András László: A szoba


Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
A szoba emlékezete egyaránt megőrzött valóságot és képzeletet, úgyhogy a később jövők már
nem is tudták megkülönböztetni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak képzelt valaki a szobában.
Akik ezután jöttek, képzelt festményekkel borított falak között képzelt kanapékon hevertek,
vagy képzelt székeken képzelt asztalok mellett ülve képzelt süteményt eszegetve s
hozzá képzelt teát, bort vagy konyakot iszogatva nézték végig a szoba valódi és
képzelt múltját, majd távoztak.

Aztán jött valaki, aki ugyanígy kezdte, de másként folytatta.
Jött, leült, eszegetni, iszogatni kezdett, nézelődött.
Aztán azt képzelte, nincsenek festmények a falakon.
Azt képzelte, nincsen se enni-, se innivaló, nincsenek asztalok, székek, kanapék.
Azt képzelte, nem is történt soha semmi.
Elindult kifelé.
Az ajtóból még egyszer végignézett az üres szobán.
Soha nem volt itt semmi, és nem is lesz soha – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.