A versfordítással csak a baj van

Tóth Bálint Péter kritikája Billy Collins: Az a baj a költészettel című kötetéről (Jelenkor kiadó) a Műútból.

Az, hogy az idei Margó Fesztivál egyik külföldi vendége — még ha csak a mára megszokottá vált internetes kapcsoláson keresztül is — az amerikai Billy Collins volt, bizony nem akármi. Fordított relációban talán ahhoz tudnám hasonlítani, mintha Kányádi Sándort — talán ő volt az utolsó magyarul író költő, akit mindenki egyöntetűen, fanyalgás nélkül elfogadott és nagyra tartott — meghívták volna egy New York-i könyvbemutatóra. Merthogy az apropót az adta, hogy a Jelenkor Kiadó gondozásában idén ősszel jelent meg magyarul a sokak által „Amerika legnépszerűbb költőjének” tartott Collins válogatáskötete (Az a baj a költészettel) Kőrizs Imre fordításában.

Líraünnep ez a javából! Csak röviden a számok nyelvén: több mint százötven költemény tizenegy különálló kötetből mazsolázva az USA egykori ún. „koszorús költőjétől” egészen kivételes vállalkozás a magyar könyvpiacon. Mondhatnám azt is, hogy hiánypótló, de nem olyan értelemben, mintha valamiféle adósságot kellett volna ezzel leróni, hanem hogy kiderüljön, mennyire bájosan bajos, vagy épp parádésan problémás a költészet (ld. a kötet címe), mégis ezért szeretjük írni-olvasni egyaránt. Erről szól ugyanis Collins egész munkássága: nem muszáj verset írni, de miért ne tennénk, és ha már valaki úgy döntött, tegye azt derűbe oltott éleslátással, a hétköznapiságból táplálkozó emelkedettséggel, lehetőleg egy kutyával a lábánál.

Ezek a szempontok már a könyv borítóján is visszaköszönnek. A háttérben komolyságot sugárzó, súlyos drapéria látható, előtte azonban egy házi kedvenc csücsül lámpabúrával a fején, egyszerre homlokráncolásra és somolygásra késztetve az olvasót. Ezt az érzetet csak tovább erősíti a cím is, bár én talán inkább a „költészet” szót szedtem volna nagyobb betűmérettel, és talán a szórenden is változtattam volna („A költészettel az a baj”), ami talán kevésbé „címszerű”, mégis a csengése okán továbbgondolásra késztető megoldást eredményezett volna.

Egy válogatáskötet esetében javasolt és általános gyakorlat az elején kezdeni, és időrendi sorrendben felfedezni a költeményeket. Ebben az esetben azonban annyira egységes költői világgal és hanggal van dolgunk, hogy szinte bárhol felcsaphatjuk a kötetet, hogy meglegyintsen a collinsi líra kedélyessége és jellegzetes, beszélt nyelvi csengése. És ha már így döntünk, kezdjük a címadó verssel! Vajon mi lehet az a bizonyos gubanc? Bizony az, hogy a költészet „még több vers megírására ösztökél”. Egyszóval: örök. Volt, van és lesz is. Mint az élet legalapvetőbb kérdései: mit (ne) csináljunk hétvégén (Szombat reggel), hogyan (nem) érdemes szülőként hatni egy kamaszra (Kedvenc tizenhét éves gimnazistámnak), vagy épp mi történik akkor, ha dugába dőlnek a nyaralási terveink (Vigasz). És persze minden az elmúlás körül (is) forog. Elég csak végigböngészni a tartalomjegyzéket, és több mint fél tucat, a halálra utaló címmel találkozunk (A macska elaltatása, Sír, A temetés után). „Vajon a költészet nem a halál / suttogó ajkai elé tartott hangosbeszélő?” — teszi fel a „költői” kérdést Collins (Görögország), mintegy igazolva a saját tevékenységét, és egyetemessé tágítva a versbefogadás lehetőségét. Nem véletlenül utalnak rá előszeretettel „közérthető” költőként, pedig szó sincs arról, hogy trivialitásokba süllyedő fűzfapoéta lenne, sokkal inkább arról, hogy képes mögé nézni a szokványosnak és a hétköznapinak — egyszóval az életnek —, és az egyéni tapasztalásból kihámozni valami egyetemesen emberi sejtést. Márpedig bármennyire is hétköznapi valami, mindig ki lehet forgatni önmagából, hogy új értelmet nyerjen. Ehhez alapvetően két metódust alkalmaz Collins: vagy már a vers eleje felé szembesül az olvasó a csavarral (például: Szonett, Ballisztika, Pokol), vagy pedig a végén, gyakran a legutolsó sorban jön a csattanó (például: A rendrakó, Párfogómhoz).

