Zombori Gabriella: „Játszunk az irodalommal” — kiforgatott keretek kubai módra

(Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió. Ford.: Kutasy Mercédesz. Jelenkor, 2020)

„Különös, ahogy egy fénykép éppen akkor alakítja át a valóságot, amikor a legpontosabban rögzíti” (434), olvassuk Guillermo Cabrera Infante (1929–2005), magyarul 2020-ban megjelent Trükkös tigristriójában. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: hogyan lehet hűen leképezni mindazt, ami körülvesz? A kubai író a könyv közel 600 oldalán át szüntelenül és szédítő iramban ássa alá, forgatja ki — többek közt — a reprezentáció, és ezzel párhuzamosan maga a narráció minden lehetőségét. A könyvet kezünkbe véve egy fragmentált, sokszor erősen asszociatív, folyton-folyvást narrátort váltó, nyelvi játékoktól hemzsegő szöveglabirintussal találjuk magunkat szembe, melyben nincs valódi szüzsé — a főszereplők barangolásai a havannai éjszakai életben inkább szükséges keret a nyelvi zsonglőrködés kibontásához, mintsem valódi cselekmény —, se valamiképp rekonstruálható kronológia, de még valódi ábrázolás se. Hiszen a szerző a kötet legelején olvasható „Közlemény”-ben egyszerre hívja fel a figyelmünket képzelőerőnk korlátozott voltára („az eseményeket olykor a valóságból kölcsönöztük […]”) és a valóság leképezésének teljes lehetetlenségére is („[…], végül mégis a képzelet gyümölcsei”, 7). Mintha egymás mellett visszhangoznának Jorge Luis Borges és William James gondolatai, melyek szerint egyrészről az emberi képzelet nem képes teljesen újat alkotni, és mindig csupán a már megtapasztalt környező valóság darabjait kombináljuk újra és újra,1 másrészről viszont „the concept »dog« does not bite”,2 tehát fogalmi, verbális szinten lehetetlen a materiális világ reprodukciója. Cabrera Infante így már az első mondatokban önironikusan kikacsint az írás és az ábrázolás eredendő és önellentmondásos lehetetlensége felé.

Hasonló jelenséget vet fel a szöveg utolsó harmadában két főszereplőnk, Silvestre és Arsenio beszélgetése, akik az egyik alkoholtól, zenétől és nőktől túlfűtött havannai éjszakán (mely ugyanúgy lehetett volna bármelyik másik is), a Bustrófedontól (minden szójáték mesterétől) eltanult soha el nem kezdődő történettel szórakoztatják (vagy épp ellenkezőleg) aznap éjszakai hölgytársaságukat. A következőről van szó: a történet az első részletben eltévedve folyton csak egyetlen kérdés körül — kik voltak ott aznap este, amikor az elbeszélendő kaland történt — halad körbe-körbe, és örökké képtelen a narráció irányába átlendülni. A tréfa az egyszerű tréfán túl talán a hagyományos értelemben vett kommunikáció, verbalitás, nyelv esendőségére mutat rá, mely, ha én, a mindenható beszélő (a jakobsoni feladó) úgy szeretném, könnyen tartalmát veszítheti és kiüresedhet, vagy épp ellenkezőleg, váratlan tartalommal bírhat. És miért ne olvashatnánk Cabrera Infante teljes szövegét egy efféle soha el nem kezdődő történetként, mely nem arról szól, ami történik, hanem arról, ahogyan nem?

Ebben a bustrófedoni nyelvi univerzumban pedig az erre rendelkezésünkre álló szavak a megmaradt reprezentatív jellegüktől is megfosztva (vagy épp megszabadítva) szerepelnek, hiszen a Mester (Bustrófedon és Cabrera Infante egyben) olyan irodalomról álmodik, „amelyben a szavak azt jelentik, amihez csak kedve támad a szerzőnek, […] semmi egyebet nem kell tennie, mint hogy az elején egy előszóban kinyilatkoztatja, hogy mindig, amikor azt írja éjjel, azt nappalnak kell olvasni […], és aztán amikor már megírta a könyvet, húzza ki az előszót”. (334)

Mégis, ismétlem, „az eseményeket olykor a valóságból kölcsönöztük” (7), és ezzel párhuzamosan a szavakat is; Cabrera Infante már a könyv első oldalán világosan leszögezi: „A könyv kubaiul íródott. Vagyis a spanyol nyelv különböző, Kubában beszélt dialektusaiban”. (7) Ezt a nyelvi rekonstrukciót Cabrera Infante viszont csak egy óceán és több év távlatából végezheti, hiszen az eredetileg 1967-ben megjelent könyv megírásakor már egy ideje Európában élt. Prózája azonban, írja róla a fordító, Kutasy Mercédesz, innen a túloldalról is „folyamatosan a maga mögött hagyott szigetet, Kubát tükrözi”.3 De képesek vagyunk-e egyáltalán hitelesen visszaadni mindazt, ami már csak az emlékeinkben él? Erre a kérdésre is maga a szöveg ad választ. Bustrófedon halála után Códac tudja magáról, hogy hiába töltötte ő a legtöbb időt a Mesterrel, az, ahogy ő próbálja reprodukálni ezt a minden társadalmi megkötéstől felszabadított nyelvet, nem lehet más, csak „suta vázlat”. (280) Ha viszont az eredeti hozzáférhetetlenné válik, a legközelebbi torz tükörkép lesz az, ami az eredetire leginkább hasonlító változatként felértékelődik, sőt, akár új eredetivé válhat. Így van ez a távol rekedt szóbeliséget leképezni igyekvő írott szöveggel is.

És ha követjük Cabrera Infante eredetiségfogalmát, hamar megértjük, hogy értelmetlen a szövegben nyelvi vagy stílusbeli pontatlanságokat, az eredeti kubai beszédtől való eltéréseket keresni. Ahogy azt többek közt Kutasy is említi, „Cabrera Infante életműve önmagában is parafrázis: a világirodalom, a zeneművészet, az egyetemes kultúra számos hivatkozását írja újra, vagy épp figurázza ki”.4 Sőt, a szerző saját bevallása szerint, már irodalmi pályafutása első pillanatait is a változatok és a paródia határozták meg: az amúgy Nobel-díjas „Miguel Ángel Asturias hibájából kezdtem el írni”,5 állítja, akinek Elnök úr (1947, ford.: Tavaszy Sándor) című diktátorregénye átlapozása után (az egész regényt soha nem olvasta végig) úgy döntött, ezek után akár ő is lehet író, és megírta az asturiasi regény paródiáját.6 Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a ma Trükkös tigristrióként ismert szöveg első formájában más címen és csupán 120 oldalasra született, vagy hogy az első kiadás finoman szólva tüzetesnek nevezhető cenzori húzásait a későbbiekben Cabrera Infante tudatosan nem állította teljességében helyre, mert úgy érezte, egy konkrét szakasz lerövidítésével a cenzor jobb szöveget hozott létre, kétségbevonhatatlanná válik, hogy a kubai sajátos felfogásában kizárólag változatok léteznek.

E hozzáállásnak egy végletekig feszített, természetesen ironikus megjelenítését fedezhetjük fel a Látogatók című részben, ahol Mr. Campbell botjának történetét egymás után két fordításváltozatban (vagy inkább fordításparódiában) olvashatjuk, mely fordítások a fordítandó szöveg létezése nélkül születtek, hisz az eredeti, angol nyelvű — fiktív — szöveg soha nem íródott meg. Létrejött tehát két, a semmire visszautaló változat; a változatok ottléte viszont gondolati síkon azonnal megalkot az olvasóban egy képzeletbeli eredetit: amikor például Mrs. Campbell az egyik változatban az alkalomhoz illően „hálóköntösbe cicomázza magát” (235) és úgy indul a kabaréba, az olvasó könnyen ráismerhet a félrefordítás-paródia feltételezett angol eredetijére, mely szerint a hölgy minden bizonnyal night dressbe öltözött.

És ha már a szerzőnek a fordításról alkotott képéről beszélünk, említsük meg az előszó konferansziéját, aki a kétnyelvű közönségéhez felváltva beszél spanyolul és angolul, és bár az egyik angol részlet után kijelenti, hogy „most jöjjön akkor a szó szerinti fordítás” (14), az ezt követő spanyol verzió több eltérést mutat a kiindulási szöveghez képest, mint hasonlóságot. Nem hiába olvassuk a könyv egyik záró szakaszának végén a tradittori szót, mely egyértelműen a sokat emlegetett traduttori, traditori, avagy „fordítás, ferdítés” szófordulatra utal.

A vállalkozó szellemű kalandor, aki rászánja magát Cabrera Infante univerzumának fordítására, tehát egy olyan szöveggel találja magát szemben, mely nem ismeri el önmagát eredetiként, nem ismeri el a pontos fordítás lehetőségét, és valamiképp soha nem — vagy jobbindulatúan fogalmazva, nem mindenképp — azt jelenti, amit jelenteni látszik. Bizonyára nem egy fordító számára okozott komoly fejtörést ez a feladat. Ahogy azt egy korábbi cikkemben már említettem,7 Cabrera Infante írásaiból kiderül, hogy a német fordító nem érezte kielégítőnek egyetlen változat elkészítését, a francia pedig egyenesen kijelentette, „C’est ne pas français” („Ez nem francia”). Minderre a kubai író csak stílusosan hozzátette: „Nem is spanyol”.8 Bizonyos szempontból nézve ez akár könnyebbség is lehetne: ha a kiindulási szöveg nem spanyol, akkor a fordítás se kell (esetünkben) hagyományos értelemben vett magyar legyen. Ez teret enged a fordítónak a nyelv kreatív használatára, hisz innentől kezdve nem köti meg a kezét semminemű nyelvészeti és társadalmi normatíva. És ha sehogy se lehet kielégítő egyetlen magyarszerű változat megalkotása, a fordítónak nem kell megküzdenie a leadandó kézirat végérvényes véglegesítésével járó feszültséggel. Elméletben. A gyakorlatban természetesen semmi sem ilyen egyszerű. Hiába jelentette ki már számtalanszor Kutasy Mercédesz, hogy a magyar tigristriót, Cabrera Infantéhoz hűen, mindenképp csak egy alkalmi formának tekinti, mely a jövőben reményei szerint számos új alakot ölthet majd, egyszer neki is le kellett adnia egy pillanatnyilag véglegesnek tekintett változatot a kiadónak. És hiába kezelheti szabadon a magyar nyelv kereteit, tiszteletben kell tartania bizonyos határokat: egyrészt a relatív közérthetőség fennmaradását, másrészt a Cabrera Infante stílusához és technikájához való hűséget.

Sokszor nyilatkozott már ezekről a kisebb-nagyobb küzdelmekről Kutasy Mercédesz, épp ezért nem is térnék ki itt részletesen ezek tárgyalására. Említsünk meg csupán egyet: az ELTE 2020-as Kutatók Éjszakája keretében tartott beszélgetésen9 többek közt arról is beszámolt, hogy mivel az író bevallása szerint a kezünkben tartott szöveg a hangzó szó írásbeli lejegyzése, ő is inkább a szóbeli jelleg megtartására törekedett, ahelyett hogy hiábavaló próbálkozásokat tett volna magyar szavakkal kubaiasan megszólalni.

Ez se jelenthetett azonban számára kisebb kihívást, hiszen ahogy maga a szerző is megfogalmazza, „az írás […] csak egy kísérlet, hogy röptében elkapja az emberi hangot” (7), és nem is lehet más. Mégis, amint már fentebb említett korábbi kritikámban hangsúlyoztam, az előszó konferansziéja vagy Beba Longoria a telefonban valóban megszólalnak az olvasó fülében, és az adott társadalmi vagy szituációs helyzetnek megfelelő hanglejtéssel zsongják tele a lapokat. A Cabrera Infante-féle változatra is jellemző fonetikai átírások („tartya”, „kiaggya”, „mikó”, „merén”, „dophártyám”, „ésakkó”, stb.) remekül támogatják a fenti hatást, a konkrét kiejtési torzulásokon túl pedig a helytelenül egybe vagy külön, esetenként kötőjellel írt szavak („te-oda-mész-aho-vaja-kedved-tartya”; „semmiddesemmit”; „nalátod”; „cso-dá-la-tos”) a beszéd ritmusát is közvetítik. A tény, hogy ezek az átírások, általános társadalmi rétegek jellegzetes tévesztései vagy szokásai, esetenként (és tényleg csak esetenként) könnyen azonosítható budapesti vagy vidéki embercsoportok hanghordozását közvetítik az olvasó fülébe, könnyen magyarázatra talál, és ehhez ismét kölcsönvenném a fordító szavait, melyekkel előző kritikám erre kitérő részletére reagált: „Esetemben […] a szöveg arra épül, hogy az elszólások, a beszélt nyelv esetlegességei vezetnek ahhoz a nyelvi humorhoz, ami végül elviszi a hátán a szöveget […]. Ezért nem választhatom a mesterséges nyelv stilizáltságát, mindenképp élő emberekről kell mintáznom a beszélőimet. Mivel azonban a magyar nyelven kubaiul beszélő kubai […] paradoxon […], azt kellett megkeresnem, hogyan beszélne az adott szereplő, ha köztünk élne.”10

A szóbeli jellegen túl talán a nyelvi játékok, palindromok és szóviccek végeláthatatlan sora okozhatott még sok álmatlan éjszakát a fordítónak, hiszen a régebbi fordításokra oly jellemző „Lefordíthatatlan szójáték” kifejezés a lábjegyzetben ma már elavult (mondjuk ki, lusta) fordítói megoldásnak számít, így stílusosan csak a már említett Mr. Campbell-féle fordításparódiában mosolyogtat meg minket az egyik oldal alján. Ilyen helyzetben, és főként egy olyan szövegben, ahol a szójátékok ekkora mennyiségben fordulnak elő, elkerülhetetlen, hogy a fordító ne mindig találjon pont az adott helyre illő poént. Kutasy viszont az efféle veszteségeket végig kellő módon és számban kompenzálta egy-egy valamivel odébb érkező poén-ihlet formájában, ezáltal a játékok se váltak erőltetetté és a cabrerai nyelvi stílus is tökéletesen megmaradt. Így jön létre Bustrófedon egyik variációsorozatában a „Lukrécia, helló-szia” (262), valamint az „érdekes módon” nyomán az „érdeske dómon egy édeske démon”. (274)

És sorolhatnám tovább a bravúros példákat, de zárjuk most rövidre. Több mint 50 évvel az első megjelenés után, végre magyarul is olvashatjuk e különös tigrisek havannai bolyongásait. A fordítás tehát jócskán megkésett, és ezzel együtt maga Cabrera Infante magyarországi bevezetése is, hisz a Trükkös tigristrión kívül egyetlen novellafordítás született csak eddig magyar nyelven 2008-ban, szintén Kutasy változatában.11 Nem kérdés azonban, hogy miért épp ezzel a szöveggel kellett kezdeni Cabrera Infante szélesebb körű bevezetését az országban: ahogy azt Emir Rodríguez Monegal oly találóan megjegyzi, a Trükkös tigristrió Cabrera Infante központi művének tekinthető, melyhez viszonyítva a többi szöveg egyfajta kiegészítésként, változatként vagy lábjegyzetként olvasható.12 Én pedig szívből remélem, hogy hamarosan ezeket a lábjegyzeteket is kézbe vehetjük magyar fordításban.

 

 

1 Lásd többek közt Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár, ford.: Boglár Lajos = Uő: Jól fésült mennydörgés, Jelenkor, Budapest, 2018, 129–137.

2 William James: Some Problems of Philosoghy, University of Nebraska Press, Lincoln, 1996, 85.

3 Kutasy Mercédesz: Egy kubai Londonban: Guillermo Cabrera Infante prózája, Szépirodalmi Figyelő, 19/4 (2020), 73.

4 Kutasy Mercédesz: „Ki lehet Kánor kán?” A Trükkös tigristrió fordításáról, Szépirodalmi Figyelő, 19/6 (2020), 94.

5 Guillermo Cabrera Infante: Memoria Plural. Entrevista con Danubio Torres Fierro, Infantería, Fondo de Cultura Económica, Mexikóváros, 2000, 1078.

6 Uo.

7 Zombory Gabriella: Beszélj hozzám magyar nyelven kubaiul: nyalánkság nagyétvágyú szájpadlásoknak,1749, 2021. 03. 11., elérhető ITT. 

8 Guillermo Cabrera Infante: Lo que este libro debe al censor, Infantería, op. Cit., 262.

9 Eötvös Loránd Tudományegyetem — Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 2020. 11. 27.

10 Kutasy Mercédesz: Válasz olvasó szájpadlásoknak — hátha ínyükre lesz, 1749, 2021. 03. 14., elérhető ITT. 

11 Guillermo Cabrera Infante: Egy automata halála, ford.: Kutasy Mercédesz = Huszadik századi latin-amerikai novellák, szerk.: Székács Vera, Noran, Budapest, 2008, 450–456.

12 Emir Rodríguez Monegal: Cabrera Infante: la novela como autobiografía total, Revista Iberoamericana, XLVII., 116–117 (1981), 265.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük