Méz

Adrian Duncan prózája Rácz Júlia fordításában a legutóbbi Műútból

Minden reggel három dolog ébreszt. Először is annak a felső szomszédomnak az ébresztőórája, aki utcaseprőként dolgozik a helyi önkormányzatnál; másodszor az a rengeteg repülő, ami kelet felé húz át a város fölött az égen, egyik a másik után, mintha óriás körfűrészek szabadultak volna el és szakítanák keresztül az eget újra és újra, egészen addig, amíg — úgy képzelem — az égbolt már csak örvénylő kék rombuszok apró darabjaiból áll; harmadszor pedig Christian, négy gyermekem közül a harmadik. A nevét Krisz-tí-annak kell ejteni, legalábbis a feleségem, Bettina így rendelkezett, amikor egy barátunk kölcsönkért autójának hátsó ülésén megszülte őt; útban a kórház felé az autópálya vészleállójában rostokoltunk miután elfolyt a magzatvíz. „Krisz-tí-ann!”, üvöltötte, miközben én mentőért telefonáltam, de mielőtt segítségünkre siethettek volna, Christian már megérkezett, és kieresztette vékony hangját, fel, az égbolt felé.

Bettina viszont fázott, kimerült, szomjas és nyugtalan volt, a combja csupa vér, én pedig az önkívület határára kerültem az aggodalomtól. Miután a mentő ajtaja becsukódott és a kocsi Bettinával és Christiannal útjára indult, hazamentem, forró csokoládét készítettem és felhívtam a szomszédot, hogy jelezzem, hamarosan átmegyek a két idősebb gyerekünkért, Horstért és Davidért. Utána bekapcsoltam a gázfűtést és lefeküdtem a kanapéra. Ahogy az arcom és a karom lassan átmelegedett, felpattantam, kis lakásunk konyhájába rohantam és belehánytam a mosdóba. Aztán gyomrom rettenetes kavargása közepette arra gondoltam, máris milyen különleges kapcsolat van Christian és köztem, elvégre én hoztam a világra, vagy legalábbis segítettem ebben, vagy legalábbis én láttam őt először a maga teljességében — még ha elsőre kissé dicstelen alakban is. Akárhogy is, a harmadik dolog, amire felébredek reggel, a kis, szőke Christian, most már majdnem hatéves, és csöndben mászik fel az én gyönyörű Bettinámmal közös ágyunkba.

A legfiatalabb fiunk, Karl, most kezdte az óvodát, úgyhogy Bettina visszament dolgozni jogi asszisztensként. Ügyvéd volt, amikor először találkoztunk, de amikor megszületett az első gyerekünk, Horst, lejjebb csúszott a ranglétrán és részmunkaidőben kezdett el dolgozni egy ügyvédi iroda teraszos épületében, csupán három macskaköves utcányira a lakásunktól. Nekem alkalmi munkáim vannak. Legutóbb a helyi pékség kenyerét árultam a piacon. Órákig álltam a nagydarab, külvárosi emberek között és árultam az újságpapírba csomagolt, sokmagos kenyeret. Télen egyre nyomorultabbul éreztem magam, és eldöntöttem, hogy valami benti munkát keresek. Itt mindig hónapokig havazik, mígnem minden végleg leáll. De a város találékonyan küzd az udvarokat befedő vastag hóréteg ellen, valahogy úgy, mint a hosszútávúszók a part közelében, ahol a víz tele van zsírral, filccel és nyúlüreggel. Viszont tavasszal az időjárás bámulatos; nyáron mindig túl melegem van, az emberek a parkban egész nap meztelenül heverésznek a magas fűben, gyönyörű végtagjaik az ég felé merednek, mint a kistestű állatoknak, amikor szinte részegen imbolyognak a száraz ragyogásban; utána az ősz különböző színekben pompázik, szintén gyönyörű, aztán a tél, et cetera…

Amikor épp nincs munkám, próbálok írni. Néha van egy vagy két hetem, és akkor beülök egy, a lakásomhoz közeli kávézóba dolgozni. Nem drága hely, ellenben kellemes és csendes; lakkozott lágyacélból és makulátlan felületű fából készült bútorokkal van berendezve, a díszítés minimális — nincsenek párnák, zene sem szól. A tulajdonos nem enged be gyerekeket, babakocsival érkező felnőtteket, apákat lapos mellükhöz szorított csecsemőkkel, nőket kisgyerekekkel; senkit, aki megzavarhatná a csendet. A kávézó tulajdonosa, Sebastian készségesen és szigorúan magyarázza el minden, gyermekkel érkező embernek, hogy miért nem jöhetnek be, azok pedig utálják őt. Mindig elmondja, hogy neki is három gyereke van, de szükség van egy csendes helyre ebben a városban, olyan helyre, ahol lehet számítani a csendre, és az ő kávézója ilyen hely. Hagyományos konyhát vezet: krumpli, káposzta, hering, tojás, retek, cékla, hagyma, kolbász. Minden fogást gondosan és finoman készítenek el, Sebastian pedig nagyon előzékenyen bánik velem. Amikor ott vagyok, a kávézó gyakran órákig üres, én meg ülök, körmölök vagy gépelek, Sebastian hátul főz vagy cigarettát sodor, húszpercenként rágyújt, hogy elűzze az unalmát meg a frusztrációt, ami abból fakad, hogy ki kell majd dobnia az egész, vagy majdnem az egész főztjét. És mivel csendes vendége vagyok, gyakran megjelenik mögöttem, és szó nélkül letesz egy tányérka ételt az asztalra, egy kis, pasztellzöld szalvétába csomagolt villával, majd ahogy elsétál, én halkan utána rebegem: „Köszönöm, Sebastian”.

Ma rendkívül békés a kávézó. Odakint sűrűn esik a hó. Az ablak keretbe foglalja a hulló pelyheket — amelyek egytől egyig a megszámlálhatatlanul lebegő univerzumokat rejtik magukban. Egy férfiról írok, aki növekvő figyelemmel hallgatja, ahogy egy másik ember az aznap reggeli álmát meséli, amiben látja az ágya szélén lógó lábát, de rájön, hogy nem tudja felvenni a zokniját; nem azért, mert lebénult, hanem mert elhagyta a testét, és elkezdte kívülről figyelni saját halálát. De mivel a férfi boldogan élt, és továbbra is élni kívánt, valamint el akarta kezdeni a napját azzal, hogy felveszi a zokniját, rendkívüli csalódottságot, majd elviselhetetlen közömbösséget érez a halálával kapcsolatban, ami majdnem azonnal, és egészen mélyen átalakul a teljes elhagyatottság érzésévé. A férfi aztán rájön, hogy képtelen sírni, és az anyátlanság, a halál hirtelen jött, határtalan tudatának magánya gyűlni kezd, halmozódni, és olyasfajta érzelmekbe csap át, amiknek a leírására nem talál szavakat, még álmában sem. Ezzel az érzéssel ébred, majd fokozatosan burkolja be a megkönnyebbülés legalább három árnyalata… De képtelen vagyok a jeleneten kívül is megjeleníteni a férfiakat, vagy elképzelni, milyen lehet ezt a többrétegű megkönnyebbülést érezni, leírni, és különben is, Sebastian előjön a konyhából, leül az előttem lévő padra és miközben cigarettát sodor, megkérdezi:

— Peter, ne haragudj a zavarásért, de tudsz vezetni?

— Tudok vezetni — mondom én. — Nem szeretek, de tudok.

— Egy szívességet szeretnék kérni. El tudnál menni a mézért, amit a termelőmtől, Mrs. Bergtől rendeltem? Már öreg, és egy órára lakik a várostól — mondja Sebastian, miközben óvatos pillantásokat vet rám. — Elfelejtettem, hogy holnap reggel Triesztbe utazik két hónapra, és szükségem lenne a mézre, mert teljesen kifogyott a készletem. Nem kértelek volna meg rá, mert látom, hogy dolgozol, de el tudnál menni érte?