Amellett, hogy Collins gyakran tesz zene-, képző- és filmművészeti utalásokat és hivatkozik különféle kultúrkörökből származó alkotásokra, költészete mégis ízig-vérig amerikai. Nem egy olyan vers került ebbe a kötetbe is, amely — globalizáció ide vagy oda — egy magyar olvasó számára nehezen értelmezhető kifejezéseket, jelenségeket, intézményeket tartalmaz. Ilyenkor a fordítónak számos kényszerű döntést kell meghoznia, illetve mozgósíthatja minden kreativitását, hogy minél inkább lerövidítse ezt a bizonyos értelmezési távolságot. Lássunk néhány jobban és kevésbé sikerült esetet! A Vetélytárs (The Rival Poet) című vers utolsó sorában szerepel egy bizonyos Cindy, mint amolyan „cuncimókus”, aki magyarul — igen találóan — Barbie lett. Az Iskolafalva (Schoolsville) lakói szeretnek az anno szerzett érdemjegyeik alapján csoportosulni, így „az ötösök a többi ötössel lógnak, / a kettesek rádudálnak minden másik kettesre”. Az eredetiben, az angolszász oktatás hagyományainak megfelelően az ábécé adott betűi jelölik az egyes klikkeket. A fentebb hivatkozott online beszélgetés során Kőrizs Imre megemlíti, hogy bizony akadt olyan versbéli utalás (főleg a Le Chienben), amely egy amerikai olvasónak evidencia, neki azonban igencsak meggyűlt a baja azzal, hogyan tudna megközelítően azonos hatású magyar megfelelőt alkalmazni. Elismerem, hogy lábjegyzetelni nem bevett/elegáns, és azt még érteni is vélem, hogyan lesz a „corn dog” (amolyan bundás virsli) „konyhamalac” — elvégre mindkettő „állat” —, a főként anyákat és kisgyermekeiket segítő jótékonysági szervezetként létesített „March of Dimes” viszont köszönőviszonyban sincs a „visszahordással” (bármennyire is az amerikai foci egyik látványos eleméről van szó), mint ahogy az is némi értetlenkedéssel tölt el, hogy a mi garázsvásárunkhoz hasonló „tag sale” magyarul „off-Broadway” lett.

Gyakorló műfordítóként pontosan tudom, hogy gyakran nincs tökéletesen azonos tartalmú és/vagy stílusértékű megfelelője egy adott szónak vagy kifejezésnek egy másik nyelven, mégis törekedni kell a minél inkább zökkenőmentes megfeleltetésre. Álljon itt néhány példa, ahol érzésem szerint a fordítás ilyen értelemben félresiklott. „Csak találgathatod, milyen lehet / ilyen kandelábert hordani a fejeden, / mintha két lábon járó ebédlő vagy koncertterem lennél” — olvasható a Gyertyakalapban (Candle Hat). Bármennyire is francia eredetű az eredetiben szereplő „chandelier” (csillár), az bizony beltérben használatos, ellentétben az utcalámpával. Hasonlóan kicsit tükörfordításszerű az Egy szó a kötőszavakról (A Word about Transitions) verscím, ráadásul szóismétléssel terhelt. Lehetne, mondjuk, „Röviden a kötőszavakról”. Érzésem szerint a Vigasz (Consolation) több ponton is megbicsaklik. „Mennyivel egyszerűbb igazgatni az otthoni körletet”, szól magyarul, ami angolul a következő: „How much better to command the simple precinct of home”. Szó sincs fegyveres alakulatok szállásáról vagy annak felügyeletéről, a költői én inkább örül, hogy „mennyivel jobb az otthonom terét uralni”, vagy valami hasonló. Valamivel később „a kornyadozás helyett a kávéházban…” olvasható. Szerintem növény tud ilyen népiesen kókadozni, emberek inkább hevernek/ejtőznek/lazulnak (eredetileg „slouching”), ráadásul manapság inkább kávézóba (eredetileg „café”) szoktunk beülni, a Pilvax-féle intézmények kihalófélben vannak. A költemény vége pedig így szól: „Elég az autóba visszakászálódni (eredetileg „climb back”), / mintha az maga lenne az angol nyelv nagy autója, / jól megnyomni az otthonos dudát (eredetileg „vernacular horn”) és elszáguldani / egy úton…” Nem lenne elég egyszerűen „beszállni” abba a bizonyos járműbe, amelynek „köznyelvi dudája” van? Aztán létezik a „belefordítás” jelensége. Tény, hogy időnként szükség van egy-egy magyarázó jelzőre vagy félmondatra a már fentebb említett kulturális különbségek áthidalására, meglátásom szerint azonban túlzás, a műfordító „hatáskörét” átlépő A temetés utánban (After the Funeral) szereplő „dicshimnuszok mérföldjei” megoldás, holott az eredetiben annyi szerepel, hogy „tons of eulogies” (temérdek gyászbeszéd/végtelen dicshimnuszok). Mindezek apróságok ugyan, de sajnos összeadódnak.

