Magyar Eszter Csenge: Versek


Szeretők a panoptikumban

Számítottam-e arra,
hogy egy pillanat múlva
kódexszagú, szabályos arcodat felavatja a tér,
kiterjedsz körülöttem,
a belőlünk áradó léptek
lassú tartozásukat leróják,
feltápászkodunk,
homlokodon fekete viaszlázban
egy szentjánosbogár járni tanul,
és a csonka szárnyú elmerabló fényében
még megpillanthatod,
ahogy homorú szemeim üregéből
kirajzanak a pupilla-verziók?

Két ilyen százlábú szobornak, mint mi,
nem kellene vánszorognia,
olvadó karjaink egyszerre nyújtózkodhatnának az ég és a föld felé,
ám csak összeakadt bokákkal, fehér viaszpáncélba burkolózva
hemzsegünk a másik félig befagyott, kásás tekintetében.
Most még hideg van, túl sok a libabőr,
s mintha bádogembereket kellene megműtenünk,
úgy tapogatózunk, hova varrjuk a gombokat egymás mellkasán.

 

Hangtorlaszok

Kannádból gőzölgő dzsinntudat
— ez az utolsó, legféltettebb darab, melyet
nálad hagytam önmagamból.
Most visszakövetelem.

Indulnék érte, de te elköltöztél azóta
a tércinegék közé,
madárorgánumokban leltél rá újra eltévedt hangodra.
Egy pisszenésnyit se aggódj, én is ismerem ezt a dörgést,
amikor félsz az emberektől, s mégis elfogadod adományaikat,
etetőről etetőre fakadsz,
mint akit, ha küldetésének teljesítéséből kizökkent
a körülötte tátongó önzetlenség, hirtelen megtorpan,
hadd törjön elő torkából a csend.

Másnap reggel ismét új fészket raksz,
majd eltátogod: kávét, teát te aztán többé sohasem iszol.
Így biztosan nem vetetik elő aranyló készletedet.
Benne figyelő dzsinnszememet.

Megérkezem, csengetés nélkül beállok
az ajtókeretbe, a hajlék ebben a pillanatban nyitott és üres,
pitvarod tépett fűzfagallyakból
összetákolt, átmeneti közterület,
ahol, ha nincs riasztód, életed se lehet.
Tagadod, hogy éppen ünneplődet viseled, hogy
üres éléskamrádban, várakozás közben remegve öltötted fel
csontod frissen mosott, fehér szövetét,
de a nyers föld porcelánhúsa nem felejt, még most is rezonál,
asztalhoz ülünk, s én úgy teszek,
mintha nem venném észre ezt az árulást,
holott bőröd vörös szirénájával te is leleplezed
elvékonyodott belső ámulatodat,
hogy villanypózban lebegő kísértetként
lüktetünk egy feketedő zongoraszív
billentyűzavaraiban.

 

Mutatványosok

Szeded a sátorfádat.
Szögek, vállfa, kispolc — tárolod magad a térben.
A napi rutinnal alkudozol.
Varangynyelvvel legyekre vadászol,
ha a feldagadt bohócorr nem kap szimatot.
Hidegvérrel átugrasz az izzó hullakarikán, kioltod a veszélyt, a türelmet.
Gólyalábon már túl magasra nyúltál a repüléshez.

Mi lett volna, ha
tagadva a szerepeket
tovább indulsz, hogy aztán ráérősen
vonulj át a homlokodra húzott zebra-ráncokon?
Kötélen tekergő mozdulatokból bújsz elő,
egy bebábozódott hernyó mohó szabadulása
utáni döbbenet a tekintetedben:
szaporán visszaüt a szíved, a gondtalanságtól.
Ám a lepkeszárny megalkuvás, kitárt karokkal
szaladsz előre,
utad közben éhes madarakat kavargat fölötted a szél,
hunyorgásuk terhét a válladon cipeled,
hisz fejtetődön egy vékony, múltba lógó csápon
testidegen emlékként csüng egy rovar-preparátum.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük