Toroczkay András: Versek


Szaturnusz jegy nélkül utazik a 47-esen

A kútgém kútostorral fel van eresztve,
úgy, hogy a dézsa üresen himbálózik.
A februári ég már a tavasszal
csalja a telet. Egy varjúsereg sértegeti
a fekete tollú viharfelhőket a park felett.
Szuszogsz gyötrelmesen, vársz a
megkönnyebbülésre. De csak
a motozó szaglászás megy.
A tükör lejárata a Szem utcában ta-
lálható, de a kulcsokat a Szív sugárúton
fogod megkapni. Mint egy vidéki lány
köszönési ingere, olyan torokszorító
ez az esztrádműsor minden éjjel,
aminek lánykori neve alkonyat.
Róluk jut eszedbe egy gombóc.
Első randevúd gombóca. Csokifagyi?
Vanília? Puncs? Odabent a szem-
gödörben néha újra meg kell
tanulni belátni, nem elfutni,
nem elmenekülni, csak megvetni
a lábat, ledominálni a vihart.
E’ nyavalyában mennél jobb a lélegzet,
annál jobb a’ reménség.
A fojtónyakörvek tekeredése
az összes növényen. Eszedbe jut
a jósnőd, lakik hegyen a teniszedzővel
és a két kutyával. Hogy féltél tőlük.
Aztán megsirattad őket. Csak viszonyítási
pontként vannak jelen. Mint magas tornyok
a hegy lábánál elterülő városban.
Égmorajlás a szemhéjak alatt.

Nem jó, ha belefeledkezel emlékeidbe.
Mintha sokat ettél volna. Nem jó, ha déli busz.
Senki nem olyan jó, mint az az észt kagyló,
amit a szekrényen őrzöl, ahogy ő őrzi
az egyetlen hangját. Mórikálja magát
minden este neked, mint egy piros fülű bülbül,
az ismeretlen. Amekkorának ellenségeid
poklát hiszed, ahhoz adj hozzá x-et.
Mi lesz a következő nagy dobásod?
Sziklaszirtre is állhatnál, magaddal
rántanád a térképeid, diagramjaid,
emlékeid, álmaid, labirintusaid, mennének
az összes árkádok, látképek, panorámák,
mint ólomkatonák, vagy falatkatonák a sötétbe,
mennének veled, mint hűséges famulusok,
és a szemek, szájak, bogarak, titkok,
szerelmek, mennének szokásaiddal,
rituáléiddal, rossz gyomroddal,
sírásra görbülékeny száddal,
mennének a fekete tollakkal, döglött kutyákkal,
alig homályosodó tükrökkel, alig mozduló pohár
vízzel a mellkasodon. Lehetne rosszabb is.
Végül hazamész mindig.
Menj haza.

 

Három nő

A lépcsőházban egy nő felsikolt.
Azt üvölti: Segítség! Segítség!
Megjelent egy öregúr a talpam alatt!
A nő állítása szerint a bácsi
három éve halott.

Senki nem lehet biztos,
hogy nem az ő talpa alatt
jelenik meg a következő.
Manapság történnek furcsaságok.
Mintha felbomlott volna a rend.

Egy másik középkorú,
esztéta-kinézetű nő pályázatot hirdet.
Egy könyvborítóra lehet pályázni,
amin szerencsés módon
ő meg néhány kollégája megjelent.
A pályázat célja: megismételni
a szerencsés megjelenést.
És a pánik elkerülése.

A sötét, nyirkos lépcsőházban
(talán egy másikban,
talán ugyanabban, egy egyetemé,
egy kávézóé, egy pályaudvaré,
vagy csillagos házé, nem tudni)
azt feleli egy harmadik nő
szorosan füléhez nyomva a telefonját:
a férjemre mint gyerekeim apjára tekintek
jelen helyzetben. Mit vársz tőlem,
bőrig áztam. Az esernyőjét maga előtt tartja,
közben rázza az ideg.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük