Társaink, a gépek

Balogh Zsuzsanna esszéje Clifford Nass és Corina Yen: The man who lied to his laptop című könyvéről a Műút Kiskátéjában.

Bár Nass és Yen könyve jóval a 2020 elején kirobbanó pandémia előtt íródott, manapság talán még tanulságosabb olvasmány, mint volt tíz évvel ezelőtt. Az elmúlt időszakban szinte minden iskolás gyerek családjában főszerepet kapott a számítógépes kommunikáció; az úgynevezett „digitális oktatás” teljesen átalakította a mindennapokat. Persze nem csak a gyerekekét, a felnőttekét is: szinte a hétköznapi létezés minden területén át kellett hangolnunk magukat a digitális életre. Ez az átállás természetesen nem csak humán, hanem digitális oldalról is nagy ugrást kívánt: a gépeknek is alkalmazkodniuk kellett az emberek megnövekedett digitális igényeihez, akár a munka, akár a vásárlás és a szórakozás vagy épp a mindennapos kommunikáció területén. A technológiai fejlődés a világszerte bevezetett karanténokkal egyetemben azt eredményezte, hogy manapság szinte mindegyik korosztály jóval több időt tölt online, a számítógépe „társaságában”, mint 2020-at megelőzően bármikor. (Egy amerikai felmérés szerint több mint 16 órát naponta.) Jogosnak tűnik tehát a társainknak hívni a gépeinket – gondoljunk csak a „közösen” eltöltött idő mennyiségére. De a feltűnően magas órák számán túl vajon még milyen alapon mondhatjuk, hogy a digitális eszközök az ember társaivá váltak?

Tekintsünk el most attól a kérdéstől, hogy hányféle különböző tevékenységet végzünk online, a digitális eszközeinken keresztül, és forduljunk inkább az ember és a gép kapcsolatának mentális oldala felé!

Ezt tette a Stanford Egyetem professzora, Clifford Nass és szerzőtársa-kollégája, Corina Yen is 2010-es könyvében. A kutatók szerint az emberek tudattalanul és önkéntelenül is úgy kezelik a számítógépeket és egyéb „képernyőket”, mintha azok is emberek, de legalábbis társadalmi szereplők (social actors) lennének. [A könyv 2012-ben magyarul is megjelent Nagy Marcell fordításában: Az ember, aki hazudott a laptopjának, HVG Könyvek. Az esszé az eredeti kiadás alapján készült. – A szerk.]

Nass társadalmi kapcsolatokat és technológiát tanulmányozó kutatóként már 2000-ben kidolgozta azt az elméleti paradigmát, amely a könyvben ismertetett kísérletekhez is hátteret biztosít. A CASA-nak keresztelt (azaz: Computers Are Social Actors) paradigma szerint a számítógépek társadalmi szereplők, mert az emberek ugyanúgy „vakon” alkalmaznak rájuk bizonyos társadalmi szabályokat és elvárásokat, mint az embertársaikra. Ide tartoznak az olyan agyonhasznált humán kategóriák, mint például a nemi sztereotípiák, de az olyasféle tanult viselkedésformák is, mint a kölcsönösség és az udvariasság. Ezek a jól megfigyelhető viselkedési mintázatok pedig Nassék szerint nem a gépek tudatos antropomorfizálásáról árulkodnak (a kísérletek résztvevői rendszerint úgy nyilatkoznak, hogy a számítógépet nem lehet személynek tekinteni és személyként kezelni, sőt utólag tagadják, hogy úgy reagáltak volna a gépre, mintha ember lenne), hanem tudattalanul végbemenő folyamatok állnak a háttérben.

Bár a szóban forgó könyv célja, hogy olyan stratégiákat tárjon fel, amelyek hatékonyabbá tehetik és megkönnyíthetik az emberek közti hétköznapi és üzleti kommunikációt, Nass és szerzőtársa mindegyik „jótanácsát” számos olyan pszichológiai kísérlettel támasztja alá, amelynek beépített szereplői gépek voltak. Pontosan azért döntöttek a szerzők a gépek alkalmazása mellett a humán pszichológiai és a társas viselkedési formákra koncentráló kísérletekben, mert egy emberi (beépített) szereplő nem lett volna képes egymás után több százszor produkálni pontosan ugyanazt a mozdulatsort, viselkedést, szóhasználatot, hanghordozást – méghozzá úgy, hogy közben hiányoznak az önkéntelen, természetes kísérő reakciók (például gesztikuláció, pupillatágulás stb.). Ha egyszer egy társadalmi szabály érvényes a testetlen, arcnélküli, „antiszociális” számítógépekkel folytatott interakcióra, akkor egészen biztosan érvényes lesz az ember-ember közti kommunikációra is – legalábbis ezt feltételezi Nass és Yen.

Nézzünk néhány érdekes példát, ami arra utal, hogy a gépeket több szempontból is társadalmi partnereinkként kezeljük a hétköznapi életünk során.

Nassék áttekintése a „kritika kontra dicséret” kérdésével kezdődik. Miként azt a Microsoft legendásan idegesítő kis animált figurája, Clippy megmutatta a 90-es években, a számítógép-használók kifejezetten erős (ellen)érzéseket tudnak táplálni szoftverek iránt is. Nass eredeti feladata az volt, hogy tegye szerethetőbbé Clippy figuráját, amit – a tesztek eredménye szerint – úgy tudott elérni, hogy közös bűnbakot kreált (magának a gyártónak a személyében), melyet Clippy szerencsétlen tulajdonságaiért hibáztatni lehetett: a figura közvetítésével szidalmazó üzeneteket küldhettek a felhasználók a Microsoftnak. Akik ennek hatására megszerették az Office segítő alakját, viszont könnyebben és őszintébben értékelték a szoftvert egy harmadik szereplőnek üzenve, ami egyáltalán nem tűnik racionálisnak, tekintve, hogy Clippy-nek nem voltak érzelmei – az emberek mégsem akarták „szemtől szembe” megbántani őt.

E tanulságokra alapozva Nassék összeállítottak egy másik kísérletet, amelyben a felhasználóknak 30 perc használat után értékelniük kellett a bemutatott szoftvert – vagy az addig használt gépen vagy egy másikon. Érdekes módon az ugyanazon a számítógépen dolgozó emberek kevesebb negatív értékelést adtak, mint azok, akik egy másik, „objektív” felületen tudták megjelölni a válaszaikat. Mindez azért történhetett így, mert a felhasználók önkéntelenül is udvariasan viselkedtek a szoftvert tartalmazó géppel szemben – bár ezt explicite nem ismerték el.

Egy következő kísérlet az implicit nemi sztereotípiákra mutatott rá – meglepő módon ezeket még számítógépek esetén is alkalmazzuk. A kísérlet alanyai sokkal jobb értékelést adtak, ha egy program női hangon közölt információkat a „szerelem és kapcsolatok” témakörében, mint amikor férfihangon tette ezt; illetve ugyanígy profibbnak értékelték azt a programot, amely férfihangon beszélt technológiai témákról, mint amelyik női hangon tette ugyanezt. A nemi sztereotípiák alkalmazását természetesen a résztvevők utólag tagadták.

Nass és kollégái arra is rámutattak, hogy az emberek hajlamosak válogatás nélkül elfogadni és magukévá tenni a számítógéptől kapott indokolatlan dicséretet is (flattery), az indokolatlan kritikát (calumny) viszont sokkal óvatosabban kezelik, és – a megalapozatlan dicsérettel ellentétben – nem befolyásolja őket saját teljesítményük értékelésében. Milyen (mesterséges intelligenciát is alkalmazó) technológia húzhat hasznot ebből a felismerésből?

Egy japán autógyártó cég például olyan detektáló rendszert fejlesztett, amely figyelmeztette a vezetőket a veszélyes manőverekre. A rendszert szimulátor használatával tesztelték. A szimuláció során a vezetőnek a következő mondatokat mondta a rendszer, ha a sofőr túl gyorsan vagy veszélyesen hajtott: „Ön nem vezet most jól. Kérem, legyen óvatosabb!”, vagy: „Vezetési teljesítménye gyengült, fontos, hogy jobban figyeljen.” És bár ezek a figyelmeztetések teljesen pontosan és objektíven értékelték a vezető teljesítményét, a sofőr egyre dühösebben reagált, vezetői stílusa pedig ennek köszönhetően tovább romlott, mígnem – Nassék leírása szerint – teljesen elöntötte a harag, és belehajtott az előtte lévő autóba. Mindez azt mutatja, hogy a hatékony kritikát más köntösbe kell öltöztetni, hogy elkerüljük az emberi test negatív ingerekre adott érzelmi alapú, önkéntelen evolúciós (vagyis az „üss vagy fuss” szabálya szerinti) reakcióit. A hatékonyságot pedig a teljesítmény javítására tett konkrét javaslatok garantálhatják.

Tegyük hozzá, a dicséretet sem tudjuk mindig ugyanannyira értékelni, mint az kiderült több másik kísérletből. Ezekben egy szimulátor előzetesen felmérte a vezetők képességeit (bár ez nem valódi teszt volt), majd e „felmérés” eredménye szerint osztott ki különböző nehézségű pályákat a vezetőknek (amelyek a valóságban mind ugyanolyanok voltak) – miközben volt, akinek azt hangoztatta, hogy mennyire könnyű dolga lesz, hiszen jó képességű vezető, másnak pedig azt, hogy nagy kihívást jelent majd neki az adott pálya, de ha képességeinek megfelelően vezet, sikerrel járhat.

Azok a sofőrök, akiknek azt sugallta a gép, hogy könnyű dolguk lesz, kevésbé voltak elégedettek, és nem élvezték annyira a vezetést, sőt még az autó „hangját” is hibáztatták rossz érzéseikért. Akiknek kihívást jelentett a pálya, és fel tudtak nőni a feladathoz, jobban értékelték a dicséretet is. Vagyis az a szemlélet, mely szerint adottak a képességek, és minden releváns tevékenységnek flottul kell mennie, kevésbé hatékony, mint az eredményeket és a fejlődést elismerő hozzáállás.

Érdekes módon a kritika arra is hatással van, hogy valaki mennyire látja kompetensnek a személyt/rendszert, akitől/amitől az érkezik. Bár az emberek jobban kedvelik az egyes hibákért önmagukat hibáztató szereplőket, mégis intelligensebbnek tartják azokat, akik őket kritizálják önmaguk helyett, ahogyan azt egy hangfelismerős könyvrendelő rendszerrel végzett kísérlet is igazolta. Amikor a rendszer a felhasználót hibáztatta a hangok félreértéséért, azok – bár kevésbé szimpatizáltak vele – mégis okosabbnak ítélték a rendszert, mint amikor az önmagát hibáztatta a tévedésekért.

A számítógépek bevonásával zajló kísérletek segítettek feltárni, milyen elvek alapján lehet a leghatékonyabban irányítani az egyes személyiség-típusokhoz tartozó emberek közti kommunikációt. Vagyis: legyünk hűek önmagunkhoz, és viselkedjünk természetesen – függetlenül a másik ember személyiségétől? Vagy alkalmazkodjunk az adott helyzethez és a kijelölt szerepünkhöz? Esetleg keressük azok társaságát, akik hozzánk hasonlítanak, ha hatékonyan szeretnénk kommunikálni? Vagy ellenkezőleg; találjunk olyan személyiségjegyekkel rendelkező embereket, akik inkább kiegészítik a saját tulajdonságainkat?

Ami az emberek egymás közti kommunikációját illeti, a rengeteg személyiségjegy közül a társadalomtudósok szerint valójában csak két ellentétpárnak van jelentősége: az egyik az extrovertáltság/ introvertáltság, a másik pedig a kritikusság/simulékonyság (critics/sidekicks). Az extro- és introvertáltság jellemzőit jól ismerjük; a másik ellentétpárt érdemes röviden bemutatni. Ha valaki kritikus, általában inkább a saját (negatív) véleményére fókuszál a másiké helyett, és felsőbbrendűnek érzi magát másokkal szemben. Szeret vakmerő és gyors döntéseket hozni, de inkább egyedül dönt, mintsem másokkal összhangban. A „simulékony” emberek ezzel szemben szívesen beszélgetnek másokkal és másokról, és legalább annyi kérdést megfogalmaznak, ahány állítást tesznek. Szívesebben dolgoznak valaki keze alá, egy csoport tagjaként, és nem szívesen hoznak végrehajtói döntéseket.

Egy másik népszerű felosztás szintén négy dimenzió mentén sorolja be a különböző személyiségtípusokat (Nass ezt is ismerteti):

Miután minden ember személyisége ezen négy mutató valamilyen kombinációjával határozható meg, Nass és kollégái a kísérletben résztvevő számítógépeket szimbolikusan extrovertáltnak és introvertáltnak állították be, hogy így teszteljék, melyik fenti stratégia a legműködőképesebb az introvertált-extrovertált interakciókban.

A kísérlet során ugyanannak az árucikknek az extrovertált és az introvertált személyekre szabott eBay-ismertetőit értékeltettek ki a két típushoz tartozó emberekkel. Kiderült, hogy a kísérletben résztvevő alanyok szívesebben vásárolnának hasonszőrűektől, vagyis az extrovertáltak extrovertáltaktól és az introvertáltak az introvertáltaktól. Sőt, a személyiségtípus-alapú preferencia annyira meghatározó, hogy a kísérleti alanyok még abban az esetben is a saját típusukra szabott oldalt részesítették előnyben, amikor egy számítógépes hang teljesen azonos tartalmú könyvismertetőket olvasott fel – különbség csakis a hang erejében, a frekvencia hosszában és a beszéd tempójában volt (alkalmazkodva az ismert extrovertált/introvertált hanghordozás tulajdonságaihoz). Így tehát a hasonló a hasonlóhoz (similarity attraction) elv lett a nyerő.

A hasonlóság kedvelése azonban túllép a személyiségjegyek dimenzióján, ahogyan azt egy egészen megdöbbentő kísérlet is alátámasztotta. A 2004-es amerikai elnökválasztás során olyan, számítógép által generált arcképeket mutattak a jelöltekről a kísérleti alanyoknak, amelyeken az arcukat összemontírozták a jelöltek arcával (20 és 40%-os mértékben). Egyetlen résztvevő sem vette észre a változást, viszont nagyjából a felük azt a jelöltet támogatta a fotó megnézése után, amelyikével az arcát összemontírozták. A hasonló a hasonlóhoz elv annyira meghatározó, hogy Nass szerint ezt ki is használhatnánk a kommunikáció megkönnyítése érdekében. Képzeljük el, hogy egy videokonferencián úgy beszélgetnek a tárgyaló felek, hogy a képernyőn megjelenő másik ember arcát a szoftver átalakítja a miénkhez hasonló arccá, miközben a másik fél programja ugyanígy magához hasonlóra formálja a mi arcunkat. Ez garantálhatná, hogy szimpatikusak legyünk egymásnak. Izgalmas, de etikailag (és pláne jogilag) nem feltétlenül igazolható a javaslat – és azt azért nyilvánvalóan érdemes elkerülni, hogy a másik fél a saját tükörképünkké alakuljon át.

A hasonlóság olykor laza keretek között mozog, mégis működik: Robert B. Cialdini például kimutatta, hogy sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valaki visszajuttasson a tulajdonoshoz vagy leadjon egy talált pénztárcát, ha a tulajdonos (látható) neve hasonlít a megtalálóéhoz.

Nass Richard Dawkins elhíresült „önző gén” elméletére hivatkozik, amikor elmagyarázza, hogy miért ennyire erőteljes a hasonlóság hatása az emberek egymás közti viselkedésében. Mivel a saját génállományunkat akarjuk továbbörökíteni, a sajátunkhoz hasonló génekkel rendelkező „egyedeket” keresünk, de nincs rálátásunk arra, hogy ki milyen génekkel rendelkezik – így a legtöbb, amit tehetünk, hogy a bizonyos szempontból (lásd kinézet, hang stb.) ránk hasonlító emberekkel azonosulunk, őket preferáljuk. Ez Nass szerint nem más, mint agyunk „közös gén” ösztönének túlzásba vitt kiterjesztése a hasonlóság más területeire.

És ha már egy-egy tulajdonságnak köszönhetően azonosultunk a társainkkal, nem szeretnénk, ha elutasítanának minket. Nass és Yen az érzelmeknek külön fejezetet szentel a kötetben, bár az elmélet, amelyet a szerzők bemutatnak, az emberi érzelmek garmadát mindössze két dimenzióra redukálja: intenzitásra (arousal) és értékelésre (valence). Miután az agy meghatározza a megfelelő intenzitást és értékelést (negatív/pozitív), testi reakciókat generál. Ezen testi/fiziológiás reakciók (ide tartozik például a pupilla tágulása is) mentén meghatározható, hogy valaki éppen melyik dimenzióban hol „táncol”. Kip Williams kísérlete is – idézi Nass – ezt a látásmódot vette alapul, amikor a kirekesztés kivételesen negatív értékelésű érzését vizsgálta egy számítógépes játék segítségével. Egy mágneses rezonanciával működő fMRI gépbe fektetett embert két számítógépes szereplővel párosítottak össze, akiknek csupán egy labdát kellett oda-vissza adogatniuk, azonban kis idő elteltével a két digitális játékos elkezdte csak egymásnak dobni a labdát, aminek hatására az emberi résztvevő azon agyterületei kezdek aktivizálódni, amelyek a fizikai fájdalmat hivatottak jelezni. Vagyis egyrészt a kirekesztés mély hatással van az emberekre (ahogyan azt későbbi érzelmi állapotuk is mutatta), másrészt pedig ezen érzést nem csak embertársaik, hanem akár számítógépes játékok is ki tudják váltani. Talán nem árt ezredszerre is hangsúlyozni: oda kell figyelnünk az online játéktérben el-elmerülő gyerekeinkre.

Érzelmi állapotunk nem meglepő módon azt is befolyásolja, hogy hogyan vezetünk autót. Örömtelibb állapotban jobban figyelünk, gyorsabban reagálunk, míg szomorkásan gyengébb a teljesítményünk. Ehhez társul – szintén egy kísérleti megfigyelés szerint –, hogy vezetésünket az utastársunk hangulata is befolyásolja. Egy autós szimuláció során kiderült, hogy a rosszkedvű vezetők a rosszkedvű utastárssal (ami itt egy szimulált hangnak felelt meg) jobban érezték magukat, mint a jókedvűvel, sőt magát az autót is jobbnak értékelték és vice versa. Úgy tűnik, kognitívan túlságosan megerőltető számunkra, ha vezetőként olyan emberre kell figyelnünk, akinek a miénkkel ellentétes a kedélyállapota. Vagyis a hasonló a hasonlóhoz elve akkor is nagy úr, ha a kommunikáló felek érzelmi állapotairól van szó. Nass és Yen számos gyakorlati jótanácsot fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogyan kezelhetjük érzelmileg a különböző intenzitású állapotban lévő embertársainkat, és hogyan terelhetjük őket a saját állapotunkhoz hasonló intenzitás- és értékelésterületekre.

A könyv utolsó fejezetében Nass és Yen a meggyőzés kérdésével foglalkozik. Talán a legérdekesebb megállapításuk: ha előzetesen címkézünk egy bizonyos tartalmat (például egy képernyőn megjelenő adást hírcsatornának nevezünk), a tartalom fogyasztói több tényező mentén – adott esetben akár a fizikai képminőség tekintetében is – magasabbra fogják értékelni az adott tartalmat, noha az semmiben nem különbözik egy „mezei” csatorna adásától. A címkézésnek azonban más szociális helyzetekben is komoly jelentősége van; ha valaki valamilyen téma szakértőjeként mutatkozik be, akkor a mondanivalóját automatikusan el is akarjuk hinni (confirmation bias). A komputer-generált termékismertető hangok (melyek csakis hangszínben különböztek egymástól) ezen a téren is igazolták a nemi sztereotípiák tudattalan (és eléggé elvakult) alkalmazását, hiszen az emberek nőiesebbnek értékelték a magasabb hangon ismertetett árucikkeket, mint azokat, amelyeket egy mélyebb hang mutatott be, sőt, a termék és a hozzá tartozó nemű hang egyezése a vásárlási hajlandóságukat is emelte.

Végül pedig lássunk egy szofisztikáltabb emberi magatartást, melyet szintén alkalmazunk gépekkel szemben is: a viszonzást vagy kölcsönös segítségnyújtást (reciprocity)! A szóban forgó kísérlet alanyainak az első körben a számítógép „segített” kiválasztani a megfelelő tárgyakat, amelyeket magukkal vinnének egy lakatlan szigetre (a program elvileg több adatbázis átfésülésével „próbált” a lehető legsegítőkészebben viselkedni). Ezután pedig a gép arra kérte a résztvevőket, hogy segítsenek neki egy új algoritmus kidolgozásában. Elsőként az volt a feladatuk, hogy színskálákba rendezzenek pár színt; azt persze eldönthették, hogy mennyit hajlandóak besorolni (nyilván minél többet, annál jobb a számítógépnek). Ezt vagy ugyanazon a gépen kellett tenniük, mint amelyik nekik is segített, vagy egy másik gépen. A résztvevők sokkal gyakrabban és pontosabban viszonozták a szívességet, ha ugyanazon a képernyőn kellett dolgozniuk, mint amelyik számukra is megadta a válaszokat; ráadásul jobban is örültek neki, hogy segíthettek az algoritmusfejlesztésben. De a kölcsönösség nem állt meg itt; egy további kísérletből az is kiderült, hogy az emberek szívesen megnyílnak egy gépnek (önmagukról részletes, személyes leírásokat adva), ha először a gép is megoszt magáról pár személyesebbnek tűnő részletet (például hogy színét tekintve nagyon is átlagos és így tovább), majd kérdez valamit a válaszolótól (például hogy ő mit szeret vagy nem szeret magán).

Nass és kollégái saját bevallásuk szerint annak köszönhetően tudták ilyen sikeresen felállítani a társas viselkedéseink viszonylag egyszerű, de annál hatékonyabb szabályait, hogy rájöttek: a gépek tökéletesen megfelelő partnerként szolgálnak az embereknek, miközben hiányzik belőlük az emberekre jellemző mentális összetettség. A könyvben ismertetett szabályok pedig segíthetnek embertársainkkal is sokkal hatékonyabban kommunikálni (a kommunikáció céljától függően). „Ha egy számítógépnek megy, neked is menni fog!” – szól a könyv utolsó jótanácsa.

Az a tény, hogy az emberek reakciója a gépekre – a kísérletekben és teszteken, sőt a való életben – az agy evolúciós viselkedésmintáira vezethető vissza, valóban választ adhat bizonyos kérdéseinkre. Ám mindezt specifikusabban és részletesebben is ki lehetett (vagy talán ki kellett) volna fejteni. Hiszen a legtöbb ismertetett kísérletben a gépek emberi magatartást imitáltak a kommunikáció szintjén – sok esetben emberek által előre megírt vagy felvett szövegek fordultak elő bennük –, és az alanyok ezekre reagáltak önkéntelenül úgy, mintha a számítógép vagy a képernyők is társadalmi ágensek lettek volna. Népiesen megfogalmazva: „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”; vagyis, ha egy gép emberszerűen kommunikál velünk, akkor mi ezt akár fenntartások nélkül is viszonozzuk. Azokban az esetekben, amikor emberi tulajdonságokkal ruházunk fel gépeket (automatikusan is védjük az „érzéseit”, vagy alaptalanul szakértőnek tekintjük őket valamiben, vagy akár az önértékelésünk részévé tesszük a megalapozatlan dicséretet, amit tőlük kapunk), mégiscsak úgy tűnik, hogy ugyan nem a tudatosság küszöbét átlépve, de funkcionális szempontból antropomorfizáljuk őket. Hiszen, ha emberi nyelven hozzánk szólna például egy kutya (és el is hinnénk, hogy valóban beszél, nem pedig valamilyen trükkös megoldás révén észleljük úgy, mintha beszélne), hozzá is emberként viszonyulnánk, és így is kezelnénk őt – még akkor is, ha nem gondolnánk azt, hogy bármilyen más szempontból hasonlít hozzánk. A releváns értelemben, funkcionális szempontból antropomorf módon közelítenénk meg őt (lásd a nyelvhasználatot) – és valószínűleg nem is lenne más választásunk.

Elképzelhető tehát, hogy nem a gépek élveznek kitüntetett szerepet az emberek kommunikációjában a sajátjuktól eltérő ontológiai státuszú dolgokkal, hanem már annyira a saját szájunk ízére szabtuk őket (hiszen emberalkotta dolgokról van szó!), hogy gépeinket önkéntelenül is az emberi kategóriába soroljuk a velük való mindennapi, egyre nagyobb életteret felölelő foglalatoskodás során. Nyitott kérdés, amely csak a jövőben fog eldőlni, hogy vajon akkor is társadalmi partnereinkként kezeljük-e őket, ha már egyre kevesebb lesz bennünk, ami közös.