Megnyálazza a cigarettapapírja ragadós szélét.

— Ötvenet fizetek érte, csupán két óra vezetésért. Használhatod az én lakókocsimat; a tank tele van dízellel, elég masszív autó.

Némán nézek ki az ablakon.

— Kérlek — folytatja. — Engem várnak a vendégeim… Kapsz ebédet is, mit szólsz?

A lakóautóban ülök, kifelé tartok a városból. Az autóút egysávosra szűkült, és a havazás továbbra sem hagyott alább. Korábban egy kis, narancssárga hókotró dolgozott előttem, de most már a szembejövő sávban közeledik, miután megfordult a megyehatárnál. Az utat fekete-fehér hókupacok szegélyezik, és elkezdett sötétedni. El vagyok keseredve a kocsi miatt; nehézkes, hátsókerék-meghajtású, és akármikor egy emelkedőhöz vagy lejtőhöz érek, az első kerekek összevissza csúszkálnak, néha teljesen elveszítem az uralmat az autó felett. Sebastian azt mondta, hogy Mrs. Berg két mérföldre lakik ennek az útnak a 16-os kijáratától, ami egy északi, folyó nélküli városka felé vezet, ahonnan Sebastian első felesége, Karin származik. Sebastian egyszer elmesélte, hogy Karin családja, a Poteckiek, nemesi család voltak, legalábbis a negyvenes évekig, amikor a szovjetek jöttek, feldúlták az országukat és tönkretettek benne mindent, ami nemesi volt. Úgyhogy a Potecki család elment nyugatra, letelepedtek az új országban, ebben a városban, hogy aztán szőrmék és nemesbútorok hamisítványaival kereskedjenek a helyi arisztokrácia köreiben. Amikor Karin hozzáment Sebastianhoz, a család úgy érezte, hogy lefelé házasodott, mivel Sebastian túl könnyelmű, túl rendes ember volt, tökéletesen egyszerű, valamint hozzájuk és az ő Karinjukhoz képest ambíciók nélküli, mire állítólag Karin azt mondta, hogy jó, rendben van, nem érdekel, ha többet nem látlak titeket, mert Sebastian jó ember és szeretem őt és vele fogom leélni az életem. Megpróbálom elképzelni ezt a szenvedélyes nőt. De ahogy magam elé idézem a fantomot, a kép átalakul, és már Bettinát látom magam előtt, amikor egy évtizeddel ezelőtt először találkoztam vele egy kocsmában, a szülővárosomban rendezett zenei fesztivál alkalmával. A kocsma hátsó végében ült, késő volt, az éjszaka meg zajos. Világosbarna bubifrizurája volt, hatalmas, kék szeme, szép, enyhén izmos, egyenletesen barna karja. Egy pohár sört kortyolgatott, és tudtam, hogy csak átutazóban van, és valószínűleg soha többé nem fogom látni, úgyhogy elkezdtem beszélgetni vele. Később, ahogy részegen botorkáltunk az utcán, bevezetett egy kertbe, lenyomott egy fa tövébe, lehúzta a nadrágomat, felemelte a farmerszoknyáját, leereszkedett az ölembe és azt mondta:

— Ne élvezz el, kérlek.

Elélveztem, özönvízszerűen, mivel három éve nem szexeltem; hosszan és alaposan mentem el. Miután abbahagytam a zihálást, lehajolt és megcsókolt, hosszan és puhán, és azt mondta, hogy addig nem száll le rólam, amíg rendesen meg nem dugom. Nem kellett aggódnia — fiatal voltam —, és perceken belül már újra keféltünk a fa tövében, ő suttogott és nyögdécselt, a válla rázkódott a fűzfa lombkoronája alatt, újra elélveztem, sokszor, százszor: azt hiszem, így lett Horst.

Hat hónappal később átköltöztem abba a városba, ahol Bettina élt, oda, amit most otthonomnak nevezek, és amitől most pont egy órára vagyok, a fényszóró épp csak hogy megvilágítja a hatalmas hópelyheket, ahogy lecsapódnak az előttem lévő útra, kiismerhetetlenné téve azt. Végül megérkezem egy lapos tetejű, kis viskóhoz, és mivel az eszembe sem jut, hogy ez lenne a keresett tanya, lehúzódom, hogy megtudakoljam, merre kell tovább mennem. Egy középkorú hölgy nyit ajtót, haja sötét, nemrég festette, és amikor megkérdezem, hogy hol van a méhésztanya, ahol a Berg család él, elmosolyodik és félrebillenti a fejét.

— Te vagy Sebastian embere?

— Igen — mondom lelkesen. Eltűnik a konyhában és néhány pillanattal később újra megjelenik, négy darab pakkal, mindegyikben tizenkét üveg méz, mindegyik üvegen piros fedél, oldalukon halványkék címke, rajta a dísztelen, fehér, nagybetűs felirat: BERG MÉZ.

Elindulok, a hátsó ülésre, egy vastag, szőrös takaró alá helyezem a mézet, és bemászom a volán mögé. Ülök a szürkületben és a kis lakásra gondolok, ahol Bettinával és a négy kisfiunkkal élünk. Emlékszem, amikor Sebastian értem jött, hogy igyunk egyet az egy héttel korábbi könyvkritikám örömére, ami egy valamirevaló, bár kevéssé olvasott londoni folyóiratban jelent meg.

Beléptünk a kocsmába — kis, füstös hely négy utcával arrébb, a macskakövet simára mosta a szitáló eső —, leültünk a pulthoz, és Sebastian elmesélte Franknek, a török kocsmárosnak az ünneplés okát. Frank hozzácsapott a sörünkhöz két kis pálinkát, amit egyszerre húztunk le, majd amikor koccintottunk a sörrel, Sebastian rám nézett.

— Nagyobb lakásra van szükséged.

— Tudom — mondtam, kerülve a pillantását. — Tudom.

Kikukucskálok a Berg család világító ablakaira, összedörzsölöm a kezemet, beindítom Sebastian kocsiját és rákanyarodok a csúszós útra. A leheletem kavarog, gomolyog előttem, mintha egy halom agyvelő lenne párából, aztán lassan eloszlik, ahogy gördülök előre az autóval.

Küszködve haladok, és ahogy ráfordulok a városba visszavezető főútra, az teljesen kihaltnak tűnik, és egyszerre csak világossá válik, mekkora őrültség ez az utazás.

Lelassítok, majdnem megállok. A hó olyan vastagon hull, hogy alig látom mögötte a határtalan sötétséget, úgyhogy elkezdek lehúzódni, de már túl késő. Egy hatalmas teherautó oldalvást csúszik felém. Olyan türelmesen, csendesen és elkerülhetetlenül közeledik, hogy éppen csak összegömbölyödöm, és várom, hogy az elefántméretű lökés megérkezzen, és amikor megérkezik, semmi nem törik vagy csattan, mégis úgy érzem, hogy azonnal irányt változtatok, simán és feltartóztathatatlanul, hátrafelé és jobboldalra, egészen addig, amíg az egész kocsi átfordul, és én fejjel lefelé kalimpálok, nagyon lassan haladok valami nagy fehérség felé, és ahogy fokozatosan át- és átfordulok, ígéretet teszek, hogy veszek egy nagyobb házat a gyerekeimnek, messze a repülőktől, és messze a második hálószobában lévő négy kis ágytól, messze a felső szomszéd ébresztőórájától, és messze Sebastiantól. Végül a tompa forgás megszűnik, és én fejjel lefelé fekszem, a hátam a kocsi hideg szélvédőjéhez nyomódik, minden teljesen mozdulatlan, és ahogy várok egy újabb rázkódásra vagy fordulatra, látom, hogy a sok mézesüveg eltörött, és tartalmuk szétfolyik a fölöttem lévő ülések között.

A szöveg eredeti megjelenési helye: Adrian Duncan, Honey, the moth, 2017/31, 29—31.

Fordította: Rácz Júlia