Távol-Kelet

Telléry Márton prózája a legutóbbi Műútból

Viola reggel 6.25-kor ébredt a telefon jelzésére. Férje nem volt már az ágyban — hallotta krákogását a közelebbi fürdőszobából. Vécére ment, majd a konyhába reggelit készíteni, és tízórait pakolni a fiának. Hét előtt tíz perccel felkeltette a gyereket, megreggeliztek, majd ellenőrizte, rendesen felöltözött-e, és be van-e pakolva a táskája. Férje közben kávézott, és a mobilját böngészte. Eszébe jutott, hogy megnézze a gyerek tornazsákját — jól tette, mert hétvégén kimosta a sortját, és elfelejtett másikat tenni helyette. A férje vitte aznap iskolába — percekig kereste az Audi kulcsát, de még időben indultak el.
Kiült a teraszra, kitöltötte a maradék kávét. Pár percig csak szemlélődött — jó magasan laktak, látszott a Gellérthegy, a Vár, sőt a Duna és a Parlament is a másik oldalon. Egy zöld lombszöcske koppant az asztalon — zavartan forgolódott egy darabig, majd továbbrepült. Bekapcsolta a tabletjét: egy ismeretlen férfitól jött e-mail, a nevét sem hallotta azelőtt. Szia! — írta. — Amikor ezt olvasod, már valószínűleg nem élek. Másokkal együtt ez a te hibád is. Talán ha kedvesen, vagy legalább emberségesen viselkedsz velem, máshogy alakul. Remélem, magadba szállsz, és időről időre eszedbe jutok, amíg csak élsz. Üdv: Tibor. Más címzett nem volt, vagy titkos másolatot kaptak. Rákeresett a Facebookon: nem volt találat. A Google egy tizenöt évvel korábbi verspályázat helyezettjei közt említette, de képet itt sem talált róla. Nem foglalkozott vele többet — beleolvasott a gazdasági hírekbe, megitta a kávét, taxit hívott, és készülődött az induláshoz.
Egy hetedik kerületi kórház nőgyógyászatán volt időpontja — ő banki osztályvezetőként, férje egy multicég termékmenedzsereként dolgozott, így megengedhette volna magának, hogy magánrendelésre járjon, de elégedett volt orvosával, és kalandként fogta fel az állami rendelő látogatását. Harmincnyolc éves múlt, most jutottak oda, hogy egy második gyerek vállalását fontolgatták. A doktornő mindent rendben talált, vérvételre és néhány egyéb vizsgálatra utalta be. Elment a mosdóba — a két vécéfülke közül csak az egyik üzemelt, a másik ajtaján nagybetűs felirat hirdette: ROSSZ. Miközben kezet mosott, idős néni lépett be az ajtón — kilencven, vagy százéves is elmúlt talán. Viola visszament a fülkékhez, papírlapot vett elő, rágógumijával a működő vécé ajtajára ragasztotta, és ráírta: ROSSZ.
— Tessék nézni! Mindkettő zárva van! — mondta, amikor odaért a néni.
— Jaj, istenem! Most mi lesz?
— Tessék jönni, elkísérem a másik mosdóba!
— Jaj, de rendes, drága! Nagyon aranyos.
Lassan haladtak, a néni botja fémesen csattogott a kövön. Jobbjával belé kapaszkodott, ernyedten nehezedett rá a karja, érezte a törékeny csontokat a petyhüdt hús alatt. Ez a kéz érinthette József Attilát vagy Radnótit — gondolta —, vagy kezet szoríthatott Horthyval, Szálasi Ferenccel — ki tudja, milyen élete volt? Kaparhatta egy Auschwitzba tartó marhavagon falát, integethetett Rákosi Mátyásnak…
— Itt fel kell mennünk – mondta a lépcsőhöz érve. — Sajnos a lift is elromlott.
— Jaj, de kár! Nincs másik?
— Tudtommal nincs. Tessék jönni, segítek! Csak egy emelet az egész.
Fölfelé még lassabban haladtak; a néni minden lépésnél fájdalmasan hunyta le a szemét. Úgy tíz lépcsőfokonként megpihentek — eltökélt szuszogással vizslatta, mennyi van még. Aztán néma bólintással jelezte, indulhatnak tovább. Az emeleten Viola megkérdezte, leüljenek-e egy kicsit. Nem, felelte, menjenek csak. A lift előtt elkopogva látták, nyílik az ajtaja, emberek szálltak ki-be.
