Fazekas Júlia: Mindörökké elképzelt kirándulások

(Szilasi László: Kései házasság. Magvető, 2020)

Szaggatottan és szigorúan — ilyen módon gondolja végig az életét Szilasi László regényének szereplője, Vajda Ilma, az árpádharagosi uszodában suhanás közben. Ezek a gondolatdarabok, melyek három-négyoldalas fejezetekként kerülnek elénk, nagyjából olyan hosszúak, mint amennyi idő alatt a hetvennégy éves nő oda-vissza úszik az árpádharagosi medence két vége között. Szigorúan lineárisak abban az értelemben, hogy 1964-től 2019-ig (az első után) minden fejezet egy-egy év metszeteként olvasható,[1] és szaggatottak, hiszen ebbe a terjedelembe az eltelt hosszú időből csak egy-egy jellemző vagy érzékletes momentum fér.

Ilma és Gerenda (Gavenda Péter) története apró mozzanatok sorozataként tárul föl, a darabok egymás mellé rendezése adja a regény sajátos struktúráját. Szilasi művében emellett egyáltalán nem a történet kibomlása érdekes — a végét egyébként is elárulja már maga a cím —, hanem a részletekhez való viszony, a szétaprózódó múlt keretbe rendezése. Mindez összekapcsolódik az emlékezés és a megőrzés problémájával, a különböző nézőpontok eldönthetetlenségével, valamint a valóság és illúziók feloldhatatlan összetartozásával.

Hogyan lehet megragadni egy élet történetét, még inkább: egy több, mint ötven éven át húzódó szerelemét, ráadásul hogyan lesz ebből izgalmas regény, melynek az alapját (fiatal megismerkedés, időskori házasság, a férfi már nem él, a nő emlékezik) már az első oldalakon megismerjük? Szilasi László műve egy remekül strukturált és érzékenyen komponált alkotás. A szerkezeti szigorúság, a részletgazdagság, és ezzel együtt az a technika, melyben mozzanatok és elemek kerülnek a szövegbe, miközben annyi mindent nem tudunk meg ebből a félévszázados időszakból, elgondolkodtat és motivál, hogyha nem is a hézagok kitöltésére, de különböző vélemények és értelmezési lehetőségek felállítására.

Mindenképpen le kell szögezni, hogy a regény Ilma nézőpontját követi, melynek hitelességét időnként elbizonytalanítja az elbeszélői pozíció. A regény (az egyes évekből kiragadott pillanatok mellett) olyan szempontból is darabokból áll, hogy váltakozva szerepelnek benne hagyományosan és dőlttel szedett részletek. A dőlt részekben Ilma egyes szám első személyben szólal meg — időnként elgondolkodva emlékezik, máskor valakihez beszél, vagy akár naplószerűen összegez. A különböző beszédhelyzetekből adódóan így ezeken a dőlt részeken belül sem egységes az elbeszélői pozíció. A hagyományos szedésű részeknél (melyek többségben vannak a regényben) egyes szám harmadik személyben olvashatunk Ilmáról — ezen részek narrátora azonban mégsem nevezhető külsődlegesnek, hiszen erőteljesen a karakter gondolatait, érzéseit és az (akár csak) általa átélt eseményeket ismerhetjük meg belőle. Ebben a formában első ránézésre könnyen felfejthetőnek tűnhet ez az elbeszélői struktúra, azonban a határok nem húzhatók meg élesen dőlt és hagyományos részek között. A nem-kurzivált részekben ugyanis szintén előfordul, hogy az elbeszélő első személyre vált, Ilmához köthető igék, megállapítások szűrődnek a narrációba. Emellett a szöveg gyakran tartalmaz konkrét megszólalásokat különböző szereplőktől, de a hagyományos részek egyes számra váltása nem mindig idézetszerű beszédpozícióban fordul elő, hanem akár hasonlóan elemző–összegző, mint a dőlt szakaszok naplószerű gondolatai. Ez időnként olyan különös részeket eredményez, mint például a következő, ahol egy mondatban az elbeszélő egyes számot használ, mégis elválasztja magát Ilmától: „Aztán Gerenda vagy hazament, vagy átjött Ilmához. A mérleg, azt hiszem, feléje billent.” (93) Összességében a szöveg által alkalmazott narráció azt a pozíciót ragadja meg, melyben valaki önmagáról beszél saját magának, az elmondottakat külsődlegesen megfogalmazva, miközben tisztában van ennek lehetetlenségével, hiszen a személyes hang és nézőpont ebben az esetben nem kizárható.

