Önkielégítéstől az önmegértésig

Big Mouth, Netflix, 2017-2020; PEN15, Hulu, 2019-2020 – Réz Anna sorozatkritikája a legutóbbi Műútból

Mindannyiunk életében eljön az az áldott időszak, amikor büntetlenül anekdotázhatunk a saját kamaszkorunkról, mintha ezeknek a történeteknek valamilyen önmagukon túlmutató jelentősége volna. Most az Y generációé a terep: a film, a sorozatok, a zene és úgy általában a kollektív emlékezés számára a ’90-es évek és az ezredforduló már egyértelműen retró. Ez nem csak annyit jelent, hogy ez az időszak konstans, fékevesztett, nosztalgikus múltba tekintés tárgya, de azt is, hogy értelmes művészi és intellektuális projektnek minősül ránézni a személyes és kollektív jelenünkre — onnét.

Na tehát, kedves (Műút-olvasó) gyerekek! Bármilyen furcsának tűnik is, de az 1990-es évek nem hasonlított feltűnően a sötét középkorra. A lányok nem gondolták azt, hogy halálos kór támadta meg a szervezetüket, amikor megjött az első vérzésük; és viszonylag kevés kiskamasz tartott attól, hogy a kárhozat tüzén fog elégni, ha örömszerzési célból rendszeresen hozzáér a nemi szervéhez.

Az élet valójában elég hasonló volt ahhoz, amilyennek ma ismeritek. Egy fontos megszorítással: a ’90-es években még épp csak megszületett az a mára kiterjedt ipar, amely a kiskamaszokat foglalkoztató kérdések exponálására szakosodott. Képzeljétek, gyerekek! Akkoriban még nem létezett tízéves fiúkra targetált pornó, és nem ismertük a YA irodalom fogalmát sem — ha pedig valaki elmagyarázta volna nekünk, akkor valószínűleg a szüleink által megőrzött és kissé komikus pöttyös és csíkos könyvek jutottak volna az eszünkbe. Tinifilmek helyett jobbára családi filmek mentek a mozikban (amelyek akkoriban nyitva voltak, az emberek pedig maszk nélkül prüszköltek-köhécseltek benne!), bár ez pont az ezredforduló környékén alaposan megváltozott (erre a későbbiekben még visszatérek).

Ennek következtében bimbózó szexualitásunk sok esetben bizarr és időnként kifejezetten inadekvát tárgyakat talált önmaga megértéséhez. Pironkodva vallom be, de tíz- és tizennégy éves korom között a Sztracsatella című film (1996, rendezte: Kern András) hagyta bennem a legmélyebb erotikus nyomokat — értelemszerűen azóta sem mertem újranézni. Tizennégy évesen szexuális vágyunk kifejezésének a legartikuláltabb módját az jelentette, hogy fékevesztetten kuncogtunk azon, amikor fiatal és jóképű matektanárunk arról magyarázott, hogy az exponenciális függvényben az aszimptota hozzásimul (érted, hozzásimul!) az Y tengelyhez. (2020-ban ha nem akartad, akkor is megtanultad, hogy ez mit jelent.) Mivel eleve nem nagyon beszélgettünk a szexuális vágyainkról (na jó, lehet, hogy a fiúk többet, de velük én nem beszélgettem), értelemszerűen egyáltalán nem beszélgettünk sem a szexuális identitásunkról (bármit jelentsen is ez), sem a szexuális orientációnkról — meleg kamasznak lenni, gyerekek, a Netflix előtt bitang nehéz dolog volt.

De más területeken sem volt egyszerűbb a helyzet. Bár a ’90-es évek végétől elindult a tinifilmek dömpingje (lám, máris visszatértem!), és ezekben bérelt helye volt a lúzereknek és outcastoknak, a filmek mégis ugyanazt a rút kiskacsa-/pygmalion-történetet iterálták újra és újra (ld. A csaj nem jár egyedül és társai). Ez felért egy árulással, hiszen még a leghülyébb lúzer is tudta: nem minden kamasz szép, és nem mindenkinek jár a társadalmi felemelkedés az iskolai hierarchiában (hiszen akkor ki maradna alul?!). A tinifilmek végső soron csak megerősítettek abban, amit amúgy is éreztünk: hogy nincs kijárat a véget nem érő önértékelési válságokból, és az egész életünk azon múlik, hogy sikerül-e valamilyen váratlan és meghökkentő húzással társadalmi tőkét harácsolnunk abban a véletlenszerű, zárt közegben, ahová a szüleink tizenkét évesen bezsuppoltak.

Mindezt azért volt fontos elmesélnem (valójában nem volt fontos, hogy elmeséljem, de így jártatok), hogy világos legyen: amikor a harmincas–koranegyvenes éveikben járó alkotók nyúlnak hozzá a kiskamaszkor témájához, akkor egyszerre artikulálnak olyan személyes tapasztalatokat, amelyek értelmezéséhez annak idején nem álltak rendelkezésükre megfelelő fogalmak, minták, elméletek — és vetnek számot azzal, miben volt más a „mi” kiskamaszkorunk a mostaniakétól.

Mindeközben pedig szembe kell nézniük egy súlyos etikai és esztétikai problémával: hogyan lehet úgy ábrázolni azt, hogy a tizenhárom évesek szexuális lények, hogy egyúttal ne szexualizálnánk is őket? A Big Mouth, a Family Guy forgatókönyvírójaként ismert Andrew Goldberg és Nick Kroll színész–komikus nevével fémjelzett animációs sorozat (társalkotók: Jennifer Flackett és Mark Levin) egy ponton nyíltan szembesít minket a problémával egy különösen megalázó önkielégítéses incidens után:

 

Maurice: Tudom, hogy ez most nagyon égőnek tűnik, de egyszer majd biztos jót mosolyogtok rajta. Klassz dolog is kisülhet belőle.
Andrew: Például? Egy sorozat, tele maszturbáló kölykökkel?
Nick: Az már gyerekpornónak számítana, nem?
Maurice: Azt a kurva! Remélem, nem. Talán ha animációs, akkor nem lesz gáz. Ugye?
(1. évad, 10. rész.: Pornscape)

 

A Big Mouth egyértelműen támaszkodik az alkotók gyerekkori élményeire (nem véletlenül hívják a két főszereplőt Andrew-nak és Nicknek), a közeg azonban nagyon is kortárs. Ennek megfelelően a sorozat első két évada már-már kisiskolás (vagy inkább netflixes) didakszissal vezet minket végig a „kurrens” témákon. Minden mennyiségben dől ránk az ondó és a menstruációs vér; az egzotikus és kevésbé egzotikus szexuális identitások és orientációk; a #metoo-történetek és a faji identitás dilemmái (ironikus, hogy bár az összes főszereplő családnak zsidó gyökerei vannak, ez semmilyen szerepet nem játszik a gyerekek önmegértésében); kütyüfüggőség és az online pornó veszélyei. (Ez utóbbival kapcsolatban hangzik el a sorozat egyik legszebb tételmondata szex és pornó összefüggésében: „Fogtál egy csodálatos dolgot, és valami ocsmányat csináltál belőle.”)

A sorozat egyetlen egyszerű fogástól tud egyszerre nagyon vicces és nagyon felkavaró lenni: a megszemélyesítéstől. Szíve-lelke a két hormonszörny, Maurice és Connie, akik a gyerekek pubertását felügyelik. A hormonszörnyek elsőre tényleg szörnyűségesnek tűnnek: a gyerekek őket hibáztatják (teljes joggal!) kiszámíthatatlan hangulatingadozásaikért és végtelenül megalázó szexbaleseteikért. Idővel mégis egész empatikus segítőtársaknak bizonyulnak, akik visszafogják a gyerekeket, amikor kilátástalanul nagy baromságokba keverednek. A későbbi részekben hasonló megszemélyesítésen megy keresztül a szégyen (Szégyen Mágus személyében, aki persze maga is nagyon szégyelli magát valamiért), a pánik (szúnyogok) és a depresszió is, ami, ha eddig nem lett volna egyértelmű mindenki számára, egy nagy, lila, doromboló macska. De életre kel Jessie vulvája is (a sorozat egyértelműen legkedvesebb szereplője), akárcsak a Jay által önkielégítésre használt berendezési tárgyak (jellemzően párnák) is, akikkel hősünk bonyolult poliamór viszonyokba keveredik.

A Big Mouth a lehető legkisebb mértékben sem erotikus — ellenben annyira obszcén, mintha az lenne a célja, hogy a legflúgosabb hormontriggerelt kiskamaszt is orrhosszal verje a műsoridő minden egyes percében. A humora, köszönhetően a véget nem érő kulturális utalásoknak és metaleptikus kikacsintásoknak, mégis sokkal közelebb áll a Family Guy vagy a BoJack Horseman világához, mint a kárörömre és szekunder szégyenre bazírozó kamaszvígjátékokhoz. Illetve hát az egész vállalkozásban épp az az izgalmas, hogy ez a kettő milyen jól megfér egymás mellett: az animáció megengedte grandiózus túlzások (mint amikor egy emlékezetes jelenetben Jessie kiesett betétje magába szívja a tó összes vizét) pontosan tükrözik a szereplők végletes félelmeit és örömeit; a kulturális utalások pedig könnyen olvashatók úgy is, mint egy kiskamasz próbálkozásai, hogy megértse önmagát az őt körülvevő társadalmi üzenetek kesze-kusza tömegében.

Mindeközben pedig finoman beszűrődik a történetbe az az ígéret, hogy a kamaszkorunk feldolgozása, rendszerbe foglalása és kiröhögése hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük, itt és most kik vagyunk. A negyedik évad egyik meghatározó történetszála Nick posztapokaliptikus vízióit villantja fel, amelyben a világ olyan, amilyennek azt egy rendes klímakatasztrófa után elképzeljük, Nickből pedig hideg szociopata lett, aki nem képes kötődni másokhoz, sem törődni velük, és kényszeredetten kapaszkodik egykori kamaszbarátságainak az emlékébe. Ezek nyilvánvalóan nem a tizenhárom éves, fiktív Nick Birch, hanem a felnőtt és legkevésbé sem fiktív Nick Kroll szorongásai (ezt az alkotó egy percig sem tagadja) — a kamaszkor rekonstruálása, az egykori remények és a jelenbeli válság egymásra olvasása egy felnőtt önismereti utazása.

Míg a Big Mouth az animáció, a túlzás, a megszemélyesítés eszközeivel (és akkor a musicalbetétekről még egy szót sem szóltunk!) eltávolítja magától az általa megjelenített kiskamasz drámákat, addig a PEN15 éppen attól válik groteszkké, hogy lehetetlenül közel megy hozzájuk. Az alkotók, Maya Erskine és Anna Konkle szintén a saját kiskamaszkorukat idézik meg: de itt az időpont az ezredforduló, a főszerepeket (Mayát és Annát, ki mást?) pedig maguk az alkotók játsszák — miközben az összes többi gyerekszerepet gyerekszínészek kapták. Bár első látásra úgy tűnhet, ez nemhogy megoldaná a gyerekek szexualizálásának problémáját, sokkal inkább súlyosbítja azt, ténylegesen nem ez történik: a felnőtt nők és a 13–14 éves gyerekek közti kontraszt épp a romantikus helyzetekben annyira otromba, hogy lehetetlenné válik „drukkolni” a pozitív végkifejletnek. (Persze egész biztosan nem ez lenne a befogadói élményünk, ha harmincas férfiakat látnánk, amint tizenhárom éves lányokról ábrándoznak — de erről az aszimmetriáról aligha az alkotók tehetnek.) Ebből következően, dacára a lenyűgöző alakításoknak, a sorozat szükségszerűen a perifériára szorítja a gyerekszereplőket — a történet a két főszereplő hányattatásokkal terhes, mégis szívmelengetően strapabíró barátságára fókuszál.

És mivel Anna és Maya az iskolai tápláléklánc alján tengődnek, a sorozat nagykanállal méri a megaláztatásokat, a megsemmisülés érzését, a visszautasítást és a szégyent. Erskine és Konkle minden gesztusa, minden rezzenése annyira pontos és érzelemmel teli, hogy amíg meg nem látunk egy valóságos hetedikest, aki Konkle-nek szó szerint („literally” — csak hogy a sorozat egyik legtöbbet használt kifejezésével éljünk) a derekáig ér, tökéletesen el tudunk feledkezni arról, hogy felnőttek játszanak gyerekeket.

A fizikai méretkülönbségnek fontos funkciója van: egyfelől lehetővé teszi, hogy felnőttként lenézzünk azokra a gyerekekre, akik hatalmi aspirációból, kegyetlenségből vagy puszta nemtörődömségből olyan végtelen fájdalom okozóivá válhatnak. Azoknak a kis genyáknak láthatjuk őket, akiknek mindig is szerettük volna. Másfelől, némileg paradox módon, ez egyáltalán nem csökkenti a főhősökkel való azonosulás lehetőségét: egy pillanatra sem vetődik fel, hogy ne lenne tökéletesen indokolt Anna és Maya kétségbeesése vagy épp lelkesedése. Ha valamit felmutat a PEN15, az épp az, hogy a kiskamaszkorunk szégyene, a kiskamaszkorunk vágyakozása a mi szégyenünk és a mi vágyakozásunk — és hogy ezek az érzelmek semmivel nem lesznek kevésbé intenzívek attól, hogy az, aki vagy ami kiváltotta őket, időközben összement a szemünkben.

Mindeközben a sorozat nagyon tudatosan vizsgálja a kontrasztokat és folytonosságokat az ezredforduló és a 2020-as évek között. Rendszeresen halljuk a betárcsázós internet hangját (és a ma már alig értelmezhető párbeszédeket arról, hogy a gyerekek ne foglalják le a telefonvonalat internetezéssel); megjelennek az első, korai chatszobák és velük együtt a kamuprofilok. Egy teljes epizód foglalkozik Anna ráismerésével a rendszerszintű rasszizmusra — és azzal, hogyan kezeli ezt egy olyan amerikai iskola, amelynek értelemszerűen még nem volt saját esélyegyenlőségi és diverzitási referense és érzékenyítő tréningjei. Mindebben, üdítő módon, és éles kontrasztban a Netflix-termékekkel, nincs semmi propagandisztikus szájíz, és nincs benne nosztalgia sem: egy olyan világot mutat fel, amelyben a mostanihoz képest kicsit kevesebb a szabály és kevesebb a minden értelemben vett „tudatosság”. Ettől pedig a gyerekek egyszerre sokkal védtelenebbek (a bullyinggal, a rasszizmussal, a hatalmi visszaélésekkel szemben), de talán valamivel spontánabbak is: lehetőségük van arra, hogy egyedül fedezzék fel, hogyan néz ki számukra a világ, és őszintén rácsodálkozhassanak arra, amit találnak.

Időnként úgy tűnhet, a PEN15 nem használja ki a benne rejlő potenciált: a „felnőttek gyerekszerepben” felállás megengedhetne valami bátrabbat és vadabbat, mint azt a finom és érzékeny, de alapvetően mégiscsak konzervatív és realista történetmesélést, amely a sorozatot jellemzi. A lehetséges továbblépést vetíthetik előre a 2. évad mostanáig látható utolsó epizódjai (a 2. évad második fele valamikor 2021-ben fog képernyőre kerülni), amelyekben Anna és Maya egy iskolai előadás színpadra állításában vesz részt, Anna a technikai stáb vezetőjeként, Maya pedig főszereplőként. Maya felnőtt szerepet játszik: és hirtelen nem egy felnőttszínészt látunk, aki egy gyerekszínészt játszik, aki egy felnőttet játszik (pedig Erskine erre is képes lett volna), hanem egy kitűnő és érett felnőtt színésznőt. A transzformáció egyszerre izgalmas és zavarba ejtő, és arra utalhat, hogy az évad második fele már a gyerekekben érlelődő majdani felnőttre tekint rá/előre/vissza.

A Big Mouth túl van négy évadon, és úgy tűnik, már mindent elmesélt, amit ebben a formátumban el tudott; a PEN15 másfél évad után még jócskán tartogathat újdonságokat, ha mer bátrabban kísérletezni. A két, tematikájában oly hasonló sorozat egy crossover erejéig találkozott: A Big Mouth 4. évadának Cafeteria Girls című részében az immár nyolcadikos Andrew és Nick megpróbálja felszedni a hetedikes Annát és Mayát. És bár a lányok valóban hálásak a figyelemért, a fiúk annyira elbizakodottak, hogy az nekik is sok: nemcsak hogy lekoptatják őket, de egy drámai pillanatban Andrew és Nick szembesül vele, hogy már nem a saját, hanem a lányok sorozatában járnak, ahol az égvilágon senki nem drukkol nekik. „— Talán mégsem körülöttünk forog az univerzum. — Ideje úgy kezelnünk a lányokat, mint akik mind a saját műsoruk sztárjai” — elmélkedik Andrew és Nick a rész végén, a sorozattól megszokott invenciózus szájbarágással.

A kiskamaszkor még a legszerencsésebb körülmények között is radikálisan kontrollvesztett állapot: az ember nem ura a fizikai működésének; az önértékelése és méltóságérzete elszabadult hullámvasútként zuhan és emelkedik esetleges külső történések hatására. Hogy mindezt mennyire lehet aztán kinőni, arról vitatkozzanak a pszichológusok — mint ahogy arról is, hogy mégis mit lehet, lehet-e „tanulni” a kamaszkorunk felülvizsgálatából. Annyi biztos, hogy a kamaszkorunk újrakonstruálása (alkotóként és befogadóként), a sérelmeink ismételt megsiratása, majd ennek az egésznek a jóízű kiröhögése visszamenőleg is felruházhat minket valami olyasfajta ágenciával, kontrollérzettel, ami akkor és ott annyira hiányzott. És talán időnként még most is hiányzik.