— Nahát, meg is javították! Lefelé már tetszik tudni ezzel menni.
A mosdó ajtajában elbúcsúztak.
— Köszönöm, drága, az isten áldja meg! Biztos lett volna jobb dolga, mint itt vacakolni velem…
— Nem lett volna. Jó egészséget kívánok még sokáig!
Lement a lépcsőn, ki az utcára. Nem hívott taxit — szép idő volt, úgy döntött, sétál egy keveset. Ritkán mászkált irodán kívül hétköznap délelőtt, főleg nem itt, a Keleti pályaudvar környékén. Szinte mindenhova autóval jártak, hegyvidéki otthonuk pedig mintha nem is ugyanabban a városban vagy országban lett volna. Egy, arccal a járda felé fekvő hajléktalan mellett haladt el. — Mikor veszik észre, hogy meghalt? — tűnődött. — Amikor bomlani kezd? — Aztán lassított léptein, hogy kihallgassa, min vitatkozik az utcasarkon álló pufi-mellényes társaság. Nem magyarul beszéltek — fogalma sem volt, milyen nyelv lehet.
Közel egy órát sétált, amikor megéhezett — mint mindig, a kávé mellé csak egy zsírszegény joghurtot reggelizett. Egy közepesen lerobbant külsejű kínai gyorsétterem ablakát lufik díszítették, és egy felirat: 10 évesek lettünk! Minden étel mellé 2dl üditö ingyen! Belépett; korán volt még, ő volt az egyetlen vendég. Szezámmagos csirkét rendelt tojásos rizzsel; ellenállhatatlanul viccesnek találta a kiszolgálólány akcentusát. Kisadagot kért, de alig bírt vele, marta a torkát az agresszív páclé. Miután az ingyen kólát is megitta, visszavitte a tálcát, és az ajtó felé indult.
— Válj! — kiáltott utána a lány. — Szelencsesüti! — Egy ezüstpapírba csomagolt kekszet nyomott a markába. Nagy kedve lett volna megsimogatni a haját, de nem merte megtenni.
Ismét kószált egy darabig — a Keletinél lyukadt ki, ahol egy bűnöző külsejű ember beteg gyerekek megsegítésére gyűjtött pénzt —, majd visszafordult egy mellékutcán. Öt perc séta után egy presszóra bukkant: úgy döntött, iszik egy kávét. Ketten ültek bent két külön asztalnál: egy kócos, középkorú nő, akinek kinyúlt, rózsaszín pólóján piros betűk hirdették, hogy YOUNG, WILD & FREE, és egy fülbevalós fiatalember, aki ugyanúgy lehetett bölcsészdoktor, mint BKV-ellenőr. Kávézás közben kibontotta a szerencsesütit — egy papírfecnire nyomtatott kínai üzenetet rejtett. Nem nagyon hitte, hogy ezekkel a krikszkrakszokkal működni fog, de megnyitotta mobilján a fordító alkalmazást, és lefényképezte. Ma bölcs sárkány vagy — jelent meg a képernyőn. Tűz nem éget, baj nem ér.
Gondolkodás nélkül felpattant, és rendelt egy pohár sört meg egy vodkát. A kiszolgáló csodálkozva nézett rá, de szó nélkül kitöltötte — két angyal tartotta az alkarjára tetovált koronás címert. Amikor visszaült, a bölcsész—BKV-s megemelte poharát, és felé bólintott. Miután szóhoz jutott a köhögéstől, felhívta helyettesét, hogy közölje, délután sem tud bemenni, elhúzódtak a vizsgálatok. Nincs ma semmi különös, meglesznek nélküle. Azért a tehénkéknek ne mondd, hogy nem megyek — búcsúzott. — Pénteken határidő, hadd fossanak.
— Viszlát, szép napot! — köszönt el csendes ivótársaitól is, és kilépett az ajtón. Különös érzéssel töltötte el a hirtelen nyert szabadság, rég volt része ilyenben. Lassan bandukolt; időnként megállt, és hosszan szemlélt egy fóka alakú felhőt, egy furcsa falfirkát, vagy egy idős tulajdonosát türelmetlenül rángató kutyát. Úgy tervezte, elsétál a Városligetbe, iszik még egy kávét, majd öt körül eltaxizik az edzőterembe. Sőt, talán egy mozi is belefér közben valahol. Egy Dembinszky utcai söröző előtt néhány fémkeretes asztal állt — vonzotta a hely, úgy döntött, bekukkant.
— Egy korsó sört és egy Unicumot legyen szíves — meglepve hallotta saját hangját; a csapos nő megnyugtató sötét narancssárgára szoláriumozta magát. Leült egy kinti asztalhoz — vajon direkt gyengébb minőségű italokat gyártanak az ilyen helyekre, vagy máshol kotyvasztják? Mindegy, csodálatos találmány az alkohol — gondolta, ahogy kortyolgatott, és sokáig nem is jutott eszébe más. Görgette egy kicsit a Facebookot — ideges lett tőle, elrakta gyorsan. Akkor mit csináljon? Írok egy verset! — villant be hirtelen, és lelkesen előszedte noteszát. Soha nem próbálkozott ilyesmivel, talán csak régen, iskolai feladatként, és késztetést sem érzett rá eddig. Süt a nap, az utcán ülök — írta. — Szépen repülnek a sünök. Ez milyen ötletes! — mosolygott magában. Repülnek a sünök — hogy jut ilyen eszembe! Közben elfogyott a sör, hozott még egyet. Aztán… nem tudta folytatni. Leírt egy-két szót és félmondatot, de kihúzta mind. Nem könnyű móka ez a költészet… Hogy tudnak egyesek vaskos köteteket teleirkálni? Vegyek még egy rövidet esetleg…?
— Jó napot kívánok! — hallotta.
— Jó napot…
— Nem tetszik megismerni? Takarítok bent a cégnél.
— De, hogyne ismerném meg!
Gizike talán? Vagy Marika? Az Erzsike is rémlett. Késő délután látta néha padlót mosni, vagy szemetest üríteni az irodában.
— Szabadnapon tetszik lenni?
— Igen. Ön… maga is?
— Igen. A kisonokámnak van születésnapja. Arra sütöttem egész délelőtt. Most oda megyek, a fiamékhoz.
Miért hord egy felnőtt nő testhez simuló mackónadrágot az utcán? Haja a tövénél ősz volt, lenőtt a lila festék.
— Hány éves lett?
— Négy. Kislány különben — és nagyon aranyos! És olyan szépen énekli a izéket… a dalokat, amiket tanulnak az óvodában!
— Biztosan. Nekem fiam van, ő már nyolcéves. Egyébként… ha már így összetalálkoztunk, később szívesen beugranék felköszönteni a kislányt. De csak egy percre, ha nem zavarok.
— Hozzánk? — hebegte zavartan. — Persze, tessék nyugodtan! — Riadt ámulattal diktálta le a címet.
Miután befejezte a sört, felhívta személyi edzőjét, és lemondta az órát. Aztán a közeli üzletközponthoz sétált. Betért a földszinti koktélbárba egy gyors frissítőre, majd egy ajándékkosarat vett a delikáteszben. A játékbolt kirakata előtt megtorpant — amint meglátta, tudta, hogy ő kell. Kicsit aggódott, hogy csak dekoráció, de az eladó megerősítette, hogy eladó. Olcsóbb volt, mint tippelte — nem gondolta volna, hogy százezer alatt megússza. Kocsin tolták ki a taxihoz, akkora volt, hogy átfogni sem bírta. Mellette ült hátul — rég tapintott ennyire puhát és selymeset. Gizike fiáék a Dob utca külső részén laktak, a körfolyosóról hátsólépcső vezetett hozzájuk. Bőséges borravalót kapott a taxis, segített felcipelni az ajándékokat.
Apró, szűk konyhába léptek, vigyázni kellett, ne verjenek le valamit — nedves volt a csempe, felmoshatták, amikor megtudták, hogy jön. Heten szorongtak az egyetlen szobában, de máris visszatért a nyolcadik, akit miatta küldtek le egy jobb borért — dobozos sört kért inkább. Marika menyének nonfiguratív tetoválás a hátán, fiának a karján is.
— Nagyon kedves, hogy el tetszett jönni! — vöröslött kopasz feje. — Tényleg nagyon rendes!
— Én köszönöm, hogy itt lehetek! Hogy hívnak, szívem? — fordult a szőke kislányhoz.
— Válaszolj szépen a néni… a… az igazgató asszonynak, Tiara!
— Tiara? Szép neved van! Nézd csak: ez… vagyis ő a tiéd. Ha tetszik, itt lakik majd veled.
A szoba közepére vonszolták az ember nagyságú pandát — alig lehetett elférni mellette. Sejtelmes fekete-fehéren mosolygott a megszeppent gyerekre.
— Úgy nevezed el, ahogy akarod. Öleld meg nyugodtan, finom puha!
Tiara mozdulatlanul, tátott szájjal bámulta egy darabig, majd anyja kezét fogva óvatosan megsimogatta az óriás plüssmancsát. Viola koccintott mindenkivel, evett a házi süteményből, majd kihívta Erzsikét a gangra, és egy húszezrest nyomott a markába.
— Mennem kell, nincs időm búcsúzkodni. Vegyen még maguknak is valamit.
— Köszönjük! De hát… miért tetszik…?
— Ne köszönje! És a bankban erről senkinek nem beszél! Nem akarom visszahallani.
A félhomályos lépcsőház korlátjánál idős néni húzta magát felfelé — azt gondolta, talán délelőtti barátnője, aztán meglátta befelé forduló szembogarát és a fehér botot a kezében. A postaládáknál már tudta, hogy kokaint akar szívni. Még soha nem próbálta; hogy szerez az ember ilyesmit? Az utcán telefonált a bébiszitternek: megkérte, maradjon, amíg hazaér a férje, és csinálja meg a leckét a gyerekkel. Aztán a férjét hívta fel: kolléganője szülinapi bulit tart — mondta —, teljesen elfeledkezett róla. Ne várják meg a lefekvéssel, későn ér haza.
A ház előtt ősz házaspár tört angolsággal kért útbaigazítást — németül küldte el őket a másik irányba. A közeli játszótér kerítése mellett marihuána illata csapta meg: két langaléta srác pusztított egy spanglit. Egy ötezrest nyújtott oda nekik.
— Ha egy órán belül szereztek egy gramm kokót, kaptok még egyet. Ha félórán belül, egy tízest. Abban a kávézóban ülök majd. Nem vagyok zsaru — tette hozzá majdnem, ahogy a filmekben hallotta.
Be sem fejezte az italt, amikor a kevésbé majomszerű fiú integetett az utcáról. A sarokhoz vezette, és egy kék Opelra mutatott: szálljon be. Kinyitotta az ajtót, majd szabadkozva majdnem be is csukta.
— Engem keres — mondta a sofőr.
Se kapucni, se napszemüveg — fiatal nő mosolygott rá elegáns szoknyában és barackszínű blúzban. Dolgozhatott volna bármelyik bankfiók lakossági, vagy akár vállalati osztályán.
— Első osztályú minőség. Húszezer forintot szeretnék kérni.
Átadta a pénzt, megkapta a tasakot és egy telefonszámot a jövőre nézve. A téren adott egy tízest a srácoknak, majd leintett egy taxit, hogy kaszinóba vitesse magát.
— Melyikbe? — kérdezte a túlsúlyos rozmár. — A belvárosi meg a nyolckerületi is közel esik. Én a belvárosba mennék, a Corvin negyednél sok a cigány.
— Jó lesz az nekem. És halkítsa le ezt a szart, vagy rögtön kiszállok.
A bejáratnál elkérték a személyijét, lefényképezték, tagsági kártyát állítottak ki. Az önműködő ajtón át gyengén világított terembe jutott, játékgépek villogtak és csilingeltek körülötte. Vett egy sört a bárpultnál; lépései zaját puha padlószőnyeg nyelte el. Körbesétált, figyelte a játékosokat: hamar feltűnt, senki nem nevet, még csak nem is mosolyog — feszülten összpontosítva szuggerálták a gépeket és asztalokat. Ilyen lehet a pokol — gondolta. — Nagyon tetszik.
Elment a mosdóba — ragyogó tisztaság, aranyfényben csillogott a csempe és a fülkék hosszú sorának ajtaja. Bezárkózott az egyikbe, szórt egy kevés port notesze hátlapjára, gold hitelkártyájával olyan rutinosan rendezte csíkba, mintha évek óta csinálta volna, és felszippantotta. Csípte az orrát, könny szökött a szemébe; úgy érezte, tűt szúrtak az agyába. Kézmosás után hosszan nézte magát a tükörben. Kövér, szőkített nő nyitott be. Hogy a Jóisten! — motyogta. Hogy a Jóisten! — és bevágta a fülkeajtót maga mögött.
Százezer forintért váltott zsetont. Megfigyelte, hogy két rulettasztal körül sokan tömörülnek, a harmadiknál alig lézeng valaki — előfordult, hogy a krupié egyedül álldogált. Itt ötezer volt a minimum tét — leült játszani. Átfutott az agyán a fia, a férje és a saját születésnapja, a házassági évfordulójuk és a megismerkedésük dátuma, de nem volt kérdés: negyedike van, négyéves lett ma Tiara. Elhatározta, addig játssza, amíg marad a százasból; színre, sorra és a párosra is tett mellette. Első pörgetésre kijött: háromszázötvenezret nyert vele, plusz ötvenet a többivel. Háromszázat elrakok — döntötte el. — A maradék mehet a levesbe.
Innentől lassabban, megfontoltan játszott, több kört ki is hagyott, és italát kortyolgatva figyelte az eseményeket. Kigyúrt, roma fiatalember szállt be a játékba vastag köteg bankjeggyel az ingzsebében és két cingár, japán fiú, akiket tizenhatnak sem nézett volna. Rezzenéstelen arccal váltottak be újabb ötven- és százezreket — egymilliót is vesztettek talán fél óra alatt. Bassza meg, hogy miért nem a tizenhármast pörgeti! Nem hiszem el ezt a béna faszt! — papagájfejű férfi bosszankodott a másik asztalnál. Miért nem arra rakott? — felelte a krupié flegma rosszindulattal. Ilyen lehet a mennyország — mosolygott Viola. — Nagyon tetszik.
Később szívott még egy csík kokót a vécében, száraz Martinit rendelt a bárban, és mielőtt visszatért szerencsés asztalához, kipróbálta a gépi rulettet, a huszonegyest és néhány játékgépet is. Sokszor vesztett, de többször nyert — mire hajnali három után elindult, majdnem négy lett a maradék kétszázból.
— Itt egy tízes előre, de ígérje meg, holnap lecseréli ezt a hányadék inget — mondta a csodálkozó taxisnak. Aztán egy ideig a mobiljába mélyedt; ébernek érezte magát, nem aggódott a közelgő munkanap miatt.
— Na, figyeljen, egyszerű a szabály — szólalt meg a Margit híd környékén. — Állításokat fog hallani, ki kell találnia, igazak vagy hamisak. Ha helyes választ ad, kap egy tízest, ha nem, repül a lóvé az ablakon. Érti?
— Igen…
— Akkor az első. Kínában egy óriás panda megöléséért kiszabható legsúlyosabb büntetés az életfogytiglani börtön.
— Szerintem igaz. Nem szívbajosak arrafelé.
— Hát, ezt bukta, okostojás. Akár halálbüntetést is kaphat. Gondoljon bele: több mint hétmilliárd ember él a Földön, és alig kétezer panda. Én is sztornóznám, aki kinyír egyet.
Kinyúlt az ablakon, elengedte a tízezrest. Egy légáramlat felkapta, az autó elé emelte, majd a szélvédőnek csapta — Szent István az üveghez tapadva utazott, amíg továbbfújta.
— Itt a második esély. A pandabébi izomzata annyira gyenge, hogy egyedül még üríteni sem tud. Az anyjának kell megnyomkodni nyelvével, hogy segítsen neki.
— Ez biztos igaz. Nem hiszem, hogy ilyet kitalálna.
— Látja, megy ez — tette a bankjegyet a műszerfalra. — Nézzük tovább…
Még négy tízessel lett gazdagabb a taxis, amíg hazaértek, kettő szállt el a széllel. Viola nem feküdt le; főzött egy kávét, kivitte a teraszra. A korláthoz lépett — próbálgatta, hogy kilenc hónap múlva, amikor, ha minden jól megy, szépen gömbölyödik már a hasa, mennyivel kell majd hátrébb állnia. Piroslott az ég a parlament mögött; abszurdnak tűnt a gondolat, hogy annyi év után megint kuporog majd benne egy kis ember. Leült, kortyolgatta a kávét — eszébe jutott a reggeli e-mail, újra elolvasta. „Remélem, magadba szállsz!” — nevetett. Ez jó! Mit gondol ez az ember? Nem tette le a csészét, egy kézzel írta:

Kedves Tibor! Gőzöm sincs, ki lehetsz, de egy nyámnyila kis vesztesnek tűnsz. Nem hiszem, hogy kár érted — vagyunk így is elegen.