Mit jelent ez az Ilmát kétségtelenül fókuszba állító narrátori stratégia a szerelmi történetet vizsgálva, hogyan képes az mégis hangsúlyosan nem egy ember szempontjaként megjelenni? Hiszen egy ilyen felállás esetén, ahol az egyik fél verziója ismert csupán, ez könnyen előfordulhatna, egyszerűen fogalmazva: könnyen Ilmának adhatnánk igazat és ítélhetnénk el Gerendát pusztán a tetteit és azok hatását ismerve. Természetesen a regény nem zárja ki ezt az olvasatot, de nem is teszi kizárólagossá. Szilasi művének véleményem szerint az egyik legnagyobb erőssége, hogy képes valódi bonyolultságukban ábrázolni a viszonyokat, bemutatni, hogy a szerelem, két ember kapcsolata nem mindig egyforma és egyszerűsíthető logikus következmények vagy elkövetett hibák rendszerére. A Kései házasság azért tud egyszerre Gerenda története is lenni — sőt, megkockáztatom, a szöveg gyakran inkább vele szemben elfogult, hiszen Ilma egész másképp ítéli meg a mindörökké szeretett férfit („Gerenda mindörökké”, 83), mint önmagát —, mert az elbeszélő és az elbeszélő-Ilma róla tud és akar írni. Még akkor is, hogyha valahol ez már késő, Gerendához nem jutnak el a szavai, róla pedig csak a másik írhatna regényt: „Aztán a próbálkozások közepette lassan, nagyon lassan megértettem néhány dolgot. Megtudtam, hogy nem a másikért írunk. Megtudtam, hogy a dolgok, amiket nagy nehezen mégiscsak megírok, soha nem fognak megkedveltetni a férfival. Megtudtam, hogy az írás nem kompenzál, és nem szublimál semmit. Hogy az írás pontosan ott van, ahol te nem vagy, nem voltál, és nem is lehetsz soha. És hogy éppen ezért csakis Gerenda tudná megírni az én szerelmes regényemet. Aki már eltűnt. Mert én eltüntettem.” (38)

Ilma viszonya az íráshoz különösen izgalmas, ugyanis állítása szerint nem ért az irodalomhoz, Gerenda az, aki gyakran verseket idéz neki, ezek a férfi emlékéhez kapcsolódva megragadják, illetve segítenek neki egyes történések megértésében — de nem mint alkotások fontosak számára. A történet egy pontján, egy olyan helyzetben, mikor Gerenda hosszabb ideig távol van, fizikailag távol (az athéni olimpián), Ilma tizenkét füzetet ír tele Ennyi Mindent Szeretnék Veled Csinálni cím alatt, melyeket a férfi olvasás után eléget (a regény ennek ellenére tartalmaz egy rövid részletet, mely feltehetően abból származik). Ilma számára az írás itt az egyetlen kapaszkodó ahhoz, hogy ne őrüljön bele a férfi távolságába. Az írás és a képzelődés azok a módszerek, melyekkel elviseli mindazt, amit átél (nem csak ezen a ponton), miközben racionálisan tisztában van a vágyott események lehetetlenségével. Nem fognak megtanulni oroszul és kézen fogva űrsétát tenni, nem fogják biciklin körbejárni a világot és nem fognak sokáig házasságban élni sem. Ezek a gyakran elképzelt kirándulások nem pusztán reményt adnak, hogy talán valamikor, majd, ha Gerenda felesége(i) már meghaltak, és végre elveheti (ha egyáltalán elveszi) őt, ezt mind megvalósíthatják, hanem ez a vágyakozó–várakozó realitás, melyet felépít magának, határozzák meg és működtetik az egész életét.

A történetbeli Ilma viszonya az illúziókhoz és a valósághoz, valamint ezzel együtt az íráshoz mint cselekvéshez, megvilágítja az elbeszélő (akit akár szintén nevezhetnénk Ilmának) szövegalkotási stratégiáját, hozzájárul a hitelesség és a fikció kérdéskörének felfejtéséhez. Hogyha azt mondjuk Szilasi László művére, hogy szerelmes regény, akkor ugyan nem fogalmazunk pontatlanul, mégsem utalunk a történet hátterében futó, lényeges funkciót betöltő történelmi kontextusra. A könyv alakjai nem meghatározó figurái a világméretű eseményeknek, sőt: a világméretű események is alig hatnak rájuk. A történet azonban mégis több, mint ötven évet ölel fel, a személyes tapasztalatok mellett/mögött ott mozognak a különböző események, felfedezések, változások. A regény fejezetei (legtöbbször) nem évszámokkal jelzik az idő múlását, illetve nem számadatokkal igazítanak el abban, merre járunk a 1964–2019-es intervallumban, hanem szinte minden fejezet tartalmaz valamilyen utalást az év egy-egy történésére. Ezek főként az időbeli tájékozódást segítik, olykor az elbeszélő (és az elbeszélő-Ilma) reflektál rájuk. Érdekes kérdés, hogy egy ennyi időt felölelő történetből mely események tűnnek meghatározónak (vagy legalábbis felidézésre érdemesnek) egy élettörténet elmesélésénél. A technika a személyes múlt és a kollektív tudat közötti párhuzamot teremti meg. A történések viszonyítási pontokat képeznek, a szereplők saját története a közös tapasztalathoz kapcsolódik, ez a történelmi lehorgonyzottság pedig az olvasó saját benyomásait (azt, ahogyan a felidézett eseményekhez viszonyul) szintén előhívja. Bár ebben a regény nem szigorú (akad olyan fejezet, mely nem tartalmaz utalást az adott évre), mégis némileg mesterkélt, túlzottan szerkesztett hatást ér el, hogy majdnem minden rész szinte kötelezően megemlít valami sokak számára ismerős tényt. Ezzel együtt a regény kiválóan érzékelteti, hogy milyen kontraszt fedezhető föl a személyes életút és az évek fontos eseményeinek listája között: a háttérben ott mozognak a különböző lényeges történések, segítik az időbeli tájékozódást — de ezek az elbeszélt történet szempontjából majdnem lényegtelenek, olyan kapaszkodónak jók, mint a felidézett cigánypecsenyék. (Ilma és Gerenda összekapcsoltsága emellett szinte végig változatlan.)

Az olvasó számára ezek az események éppen a valódiságuk miatt lehetnek ismerősek, miközben a történetben a nem létező Árpádharagoson járunk. A helyszín Szilasi két korábbi regényében (Szentek hárfája, A harmadik híd) is szerepel mint Békéscsaba fiktív megfelelője. A Kései házasságnál a valóságtól való eltávolítás nem feltétlenül volt a szerző intenciója a helyszín tekintetében, azt egyes személyekkel fölvethető kapcsolat és annak kizárása tette indokolttá.[2] Talán különösnek tűnik, hogy egy visszaemlékezésnél valaki pontosan emlékezzen ötvenöt év meghatározó eseményeire (főként, mivel ezeket elsősorban időjelzőként használja, rájuk röviden reflektál). Ebben van némi eltávolítás, az elbeszélő nem minden esetben ad meg pontos, vagy inkább hiteles dátumot — de olvasóként talán nem azon gondolkodunk, hogy vajon miért emlékszik rosszul Mindszenty bíboros amnesztiájának hónapjára (nem tavasszal történt, hanem szeptemberben), inkább azon, hogy hogyan emlékszik közel ötven dátumra jól. Az emlékezés kérdése, és ahogyan a regényben Ilma az íráshoz viszonyul, véleményem szerint szorosan összefügg. Az emlékezés darabokból áll: de nem kizárólag a saját érzések és gondolatok elbeszéléséből, hanem másokból is, legyenek azok hírek, vagy más típusú vendégszövegek.

