Pötyi néni halálára

Veréb László prózája a Műútból.

Aznap reggel, amikor a miniszterelnök ellátogatott hozzánk, hogy megmagyarázza, miért és hogyan zárják be a tanszékünket, Eres érezhetően nem volt még kész. Ennek első jele az volt, hogy nem ő nyitott ajtót, hanem a nagyi. A nagyi nevére már nem emlékszem, kikopott a köztudatból, mint a húsvéti locsolkodás, arra viszont igen, hogy nem sokkal korábban volt porckorongsérv műtétje. A doki (a lánya) kérlelte, hogy pihenjen, ne igyon, ő meg erre csak azért is. Ilyenkor úgy festett a nagyi, mint Kádár János egy kudarcos alteregója, de sosem sikerült elég rosszkedvűnek lennie, a rendszer anélkül is tovább élt.

Kit érdekel a múlt? Engem nem. És a jövő? A nagyit nem. Ott, az ajtóban állva, pökhendi kegyetlenséggel elismételtem magamban a nemrég tanultakat, valami kortárs amerikai politikafilozófusnál olvashattam. Azt állítja a tag: a népszellem olyan, mint a rágógumi, beteszik a szájba és rágni kell. Semmi kecmec.

A nagyi modortalanul közölte, hogy Laci a vécén van, várjam meg a szobájában, amit én készséggel meg is tettem; a szoba egyből jobbra nyílt a beugróból, és nem volt nagyobb egy cselédszobánál. Eres három féltékeny nővel osztozott negyvennyolc négyzetméteren, és tette ezt a legnagyobb óvatossággal, mivel mindhármuk totál kattant volt, és bármelyik hibbant nő bármikor rányithatott. Három generáció egy nemileg megborult csonka családban. Ami az óvatosságot illeti, Eres csak a vécén ülve tudott elvonulni. Ez is magánügy, minden magánügy, csak hát, „jön az a geci Ereském?”, ez így már közügy. Hallatlanul felbaszott.

Igazából már egész reggel azon kattogtam, hogy el fogunk késni. Bementem, leültem az íróasztalhoz, ahol Stephen King Ragyogása állt, szó szerint állt, élén állt a könyv, Eres nem fektette le az oldalára. A háromszáznyolcvanhetedik oldalon járt, és szőtt, szinte míves könyvjelzőt használt, mintha derekas bölcsész lenne és nem jogász, nem szamárfülezett, nem is engedtem volna egy barátomnak sem. A könyv tele volt aláhúzásokkal és megjegyzésekkel, firkálmányokkal a margón. Imádtam Eresben, hogy ennyire szenvedélyesen megszállott olvasó, ha egyszer az életben, valamikor, bármikor találkozom egy hozzá hasonló nővel, gondoltam, biztosan feleségül veszem. Ha jó nő. De nem bocsátottam meg neki most ilyen könnyen, és mint egy idegbeteg rugó, fel is pattantam egyből. Bosszúból elkezdtem tépkedni a legnagyobb, középre pozicionált Korn-posztert a falon, rögtön az ágy felett helyezte el Eres. A poszter bal oldalának alsó sarkát vettem célba, közvetlenül a ragasztásnál, hogy minél később vegye észre a kárt. Közben máris kezdtem lenyugodni, a bosszú segített.

Olyan nekem a károkozás, mint másnak a modellezés, megnyugtat. Ahogy a szívembe újra béke költözött, eszembe jutott, hogy a Korn énekesét gyerekkorában rendszeresen abuzálta az apja, és hogy ezt is pont Erestől tudom. Miközben a saroktól óvatosan elkezdtem befelé haladni, a dolgok közepébe, megrettentem, mert az ember sokszor megismétli a mintákat, vagy megpróbál még túl is tenni a szülőkön. Eres apjára gondoltam, az én apámra, mindannyiunk apjára. Innentől csak egy szempillantásba került, hogy végképp elszégyelljem magam.
 
Abbahagytam a tépegetést, és visszaültem az íróasztalhoz, ekkor végre befutott Eres. Elkezdtem volna szidni, de ő gyorsabb volt és leállított. Szó szerint leintett a kezével, és én nem gondolhattam másra, iszonyatosan reméltem, hogy tényleg megmosta.
 
— Pötyi néni meghalt. Érted? Meghalt.
 
— Ki az a Pötyi néni?
 
— A nagyi barátnője. Az egyetlen élő, aki még maradt. Illetve most már ő is halott. Jézus, teljesen kikészültem. Érted, ott ülök, ellennék, erre beszól a nagyi egy ilyet, hogy a Pötyi néni halott. Ilyet nem csinál az ember. Jézus. Teljesen kikészültem. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most hagyjam abba, vagy mi van.
 
— És abbahagytad?
 
— Nem. Cserébe elkésünk. Bocs.

Kint az utcán, a második sarkon túl, rágyújtott a első cigijére. Én szótlanul haladtam tovább, pár métert nyerve a megállóig. Igazán fogalmatlan generáció vagyunk, ezt akkor és ott, én is határozottan így gondoltam, reflektáltan éreztem. Tőlem minden mindegy, bezárhatják a tanszéket, lehúzhatjuk a rolót. Öt perc múlva már a járdaszegély sarkán egyensúlyoztam, a megálló elejébe húzódva, a sok bliccelő miatt mindig ott van a legnagyobb sugarú intimszféra. Egy pillanatra szabadnak éreztem magam, súlytalanul, lényegtelenül, de mégiscsak szabadnak. Sza-bad-ság. Nem is érzékeltem, ahogy beállt a troli, az elektromos sistergés elpárolgott a reményeimmel. Egyszer csak visszarántott Eres, a semmiből, a táskámnál fogva, a troli jobboldali visszapillantója az arcomat súrolta. Meglepően alacsonyan helyezték el.

Ez némileg visszaadta a reményt. A fedélzeten újra visszanyertem az éberségemet is, jófajta ingerültség vett erőt rajtam. Elővettem a szövegemet, hogy átnézzük közösen, miközben az emberek álmosan bambultak körülöttünk, érdektelenül kíváncsiskodtak. Tulajdonképpen nincs minden veszve. Az első sorokban már nem lesz hely, de a témavezetőm úgyis lezsírozta, hogy felszólalhassak.

Előző nap este mondta tollba a szöveget, az első két oldalt, beindított, ahogy ő mondta. A többit saját szavaimmal kellett megfogalmaznom, később, éjszaka, nehogy kiszagolják az információforrást. A tanári kar egy része így is pontosan tudni fogja, ki tehet és miről, a bennfentesek, az avatottak, a kontraszelektáltak.

A témavezetőm, bár vele nagyjából egykorú volt, pont ellentétes jellemmel meredt a múltra, mint a nagyi. Vidáman, energikusan, igazából fáradhatatlanul. Elhitette velem, hogy ma is van aktualitása a német idealistáknak, és bármi jelentősége a filozófiának. Az emberek már hetek óta utcán voltak, tanárok, ápolók, pályakezdő orvosok, ez már a fehérgalléros szint; a plebsz, ahogy a témavezetőm fogalmazott, barikádokkal védte magát és rátámadt a kivezényelt rendőrökre. Jó pár napja tartott az állóháború, minimális erőszakkal, a taxisblokád óta nem volt ekkora nyomás a hatóságokon. Az egyetem a sugárút hosszában csillogott, mint egy jogar, vártam, hogy lesújtson, vártam, hogy a témavezetőm befejezze az emailjeit. Az irodájában ültem, a főépületben, audiencián. Egy ötvenes holland kollégájának panaszkodott éppen, aki minden alkalommal biztosította, lenne állása odakint. Én is találkoztam vele, a kari táborban egy szobába osztottak be a taggal. Egyik reggel, még az ágyban fekve, hosszan figyeltem, ahogy a falra meredt, ilyen szomorú embert még soha nem láttam, aki nem magyar. Egy lépéssel azelőtt, hogy mindennek vége, egy megléphetetlen lépéssel azelőtt toporgott. Egy másik alkalommal részegen belevágódott egy árokba, kificamította a bokáját, aznap este nagyon kedves volt és jó kedélyű.

Miután végzett az emailjeivel, a témavezetőm vidáman felém fordult, sőt, felém pördült a székkel, akárha egy kislány virággal a hajában hintában ült volna. — Van szerelem, képzelje, van szerelem. Még a mi a korunkban is van — szólt, és zavarba hozott, nem értettem, nem ezért jöttem, nem kellenek a revelációk, túl akarok lenni az egészen. Túl az egyetemen. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, járt a fejemben, és csak kattogtam ültömben, mint egy idejét vesztett óra. Ez már nem a mi ügyünk, mi a jövő voltunk, amit el tetszettek venni, el tetszettek venni minket. Mindegy, megteszem neki, csak legyünk túl rajta. Egy botrány egy nappali helyért cserébe, fair trade, a legkifinomultabb erkölcsű befektetők is megirigyelhetnék. Három évig biztosítva vagyok. Utána mi lesz? Miért, lesz valami? Mi legyen? Egyelőre nem tudtam bevallani neki, hogy itt a vége, kivárásra játszok, álláskereső leszek, mint minden munkanélküli. Hogy szarok a farmra.

— Örülök — válaszoltam, és csak mosolyogtam, amennyire a lelkiismeretem engedte. Befejeztük a tollbamondást. Az ajtóban emlékeztetett arra, hogy már Hegel is látta a maga korában a tőkés kereskedelem leglényegét, hogy tudniillik feltartóztathatatlanul nyílik az olló, és hogy nem lehet a végtelenségig nyitni azt. — A szociális állam felelőssége, hogy folyamatosan kompenzálja a lemaradókat, a játék veszteseit — mondta, és én válasz helyett tovább mosolyogtam, mint egy vesztes, akit épp most kompenzáltak.

„Olló, mi? Tetszettek volna összezárni a játékot.” Mire odaértünk, az egyetem környéke le volt zárva, minden ötven méteren igazolnunk kellett magunkat Eressel. Ahogy azt már megszokhattuk, a tüntetők és az ellentüntetők két oldalról, két szólamban skandáltak: „Táncolj Feri, búcsú buli! — Nácik haza!” Mióta leszálltunk, és közeledett a pillanat, újra elgyengültem, nem éreztem a lábamat, nem értettem, hogy haladhatunk még mindig előre. Pötyi nénire gondoltam és az ő ismeretlen halálára, a nagyi szomorú arcára. Az akadémikus képmutatásra az elefántcsonttoronyban, önnön kishitűségemre, generációnk hiábavalóságára. A lábam valahogy tovább egyensúlyozott, céltalanul, az egyetlen értelmes hely tényleg egy vécé lehet most, bármit is csináljon ott az ember.

A diákfórumon elmondtam (felolvastam), amit el kellett, nem is emlékszem, hogyan. Mártika, az egyik évfolyamtársam ült mellettem, felnézett rám, később, még ugyanazon a nyáron, a kari nyaralóban megdughattam volna, ha akarom. A viszontválasznál lekavart a cenzor, igaz, a funkcióját előzetesen nem látta el, legalábbis velem szemben nem. Egyszerűen nemet mondtam neki, mikor el akarta kérni a szöveget.

És a mérleg. Egy kielégített professzor, új ellenségek a tanári karban, élükön a dékánnal, évfolyamnyi irigykedő és rokon álláskereső, fogalmatlan munkanélküliek, mi mindannyian. A tanszéket nem zárták be teljesen, beleolvadhatott a régi rendszerből felélesztett Szabadbölcsészetbe. Fletó elismerően biccentett felém egy bizonyos ponton. Nem tagadom, ez nagyon jó érzés volt, az artikulálatlan megvetést felváltotta valami melegség és otthonosság.

A főépület előtt, immár felszabadultan, majdnem megvertem egy fidelitasos politológus hallgatót, még bent előttem szólalt fel, az agrártémával akarta ellopni a show-t. Megvártam, hogy befejezze a Hír TV-s interjút, és belekötöttem, egyszerűen rárepültem, mint egy futballhuligán. Két fejjel kisebb volt, nem lett volna elegáns megütni. Eres húzott vissza megint.

Másfél év múlva választások. Azzal a megnyugtató érzéssel mentünk haza, hogy ennél már csak jobb jöhet. A nagyi húslevest főzött ebédre, tanyasi csirkéből, kicsit másképp, mint ahogy mi csináljuk odahaza, mégis ugyanúgy. Meg fogom tanulni a receptet, gondoltam, és átöleltem Erest. Meglepődött.