Az eredetiség kérdése sokféleképpen jelenhet meg a különböző művészeti diskurzusokban. Ez az oka a művészeti ágak, a műfajok, a stílusok kialakulásának és folyamatos formálódásának is, ezzel egyidőben pedig motivációt is szolgáltat az alkotóknak, hogy kitűnhessenek kortársaik közül. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy az adaptált művek esetében mit jelent az eredetiség? Hogyan szabad, lehet vagy érdemes nekiállni egy már ismert mű feldolgozásának, mennyiben tudja kifejezni az alkotó a saját szándékait úgy, hogy közben az eredeti mű se váljon felismerhetetlenné? Kifejezetten az irodalom és a filmek kapcsolatára gondolva látható, hogy az egyes regények, novellák és egyéb irodalmi alkotások megfilmesítése esetén a filmkészítőknek alapos megfontoltsággal kell hozzáállni a témához. Egyrészt könnyebbséget jelent, hogy egy, a közönség által már ismert történet feldolgozására vállalkoznak, másrészt ugyanebből a szempontból állnak kihívás előtt is, hiszen úgy kell megoldást találni egy új médiumba való átültetésre, hogy az eredeti műhöz való hűséget is szem előtt tartsák. Ez a fajta hűség vagy alázatosság pedig számos módon jelenhet meg, nem feltétlenül a szöveghez való szigorú ragaszkodás által, hanem más egyéb, akár a mű hangvételét, szimbólumrendszerét, ideológiáit követve is. Sághy Miklós Az irodalomra közelítő kamera című tanulmánykötete éppen ezeket a kérdéseket vizsgálja igen részletesen, olyan, a 20. századi magyar irodalom alkotásait adaptáló filmeken keresztül, amelyek között találhatunk sikeresnek és kevésbé sikeresnek ítélt feldolgozásokat is.
Bár maga a könyv külsőre nem a legmegnyerőbb, belelapozva már a tartalomjegyzék is előrevetíti, hogy a szerző részletesen, számos különböző szempont alapján közelíti meg az adaptáció kérdéskörét. Szerkezetileg elsőként egy nagyobb elméleti fejezettel találkozhatunk, mely nyitányként az adaptációkkal kapcsolatos általános értékítéletekkel foglalkozik, azaz a hűségelvűséggel, mely az e témakörben folytatott viták leggyakrabban visszatérő komponense. Ugyanakkor Sághy felveti a kérdést, hogy „mik azok a lényegi tulajdonságok, melyekhez a filmeknek hűségesnek kell lenniük?” (14), célja-e a filmnek, hogy az irodalmi műveket esszencialista módon reprodukálják és ültessék át, vagy a médiumok közti különbséget kihasználva tekintsünk-e inkább egyfajta intermediális dialógusként a két mű viszonyára? Ezek a feltevések pedig egyértelműen maguk után vonják a hierarchikus rendszerekben való gondolkodást, azaz, hogy milyen viszonyban áll egymással az eredeti mű és az adaptáció. A szerző dialogicitást előnyben részesítő álláspontja alapján az adaptált művek elemzése során a legcélravezetőbb, ha egyenrangú művek interakciójaként tekintünk az irodalmi alkotás és a film kapcsolatára, hiszen ugyanez a folyamat játszódik le a befogadó tudatában is, „aki a két alkotás ismeretében elvégzi az összehasonlítás műveletét”. (18) Ugyanakkor, mint Sághy rávilágít, a hierarchia és az eredetiség kérdését jelentősen befolyásolja a sorrendiség variálhatósága, vagyis ha a néző előbb találkozik a filmes feldolgozással és csak ezután az alapjául szolgáló irodalmi művel.
Az irodalom és a filmművészet viszonyrendszerének a szerző egy külön alfejezetet szán, többek között a már említett problémák miatt is, ugyanakkor elvonatkoztatva kifejezetten az egymást adaptáló művektől, foglalkozik az elit- és tömegkultúra folyamatos harcával és a könnyű fogyaszthatóság kérdésével, melyek rendszerint az irodalom magasabbrendűsége mellett és a film ellen szólnak. Szintén ennek kapcsán tárgyalja a mono- és multimedialitás előnyeit és hátrányait, az elbeszélés szubjektivitásának lehetőségét a szöveg és kép esetén, valamint a kontextus szerepét is, hiszen felmerülnek olyan ideológiai, kultúrpolitikai és egyéb, a műveket befolyásoló tényezők is, melyek által megragadhatóvá válik az idő, a helyszín, a környezet, a karakterek és azok egymáshoz fűződő viszonya, melyek eltávolodva pusztán a szöveghűségtől szintén az adaptáció kulcsává válhatnak.
Az elméleti bevezető utolsó szakasza, mely megnyitja az utat az esettanulmányok felé, és mintegy előrevetíti azok módszertani sokszínűségét, felteszi a kérdést, hogy vajon létezik-e egységes elmélete az irodalmi adaptációknak? Erre a szerző válasza igen egyértelmű: „Kétlem, hogy így volna”. (37) Mivel — mint azt a tanulmánykötet hátralévő százhatvan oldala bizonyítja is — számtalan szempontból neki lehet kezdeni a művek komparatív elemzésének, így a módszerek gyakran nem összeegyeztethetőek egymással. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy az adott elemzésnek önmagában kell konzekvensnek lennie, mert az eltérő kultúratudományi elemzési módszerek miatt nem állítható fel egy konkrét elmélet, amelyet adaptációelméletnek nevezhetnénk.
Ennek megfelelően a könyv hátralévő részében különböző esettanulmányokat olvashatunk, melyek egy-egy 20. századi magyar alkotó tollából született novellát vagy regényt és az azokat adaptáló filmes feldolgozásokat vetik össze egymással. Nyolc ilyen elemzés olvasható, melyekben Sághy gyakran egymástól merőben eltérő elemzési szempontokat és módszereket alkalmaz — ezek pedig ugyancsak reflektálnak az adaptációelmélettel kapcsolatban tett megállapításaira. Maguk a tanulmányok a szerző által kitűzött (a borító hátoldalán és az Előszóban is olvasható) törekvésekhez hűen könnyed, olvasmányos stílusban íródtak, így ez a kötet valóban alkalmas lehet akár arra is, hogy középiskolás diákok mintegy tanulmányaikat kiegészítendő, hasznos tudást szerezhessenek az irodalmi adaptációk terén. Mindemellett a szerző olyan műveket választott elemzései tárgyának — értve ezalatt mind az irodalmi, mind a filmes példákat —, amelyek, azt hiszem, megkerülhetetlennek nevezhetők a haza kulturális termékek között, sőt legtöbbjükkel már gimnazistaként, kötelező olvasmányként is találkozik az ember, jobb esetben pedig az adaptációval is — nem utolsósorban ebből kifolyólag személyesen ajánlanám is mind tanároknak, mind diákoknak ezt a könyvet. És habár némileg zavaró a hosszabb, többsoros idézetek külön kiemelésének hiánya, ennek ellenpontjaként mindenképp érdemes megemlíteni a képként a szövegbe szerkesztett filmjeleneteket és a lábjegyzeteket, melyek viszont egyértelműen segítik a teljes szöveg egybeolvasását, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a nem szigorúan vett szakmai közönség számára is élményt jelentsen a könyv olvasása.
Mivel az esettanulmányokat időbeli meghatározottságukon és adaptációs jellegükön kívül módszertanilag nehéz (vagy értelmetlen) lenne összekötni, érdemesnek találom összefoglalni, hogy melyek is azok a regények és novellák, valamint filmek, melyeknek egymáshoz fűződő viszonyáról olvashatunk; továbbá, hogy azok milyen értelmezési és elemzési szempontok alapján kerülnek összehasonlításra — hiszen tulajdonképpen épp emiatt született meg ez a kötet.
Rátérve konkrétabban az egyes elemzésekre, elsőként Csáth Géza Anyagyilkosság és A kis Emma című műveit olvashatjuk Szász János ezen alkotásokat feldolgozó 1997-es Witman fiúk című filmjével összehasonlítva. Ebben az esetben máris találkozhatunk azzal a jelenséggel, mely később például az Ottlik- és Parti Nagy-írásokat adaptáló filmeknél is feltűnik, melyek nem egyszerűen egy adott irodalmi mű filmbéli átírását jelenítik meg, hanem sokkal inkább az azokban megjelenő korszakok ideológiai vagy lélektani vonatkozásait ragadják meg. A Witman fiúk esetében például a szülő–gyermek viszony, illetve ezek hiánya jelenti az elemzés fő nyomvonalát, mely a novellák és a film hangvételbeli összehasonlítását eredményezi. Hasonlóképpen ehhez, a Krúdy Gyula és Huszárik Zoltán Szindbád-történetei sem kifejezetten a történet szempontjából válnak hangsúlyossá, hanem sokkal inkább a női karakterek ábrázolása, valamint a történeteket összekötő főhős szerelemhez és halálhoz fűződő (többszörösen összetett) viszonya és ennek megjelenítése a filmben.
Ezt követően két olyan tanulmányt is olvashatunk, melyek egyértelműen a két médium közt próbálnak meg utat nyitni, nevezetesen Mándy Iván Diákszerelem és Mészöly Miklós Film című írásai. Mindkét mű esetében — bár eltérő módokon — azzal a kérdéssel találkozhatunk, hogy miként írható le egy film szövegként. Azonban az adaptációk is eltérő módon kezelik ezt a gyakorlatilag megfilmesítésért kiáltó témát: Szomjas György Diákszerelem című filmje kihasználja a médium adta lehetőségeket, és valóban filmbéli filmként viszi vászonra a novella filmjét. Ezzel szemben Surányi András Film… című alkotásának esetében a szinte forgatókönyvszerűen megírt regény adaptálása során valami egészen más eredmény születik. A film és a regény között olyannyira sok különbség fedezhető fel (a legsúlyosabb talán, hogy a regénybeli dokumentumfilm helyett egy egyszerű fikciós filmet láthatunk), hogy összehasonlítása értelmetlenné válik. Ugyanakkor a tanulmánykötet edukációs jellegére mutat az is, hogy ez az elemzés is helyet kapott, hiszen így az is szemmel látható, mi történik akkor, ha egy adaptáció esetében szinte nincsenek olyan pontok, amelyek mentén el lehet indulni. Sághy egész egyszerűen így írja ezt le: „Jelen fejezet reménye csupán annyi, hogy a határpontok kijelölése is járhat némi tanulsággal, illetve annak elemző bemutatása, hogy az adaptációs viszonyban résztvevő két alkotás miért nem mérhető, vethető össze egymással.” (112)
A tanulmányok között ezentúl olvashatunk Dömölky János Hajnali háztetők című filmjéről, mely Ottlik Géza műveit (és részben élettörténetét) adaptálja kultuszteremtés vagy arra való reflektálás céljából, az író műveinek szellemiségére helyezve a hangsúlyt. Majd az Esterházy Péter írása alapján Gothár Péter által rendezett Idő van című film szubjektivitás- és karakterkezelését leíró elemzés során a posztmodern szubjektum filmes és irodalmi megközelítésének és megjelenítésének összehasonlításával találkozhatunk.
Ezt követően elérünk a tanulmánykötet két záró fejezetéhez, melyek mintegy csattanóként hathatnak. Amennyiben az olvasó nem elejétől végéig olvassa el egyhuzamban a könyvet, valószínűleg kevésbé vágja mellbe, számomra viszont kifejezetten felkavaró élményt jelentett a könyv végére hagyott Sorstalanság- és Taxidermia-elemzések. Ugyanakkor érdekes tapasztalat volt az a felismerés, hogy úgy fogok neki az említett tanulmányok olvasásának, mint egy már jól ismert regény filmváltozatának: vannak elvárásaim, de nagyjából tudom, mire számíthatok. A Sorstalanság esetében a regény korlátolt gyermeki perspektívájától és az ebből adódó gyakran ironikus és naiv hangvételtől a film elrugaszkodik, ezáltal ugyanazon történet merőben más hangvételű leírását láthatjuk, és egy hollywoodi jellegű, tömegízlésnek megfelelő filmet kapunk végeredményként. Az olvasott szöveg alapján ki merném jelenteni, hogy a Sághy Miklós által elénk tárt tanulmány iskolapéldája lehet egy összefoglaló Sorstalanság-elemzésnek, mely épp csak annyira megy bele részleteiben az értelmezésekbe, hogy a szakmai és a szélesebb körű érdeklődő közönség számára is érdekes legyen, de ezen túl nem mutat.
A kötet záró tanulmánya pedig a már említett Taxidermia, mely Pálfi György rendezésében jelent meg 2006-ban, történeteinek alapjául pedig Parti Nagy Lajos két novellája A fagyott kutya lába és A hullámzó Balaton szolgálnak. Ez esetben az összehasonlító elemzés központi elemét maga az emberi test jelenti, módszertanilag pedig ismét egy újfajta elemzési stratégiát láthatunk, hiszen annak ellenére, hogy a felsorolt adaptációk között számos olyan film volt, mely több novellát, elbeszélést vagy azok részleteit gyúrta össze egy narratívába, ezeket nem külön-külön, hanem egyként elemezte a szerző. A Taxidermiát azonban nem mint egészet, hanem részleteiben elemezve olvashatjuk, a novelláknak megfeleltetve, kitérve mind a különbségekre, mind a közös elemekre, melyek a test tapasztalata és történelmi/hatalmi környezetben való megítélése és megélése köré rendeződnek. Mindez pedig kiegészül egy harmadik részegységgel is, amely már a poszthumán test és annak esztétikája témakörét dolgozza fel, amely bár nem adaptált történet, beleillik a Parti Nagy-novellák sorába és a film narratívájának ívébe is, mely ebben a kontextusban a test társadalomnak való kiszolgáltatottságát és a különböző történelmi korszakokban való beilleszkedési vagy megfelelési kényszerét jeleníti meg Sághy Miklós olvasatában.
Az alapvető olvasmányélményem , hogy a kötet olyan-, mint egy izgalmas tankönyv, amit bánok, hogy nem olvashattam el tizenévesen, gyakran belefutva így a „jobb-e a film, mint a könyv?” típusú parttalan vitákba. Annak ellenére, hogy az egyes tanulmányok (mint látható is) igencsak különböznek egymástól, kellőképp visszaadják az elméleti bevezető fejezetben előrevetített, az irodalmi adaptációk esetében alkalmazni érdemes elemzési stratégiákat és módszereket, hogy elvonatkoztathassunk a pusztán szöveghűségen alapuló adaptációelemzéstől. Ezentúl pedig az elemzett regények, novellák és filmek mind kiemelkedő alkotásai a hazai irodalmi és filmes szférának, olyan alkotások, melyek a nem szakértő közönség számára is ismert, kedvelt művek, amely széles körben még népszerűbbé teheti Sághy könyvét.
Összességében, mind az olvasmányos stílusban megírt elemzések, mind pedig az irodalmi adaptációkról szóló elméleti összefoglalója miatt ajánlanám egyrészt gimnazista közönség számára, másrészt pedig nagyon jó alap és erős kiindulópont lehet bárkinek, aki érdeklődik a téma iránt, hiszen olyan alapvető szakirodalmakat és szerzőket idéz, akik, úgy gondolom, megkerülhetetlenek az adaptációs kérdésekkel foglalkozó kutatásokban. (Csak néhány nevet említve az idézettek közül: Dudley Andrew, Roland Barthes, Noel Carrol, Sarah Cardwell és még sorolhatnám.) A kötet amiatt is teljes mértékben alkalmas lehet kifejezetten edukációs célokra, hogy az elméleti háttér mellett „gyakorlatban” is bemutatja, hogy a történethez és a szöveghez való szigorúan vett hűségen kívül milyen egyéb szempontokból és milyen módszerekkel lehet, vagy érdemes nekiállni irodalmi adaptációk elemzésének, ráadásul, ahogyan a fent említett példákból is kitűnik, a spektrum igen széles.