A regénybe épülő textusok egyik rétegét jelölt–jelöletlen irodalmi idézetek képezik. Ahogyan utaltam rá, ezek többnyire Gerenda felolvasásához kapcsolódnak. Az egyik Kavafisz-részlet (A hajón című versből) nem sokkal a megismerkedés után, az 1965-ös fejezetben szerepel. Ez a vers kötetben, magyarul valójában csak három évvel később jelent meg. Mennyire lényegesek ezek az adatok, mennyire várhatunk el hitelességet egy fiktív, Árpádharagoson játszódó regénytől? Talán nem ezek a kérdések fontosak, hiszen a történetben sem az lényeges, melyik konkrét évben olvasta föl Gerenda ezt az idézetet, hanem hogy az eltelt — akár hosszú és változatlan jelennek tekinthető — időben valamikor fölolvasta. Ilmát pedig nem érdekelte a pontos cím és szerző, még az olvasás mellé készült szalvétarajz megőrzése sem, csak ennek a felidézése: „A szalvétát elhagytam. Az irodalomhoz nem értek. A vers szép volt.” (14)

A Kései házasság szövegébe nem kizárólag irodalmi intertextusok épülnek. Vannak benne tudósítások, hírek, akár egy-egy mondatokként. Továbbá van több, bekezdésnyi rész, ahol különböző forrásokból származó szöveg szerepel minimális változtatással. Ilyen a Kádár-sír megrongálásáról szóló részlet (mely szinte szó szerint fellelhető a Wikipédián), a haragosi kolbásztöltés (a csabai Kolbászmúzeum leírásából), a lekvárfőzés (a hagyományos szatmár-beregi szilva receptje) vagy Ágotha Margit halála (részlet egy pszichológiai szakcikkből). Egy ponton, egy szegedi építészeti leírásnál az elbeszélő idézőjelbe teszi a szövegrészt, melyhez az elbeszélő-Ilma a következőt fűzi: „Én mindezt persze nem tudom. Nem is értem, amit most ideírtam.” (158) Elmondása szerint egy tájékoztató füzetből másolta le az adott részt (egyébként ez az idézet sem teljesen szó szerinti, hogyha összevetjük a forrással). Mi lehet a funkciója ezeknek a beépített részeknek, ráadásul, hogyha már beépülnek, miért nincsenek szó szerint? A változtatások többnyire minimálisak, főként szórendiek vagy stílusbeli javítások egy-egy szónál. A szövegdaraboknak az eredeti forrása egy egyszerű Google-keresés segítségével föllelhető, így minden bizonnyal (ahogyan az irodalmi idézetek esetén is) kell, hogy legyen valamilyen funkciója ezek beépítésének.

Az építészeti tájékoztatót kitűnő eligazító pontnak találtam, még akkor is, hogyha a regény egyedül itt jelzi, nem „Ilma” saját szavairól van szó. Az elbeszélő az emlékezést ettől tartotta hitelesnek és pontosnak. Egy hírszöveg az emlékezetben nem feltétlenül különül el a róla folytatott beszélgetéstől. Továbbá az írás folyamatában, ahogyan az évek története, úgy a szövegdarabok is egymás mellé rendeződnek. Sokat töprengtem, Ilma mégis hogyan tett szert a kolbásztöltés módszerére a történetben, hogyan lett ő a fűszerezésért felelős (a Kolbászmúzeum leírását olvasva pedig azon is, hogy miért a 19. századi módszert alkalmazták); vagy azon, Ilma és Gerenda miért a szatmár-beregi eljárásra támaszkodnak és annak a hagyományát idézik fel — de végül arra jutottam, a szöveget tekintve nem ezek az érdekes kérdések. Azt érdemes megvizsgálni, mennyire löknek ki ezek a részek a regényből, melyek terjedelemben eltörpülnek a személyes élettörténet mellett? Külön-külön megnézve őket arra jutottam, hogy változó mértékben: vannak darabok, melyek remekül illeszkednek Szilasi regényének sűrítettségéhez, bonyolulttá teszik az emlékezéshez és az írásfolyamathoz tartozó viszonyt, nem válnak el az elbeszélői nyelvtől, hanem beleépülnek és segítik azt (ahogy a lekvárfőzés leírása teszi — ez a jelenet egyre inkább átfordul a karakterek élményének érzékeltetésébe). Mások azonban kissé elidegenítőek. Nyilvánvalóan hatást ér el az, amikor az olvasó keresni kezdi a szövegbe épült szöveg funkcióját és az intenció mögötti okokat, néhány helyen mégis zavaróan hathat. A kolbásztöltésnél, ahol a fejezet közel felét a békéscsabai múzeum leírása teszi ki, hiába válik ezután izgalmassá Gerenda viszonya az ajándékként kapott kolbászhoz, a folyamat pontos idézése és ennek elidegenítő jellege nincsenek kellő egyensúlyban. Ágotha Margit halála, amely lehetővé teszi ennyi év után a szereplők összeházasodását, egészen másképpen működik: mind a nyelvezet, mind a pszichológiai leírás, továbbá a delirium tremensszel kezelt személybe való átfordulás (szavait a regény idézőjelekkel közli, érdekes módon itt is egy szórendcserével), egyedi és váratlan jelenség az elbeszélésben. Van benne valami különös, valami, ami elüt az elbeszélő általános hangjától, felhívja magára a figyelmet azzal, hogy furcsának hat, mégis az adott helyzetben képes áttételessé tenni a szöveget, képes érzékeltetni, hogyan ragadható meg ez a jelenet Ilma számára, és egyben: hogyan emlékszik rá vissza.

Az említett, beépülő textusok nem feltétlenül zavarók minden olvasó számára, valamint azt is le kell szögeznem: nem ezek a leglényegesebb pontok. Főként tényszerű adatok, vagy pontos technikai leírások. Mégis izgalmasnak találtam (még ha egy-egy ponton nem is tökéletesen működőnek) Szilasi technikáját, mert Ilma emlékezéshez való viszonyára, és ennek írásban való megragadására világított rá. A kontextus még tovább tágítható az idő megélésével és feldolgozásával, az elbeszélő szerint: „A történő idő nem számít […], ezek a lehetetlen pillanatok számítanak. Amikor, a magad módján, kimeredsz a társaddal az időből.” (160) Nem a valóságban létező szövegdarabok számítanak, és nem is a történelmi tények, mert ezek szerepe a regényben nem önmaguk előtérbe helyezése, hanem az, ahogyan Ilma és Gerenda életének elbeszéléséhez viszonyulnak.

A két szereplő kapcsolatára egy pontból tekintünk vissza, így némileg állandó jelenidejűség jellemzi. Ilma a halála után sem köszön el Gerendától, az elbeszélésében ekkor is a most szerepel. Ehhez hozzátartozik, hogy viszonya a férfihoz szinte változatlan a történet során. Vannak benne hullámzások (egyszer azt mondja, kell neki a férfi, pár oldallal később azt, hogy nem), felmerül a menekülés, kiszakadás gondolata, de sosem távolodik el igazán. Érzékletes, ahogyan sokszor a történések itt is részletekben ragadhatók meg: akár Gerenda testrészeiben, ruhadarabjaiban, vagy abban, hogy milyen eseményhez milyen étel vagy ital társul. A gasztronómiai megnevezések, ha nem is annyira gyakoriak, mint a történelmi események, mégis rendszerint előkerülnek, mintha az emlékek az érzékeken keresztül csoportosulnának és válnának előhívhatókká.

Szilasi regényének szövege rendkívül sűrű és kitűnően játszik az elbeszélői hang sokrétűségével. Néhol elhallgat, vagy inkább nem juttat kifejezésre bizonyos elemeket, máshol pedig akár kényelmetlen vagy erőszakos módon beépíti azokat a szövegbe. Az elbeszélő egyszer sem számol be Ilma és Gerenda intimitásáról (bár a nő abortuszának végig dőlttel szedett, érzékletes és megrázó elmesélését tartalmazza a regény), ellenben részletesen leírja Ilma egy (feltehetően Gerenda megismerése után az egyetlen) másik férfival folytatott szeretkezését. Ez a fejezet inkább tükörként funkcionál, a partner szintén egy (a rész címe utal rá: a másik) tornatanár — nem Ilma lázadását vagy kitörési kísérletét látjuk itt. Gerenda beszámolóját szintén olvashatjuk a feleségével folytatott együttlétről, melyben az Ilmának szentelt pozíció tekinthető durvának: „tovább röhög, csináld, csináld, csináld, én meg másokra gondolok, az igazgatóhelyettes asszonyra, valamelyik takarítónőre, meg rád, drága Ilma, neked teszem a jót, rád izgulok, attól mindig feláll, vagy akár valamilyen férfira”. (29) Ilma ebben a megközelítésben is egy lehetőség csak a többi közül. Hasonló részletek összeszedésével könnyű lenne egy negatív-Gerenda képet felállítani, Ilma azonban sosem teszi ezt, elfogadja a kapcsolatukat, várakozik. „Ilma nagyon szerette volna, ha a férfi elválik. De igazából nem foglalkozott ezzel a problémával. Berendezkedett a várakozásra. Gerenda pedig az ő számára olyan ősi szarvasember volt, aki a koponyacsontján belül viseli az agancsait.” (96)

A várakozás mint létforma, mint a kapcsolatuk egyetlen lehetséges módja kulcsszerepet tölt be a regényben. Ehhez társul az egész szövegen végighúzódó Odüsszeusz–Pénelopé párhuzam (kiegészülve a korábban Nauszikaának elnevezett Ágotha Margittal), csak ebben a történetben a férfi a hazatérés (házasságkötés) után szinte azonnal meghal. Egy ponton fölmerül egy másik párhuzam is Natascha Kampusch és az őt fogva tartó Wolfgang Přiklopil személyében. Itt Ilma előbb belelátja magukat a történetbe, majd kizárja ezt. „Ez nem megértés, ez a megértés kikerülése.” (144) Végül a Pénelopé-eszményt is elveti, melynek, bármennyire szeretne, nem tud megfelelni. Ilma és Gerenda kapcsolata ezzel a(z idővel már nyílt titokként kezelt) viszonnyal együtt, feleségekkel és illúziókkal, a várakozás folyamatában tud működni. Nem ragadható meg párhuzamokban, ugyanakkor megragadható részletekben, az árpádharagosi medencében, az emlékezés közben összerakott mozaikokban. Így a nem-mindig tűpontos, de annál személyesebb valóság válik Szilasi regényének mozgatóerejévé: „És ha be kellene számolnom majd arról, mi volt életem igazi tartalma, talán nem is a Gerendához fűződő valós érzést, hanem a vele töltött kitalált utazásokat említeném.” (138)

 

[1] Erre a regény borítója is fölhívja a figyelmet, bár ez a megállapítás nem teljesen pontos, a regény hatvan fejezetből áll.

[2] Szilasi László több interjúban beszél erről, hogyan ihlette egy valós időskori házasság a regényt, és miért volt szükség arra, hogy a művet átdolgozza az azonosítható tények miatt, hogyan lett itt Békéscsabából Árpádharagos, többek között itt: Szincsok György: Szilasi László az új regényéről: Nem szeretem a poénokat, ezért szívesen lelövöm őket, Szeged.hu, 2020. június 13.; elérhető: https://szeged.hu/hirek/35328/szilasi-laszlo-az-uj-regenyerol-nem-szeretem-a-poenokat-ezert-szivesen-lelovom-oket.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük