a seggembe. Kisfiús testét nézem, azt, hogy mennyire csontos, látszódnak a bordái, miközben vonaglik rajtam, mint egy elektromos rodeóbikán. A Google keresési statisztikák jutnak az eszembe, hogy léteznek tabu szavak, például a fegyverek vagy akár a Molotov koktél készítésének receptje, gyerekpornó vagy undorító bogarak, fóbiák, betegségek, hogy nem kereshetsz rá csak úgy büntetlenül bármire, mert az agy nem tud csak úgy következmények nélkül mindent feldolgozni. Szex után, Hajni mindig a fürdőszobába siet és megmossa a fogát. Én a szavak életlenségén gondolkodom, hogy ma már bárkinek leírhatod azt, hogy faszszopó, legfeljebb csak mosolyog vagy fintorog rajta, még a Google sem teszi tiltólistára, ma már több kell ennél. Hajni megengedi a vizet a tusolóban, mindig hosszasan folyatja, mielőtt alá áll. Felkelek az ágyról, egy ovális tükör elé állok meztelenül, amely a fadobozos tévé mellett van elhelyezve. Nézem a testem, a tévé tetején található videómagnón akad meg a tekintetem. Rég láttam ilyet, talán kazetták is vannak valahol. Ki sem kell mozdulnunk ahhoz, hogy kikapcsolódjunk, a valóság másolatai dobozolva vannak a hálószobánkban. Hajni nedves gőz kíséretében lép ki a fürdőből. Egy törölközőbe teljesen becsavarta a testét, bokától hónaljig, mint egy méretes sushit. Haja megint hullámos, vállaira omlik, mint valami vízpartra sodort tengeri hínár. Apa nem szereti a halakat. Még a pucolásuk is gondot okoz neki, azt mondja, a szaguktól kifordul a gyomra. Hajni az ágyra fekszik, kibontja magát, gőzölög a teste a hatalmas ágyon. Odafekszem mellé. A hírek tele vannak természeti katasztrófákkal, balesetekkel, háborúkkal, könnyebb így elviselnünk saját sorsunkat, ha tudomást veszünk arról, hogy ezek a szarságok bármikor velünk is megtörténhetnek? Hajnira nézek, behunyja a szemét, képtelen vagyok erről beszélni most neki. Inkább csak hallgatni akarok. Pár perc múlva ő szólal meg. Várod már a holnapot, kérdezi, a plafonon egy repedésre meredek, túl éber vagyok ahhoz, hogy elaludjak. Hát ez az, amiért ide jöttünk, felelem, persze, hogy várom. Fekszik mellettem, már nem gőzölög, libabőrös, de még nem érzi, hogy fázik. Esőszag jön be az ablakon. Ahogy elnyúlik az ágyon, látszik a hosszanti heg a vénuszdomb felett. Kitapintom az ujjaimmal, Hajni belenéz a szemembe, állom a tekintetét, nem kérdezek semmit. Emlékszem a napra, mikor összejöttünk. Beültünk egy gyorsétterembe és közös ketchupba tunkoltuk a sült krumplinkat. Ő mesélt a családjáról és a fiáról, a zárkózottságomat pedig elfogadta. Feláll, a hónalját nézegeti, fintorog a tükörbe, majd a sípcsontján húzza végig csontos ujjait, ingatja a fejét, bugyit húz, olyan szélesebb fajtákat hord, melyek egyik fele mindig belegyűrődik a farpofák közé. A kulcscsont kitüremkedik, a lapocka beesik, de izmos, szálkás a háta. Apám sokáig masszírozta anyám hátát esténként, még azelőtt, hogy nagyképernyős tévénk lett. Hajni megfordul, én az ágyon ülök, rám néz, melle peckesen áll, magabiztosan jelzi, készen áll. Néha bosszant a határozottsága. Menjünk, mondja, és egy pillanat alatt felöltözik. Lemegyünk a bárba, ahol döglött állatfejek vannak a falon kitömve. Léteznek emberek, akiknek jobban csúszik tőlük a pia. Gin-tonikot rendelek, Hajni sört. Farkasvacsorát ülünk. Egy fiatal roma lány szolgál ki minket a pultban, később hangsúlyozza, hogy ő cigány, nem pedig roma. Büszkén meséli, hogy két faluval arrébb nőtt fel, meg hogy ad haza pénzt, úgy, hogy három gyereke van. De lehet hasban a következő. Szép gyerekem, így beszél az egyikről, akinek a fotóját mutogatja. Hol az apja, kérdezem, forgatja a szemét, ó, az lelépett, feleli, bár nem mintha hiányozna, csak a hülyeségét tanulták tőle a purdék. Hajni térképet kér tőle, bejelölik rajta, hol vagyunk most, és hogyan találunk oda holnap az erdőn keresztül a célpontunkhoz. A harmadik gin-tonikomat iszom. Apám tekint vissza a hetvenes évekből, egy fotóról emlékszem így rá, bal kezét csípőre téve, pincérruhában várja anyámat a Tanácsháza előtt, vastag pajesza kilóg a bubifrizura alól. A szegedi Tanácsháza menzáján dolgozott, ott, ahol még páternoszter is működött. Soha nem említette, hol ismerkedtek össze anyámmal, vagy hogy ki készítette ezeket a fotókat róluk az albumba. Talán az ellenszegülés vagy a retorzió itatja meg velem a negyedik gint. Aztán az ötödiket. Az ital elmossa az éleket, kisimítja a hullámokat. Ha eleget iszom, apám eltűnik a tükörből. Én is így teszem csípőre a kezem. Ezt semmi nem tünteti el. Hajni szerint többet kellene látogatnunk őket. Hajni most feladja, hosszú csókkal búcsúzik, visszamegy a szobába, én még maradok. A pultos lánynak egy Kovaljov nevű hivatalnokról mesélek, aki egyszer az utcán megpillantja a kocsiból kiszálló díszesen öltözött orrát, majd hiába szólítja meg, az le se szarja őt. A lány jókat kacag a történeten, kifejti, hogy ő sincs megelégedve a saját orrával, pedig a családban mindenkinek ilyen orra van, valószínűleg a szép gyerekeinek is ilyen bumszlivá fog fejlődni. Mindig cikizték érte. Ez a történet is pontosan erről szól, mondom neki, hogy tehetetlenek vagyunk, majd kiiszom az utolsó kortyot, mikor a lány megfogja a kezem, mert látja, hogy fel akarok állni. Nem akarom-e a történetet tovább mesélni kérdezi, már csak félóra, aztán be kell zárnia, de szívesen hallgatná a folytatást. Engedem, hogy tovább fogja a kezem, valamiért Hajni gőzölgő teste jut eszembe, egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek ekkora gyereke van. Nincs is ronda orrod, mondom neki és felállok a székről. Hajni horkol, mikor visszaérek a szobámba, a folyosóról cigiszag szűrődik be. Lefekszem mellé, aznap este nem zuhanyzom, nehogy felébresszem a zajjal. Nehezem alszom el.
Másnap későn ébredünk, majdnem le is késsük a reggeliztetést. Mielőtt kinyitnánk az ajtót, megölelem. Mivel irtózom a nyilvános érintéstől, így most tudom csak eldönteni, hogyan is érzek iránta. Leérünk a hallba, a későket mindig lenézően méregetik azok, akik már befejezték addigra a reggelijüket. Arról nem is beszélve, hogy már a tej is elfogy a kávéba. Apám a fekélye óta nem iszik kávét. A komplettás zacskó azóta mindig megmolyosodik, mert anyám viszont feketén issza. A kávé a hattyasi telken álló betonépület egyik fontos eleme volt. Miután kiértünk a telekhez, apám szintig tömte a finomra őrölt Omniával a kotyogóst, az pár perc alatt lefőtt, olyan lökést adott a szívnek, hogy anyám leszokott a kedvéért a sárga dobozos konzum mokkáról. Csak egy konyhaszekrény volt az épületben, apám amellett tartotta a kerti szerszámokat. Akkor még nem volt fekélye, csak néztük, ahogy szürcsölnek anyámmal, és közben ropog alattuk a fehér műanyagszék. Mi epröt kaptunk, arrafelé így mondták, anyám kiharapta a nejlon végét, majd megborította a cukrot, egyenesen a frissen mosott, porciózott eprökre. Mikor elopálosodott a felszínük, a cukor és a víz halványfehér keverékéből tudtuk, hogy ehető. A végén a tányér aljából kiszürcsöltük a halványvörös cukros vizet. Aztán a nővérekkel zöld mákgubókat törtünk le szálastól, törzsük szőrös volt, végük kemény, ha jól odacsaptál vele, tejszerű nedv fakadt a végéből. Ebédre anyám gyors lecsója kolbásszal, mellé főtt kukorica, saját termés. Amíg apa tűzifát hasogatott, mi felmentünk az épület sík tetejére. Csattogott a talpunk rajta. Egyedül nem mehettem fel, így a Nővérek folyton ezzel zsaroltak. Ha meleg napunk volt, akkor úgy felforrósodott a betontető, hogy égette a talpunkat. Olyankor apa ívelt vízsugárral felslagolt, hogy valamelyest javítson a helyzeten. A nap végén kerti tűzön sütöttünk szalonnát, aztán eloltottuk a tüzet. Mikor a sötétben már nem látszottak a villanyvezetéken egymástól szabályos távolságra elhelyezett piros labdák, akkor elindultunk hazafelé. Narancssárga lámpafények világítottak be csíkokban a kocsiba, nyár volt, de éjszaka annyira lehűlt, hogy szinte vacogtunk, a lámpabúrák közelében muslincarajok és fénybogarak röpködtek, mintha havazna. Ekkor még nyoma sem volt kóros tériszonynak.
Hajni a hátizsákot pakolja, majd görcsösen próbálja felvenni, de túl szűkre van húzva a szára, így nem talál bele a karjával. Segítenél, néz rám parancsolóan. Apám soha nem szerette, ha utasítgatják. Odamegyek hozzá, higgadtan beleirányítom a karját a pántokba. Felvesszük a napszemüveget és elindulunk utunk végleges céljához, amiért ennyi kilométert jöttünk, lemondva Netflixes hétvégénkről.
Elindulunk az ösvényen, melyet tegnap a pultos lány berajzolt. Hajninak fel van kötve a haja, eltökéltnek látszik. Itt van, csak azért, mert ezt kértem. Emlékszel a leanderre, amit elültettünk, kérdezem. Persze, válaszolja, ki fog rohadni, nem vagyunk otthon, mosolyog, és közben diktálja az iramot. Tudja, hogy nem fog, pusztán a reakciómra kíváncsi. Ha az atomokat mint az anyag változatlan elemeit tekintjük, mondom neki, akkor minden atom örökre megmarad, azonos maga magával. Ez fizikai tény. Egyetemi anyag. Rám tekint, forgatja a szemeit, így ismeri el a fizikában való jártasságom. Egy pillanatra megállok, pólóra vetkőzöm, és a táskámba gyűröm a pulóverem. Elviselhetetlen kezd lenni a forróság. Hajni vonzó, ahogy a homlokára tapadnak a hajszálai. Anyám virágládáit segített kitenni a teraszról, mielőtt eljöttünk. Anya a leandereket még az anyósától kapta, azóta terebélyesedtek, hosszú éveken át teleltette őket, én sem rohaszthattam ki csak úgy. Miután anyám kórházba került, egyre több virágot ajándékozott. Mondtam neki, nem értek én hozzá, nem fogom tudni időben locsolni, de ő erősködött. Hajnival egyszer találkoztunk anya húgával, egy kifőzde előtt futottunk egymásba, csarmasz asszony, azt mondta, vigyázz anyudra, amíg teheted. Egymás között ők is ritkán beszéltek olyasfajta dolgokról, melyek fontosak a számukra. Meg kellett volna ölelnem és azt mondani neki, hogy nem lesz semmi baj, még hosszú ideig fog élni, és hogy nyugodjon meg. Hajni azóta jár át a fiával, hogy segítsen a növényeimet életben tartani. Locsoljuk a virágokat, végezzük az évszaknak megfelelő munkálatokat. Megtanultunk rózsát metszeni, szőlőt kötözni, csonkázni, hónaljazni, fattyazni. Ahogy haladunk Hajnival a forróságban, égetni kezd a talaj, és mozogni, mint földindulás előtt. Nem a pokolba tartunk, mégis úgy érzem magam, mint a hattyasi betonépület tetején. Hajni nem látja ezt, hiszen fárad ő is, térképet rajzolt hátára az izzadság. A betonépület tetejére ma már nem mernék kiállni. A peremhez közel lépni, előre-hátra hintázni, mint kötéltáncos élet és halál, múlt és jelen között. A távolban motorzúgás hallatszik, ez jelzi, közel járunk. Meztelennek érzem magam, a köztem és Hajni között fellépő csend miatt. Ő miért hallgat? Neki nincs rá oka. Csak én érzem a pokol közelségét. Nem kellene, hiszen pont Istenhez megyünk, nem az ördöghöz. Isten ott volt eddig is, csak mi kerülőúton jöttünk. Isten megkérdőjelezi, Isten rácáfol, Isten fagyival is bemehet, ha akar, bármelyik étterembe. Istent nem érik a háta mögött gúnyos megjegyzések, Isten nem az, akire lehetne haragudni. Aztán mikor már eleget gyalogolunk hegynek fölfelé, mint beteg az intenzív osztályon, akivel rossz hírt közöltek, agyam kizárja a külvilág zaját. Hosszú sípolás, izzad és viszket a hátam, de nem vakarom az anyajegyeket. Hajni le sem veszi rólam a szemét, mikor a hegytetőről a völgybe tekintünk. Visszanézek rá. Nyugodtság tör rám, ami az adrenalinfüggőkre is jellemző, miután túl vannak a krízisponton. Leveszem a napszemüvegem, hogy valós színeiben lássam a hőlégballonokat, melyek félkész állapotban hevernek százával, indulásra készen. Hatalmas légbefúvókkal készítik őket elő az utazásra. Ezer színben tündökölnek, mint színes gömbhalak az óceánban. A propánt hangos süvítéssel égetik el, forrósítják a levegőt a kupolákban. Sóhajtok, mert magam előtt látom a szakadék peremét, nem akarom Istent provokálni, de megteszem az első lépést, kézen fogom Hajnit, és mikor a legerősebben hallom a motorok zaját, áthelyezem a súlypontom, erősen a talajba nyomom a sarkam.