Figyelembe véve, hogy Collins mennyire mai (értsd: nem kimódolt, papírszagú) nyelven ír, különösen zavarónak találom az 1995-ös kötetnek A vízbe fúlás művészete címét. Miért nem simán „fulladás”? Vagy azt, hogy a Hólapátolás Buddhával című vers egyik sora („And with every heave we disappear”) így fordult magyarra: „És minden egyes dobáskor nyomunk vész.” Csak nekem hangzik kissé porosnak az állítmány? Persze adódnak telitalálatok is, már ami a megfelelő stílusértékű szófordulatokat illeti. A Lapszéli jegyzetek (Marginalia) felidéz néhány emlékezetes firkát, köztük az alábbit: „Don’t be a ninny!”, ami magyarul „Ne csacsiskodj!” lett. Vagy az Irányok (Directions) egyik visszatérő szófordulata a „you know”, a felidézni/emlékezni értelmű „megvan” lett.

Az utószóban a fordító kilenc embert említ név szerint (köztük magát Collinst is!), akiknek a „figyelmessége, hasznos észrevételei és jó tanácsai számos melléfogástól kímélték meg”. Kár, hogy még így is maradt leiterjakabba hajló megoldás, például kapásból a kötet nyitó, a Bevezetés a költészetbe (Introduction to Poetry) című darabjában. Ami angolul így szól: „I want them to waterski / across the surface of a poem / waving at the auhtor’s name on the shore”, magyarul ez lett: „Azt akarom, hogy vízisíeljenek át / a vers felszínén, / egy hullámmal köszöntve a szerző nevét a parton.” Meglátásom szerint itt egyszerűen arról van szó, hogy a költői én integetésre buzdítja a megszólítottakat, bár el tudom fogadni, ha Kőrizs azon törekvése érhető tetten, hogy mindenáron bele akarta csempészni a „wave” szó kétértelműségét. Akad azonban konkrét félrefordítás is. A Piknik, villámcsapás (Picnic, Lightning) című költemény néhány sora így hangzik eredetiben: „Safes drop from rooftops / and flatten the odd pedestrian / mostly within the panels of the comics.” Ebből a következő lett: „Széfek a háztetőkről / többnyire képregénykockákon potyognak, / kilapítva a furcsa járókelőt.” Szó sincs valamilyen szempontból szokatlan gyalogosokról, hanem bizony a véletlenszerűséget (ti. kósza) igyekszik kidomborítani Collins.

Távol álljon tőlem, hogy ízekre szedjem ezt az amúgy jó érzékkel összeállított, a költő pályájáról és poétikai világáról átfogó képet adó, élvezetes kötetet. A Jelenkor vállalkozása és Kőrizs Imre munkája igenis megsüvegelendő. Hadd említsek néhány személyes kedvencet a kiválóan sikerült fordítások közül! A haikuszerű versszakokból építkező Japán mintegy esszenciáját adja Collins köznapi líraiságának, amely magyarul is remekül cseng. Az Egyke tökéletesen visszaadja a testvérnélküliség hangulatát, amely mégsem búskomor, sokkal inkább derűlátó. A pajkos Franciaországot már csak azért is kiemelem, mert a kötet (talán a költő egész életművének) egyetlen kötött formájú és rímes darabja, amely ráadásul félig franciául van, viszont tökéletesen működik magyarul. Mégis úgy érzem, emlékezetesebb eredmény születhetett volna netán több fordító közös műhelymunkája során és/vagy egy kevésbé elnéző szerkesztői felfogás eredményeként.