Lassú nézés

Géczi János prózája a legutóbbi Műútból

Ányecska lehet, hogy négyszer annyi idős, mint én, de háromszor biztosan. Nem lehet jól megítélni a korát. Szüntelen nevetgél, és olyan telt az arca — amúgy tojásdad formájú, mert az álla valamivel nagyobb a kelleténél —, mint a hároméves lánygyermekeké. Az egyetlen, aki sosem hagyja el a kolóniát. Ha olyan utcára téved, amely az orosz negyed határán húzódik, akad valaki, aki rászól, hazaküldi, vagy, ha nem jött el a hazamenet ideje, a belső sikátorok felé irányítja. Miután útjára indítják, kicsit hevesebben csapkod a két kezével, az egyikkel a magasban, a másikat maga elé nyújtva, és szitkozódik. Azon a nyelven, amit csak ő beszél és ő ért.
— Mit csinálsz, Ányecska? — szólok rá.
— Nézek.
— És mit nézel?
— Verebet!
— De hiszen hadonászol! Elrepül!
— Nem, mert lassan nézem!
Ányecska a lassú nézés nagymestere. Órákig tart, amíg megfigyel valamit, legyen az a házfal tövében kinőtt, kövér levelű porcsin, az iromba szőrű macska, amely a reggeli napfény aszfaltra terített sávjában napozik, vagy a sárga narancshalom, amelyet az üzlete egyetlen lépcsőfokára, a vékony lécekből összeszegelt ládában megdöntve helyez ki a zöldséges. Kitartó. Pontos munkát végez, ez az egyetlen feladat, amit észben tud tartani. A pontosságot. Ahogy összeszedem a részleteket, és értelmezhető egésszé rendezem, azt hiszem, azért néz így, mert kedvét leli az állandóságban. Meglehet, csak kedvét lelné, s leginkább azt kutatja, mely dolgok képesek változatlannak maradni. Némelykor szempillantásnyi idő alatt megváltozik a világ, az árnyék pereme néhány milliméterrel tovább csúszik, szirmot bont a ligetszépe, és máris nem az, ami volt akkor, amikor megpillantottuk. A macska lustán nyújtózik és odébb áll, kiderül, hogy szőrét vesztett a farka. A lassú nézés annak az ígérete, hogy a pillanat eltart az öröklétig. Vagy hogy a pillanat örök. Ányecskának saját eljárása alakult ki a jelen és a jövő közti határ elbontására.
— Mit találtál, Ányecska? Megfázol ebben a hideg szélben! — szól valaki rá, de Ányecska rögvest átalakítja a szeles napot langyossá. A köszöntést nem-köszönéssé. A rémítő kiáltást dicsérő hanggá.
— Már itt a nyár!
— Akkor se állj olyan hosszan a huzatban, vagy legalább gombold be magadon a kabátodat!
— Ányecska, menj haza, itt az ebédidő! — figyelmezteti valaki más, valahol s valamikor máshol. Lehet, hogy az akvarista, akinek a kirakatba helyezett vízmedencéjében tátogó sügéreket bámulja, lehet, hogy csak a délelőtti sétáját befejezett, maga is ebédre igyekvő, részvéttel telt járókelő.
Ányecskát a testvére gondozza.
— Ányecska, ígérd meg, ma nem leszel annyira méltóságos! — kérleli húga, amikor reggel, hogy a tűzhely szélén lefedi födővel az ebédre Ányecskának kikészített ételt, elindul a szövőgyárba, ahol dolgozik. Ahol rá lehetett venni a főnökséget, hogy ne három műszakba osszák be, hanem kizárólag nappalisként alkalmazzák. A szőnyeggyárba járnak dolgozni a telep asszonyai. Ányecska testvérét és gondozóját ők protezsálták be.
Ányecska azonban nem egy-egy pillanatra méltóságos, mivel az egész napja lassú. Az, amikor felébred, és kidugja a pléd alól apró lábfejét, megforgatja a bokájánál, hogy megállapítsa, milyen hőmérsékletre számítson, ha kicsusszan az ágyból, s annak megfelelően töprengjen, melyik ruháját öltse fel, az, amikor kivánszorog a mosdótálhoz és cica módra megmosdik, az, amikor beveti az ágyat, azaz foldott-toldott takarót borít az összegyűrt ágyneműjére, az, amikor elkezdi szólítgatni a húgát, Gonchehet, aki a konyhában szorgoskodik, mivel nem találja a szép szandálját, s nem tudja eldönteni, ezen a napon milyen melltartót illő felvenni. S amikor végre fölkészíti magát a napra, takaros kinézetűre, és amikor besétál a konyhába, hogy az asztalnál elfogyassza a reggelit — joghurtot s mindig egy vékonyka kenyérszeletet, majd pedig gyümölcsöt —, és amikor elbúcsúzik Gonchehtől. Akkortól a napja lassúbb lesz, miért pörgetné fel azzal, hogy felhagy a lassú nézéssel?
A lépcsőház, a rozsdafoltos korláttal. A postaláda, amelynek elveszett a kulcsa. A dróthálós üvegajtó, amelyet csapdos a huzat, és az egykori házmesterlakás lakója, aki ordít, ha csapódik a bejárati ajtó. A járdára levezető betonlépcső, amely alatt leláncolt kerékpárokat tárolnak. A csenevész, gömb alakra metszett koronájú fák, amelyek tövét kutyaszarral trágyázzák. A rövid utca, amelyben a betonból készült sorházak magasodnak, s mind négyemeletes. Az utca torkolata, ahonnan elkezdődnek a régebben épült, polgárinak mondható tömbházak. Amelyeknek széles a bejáratuk, és oly nagy a lépcsőházuk — némelyik többel rendelkezik —, hogy akár egy házgyári lakás beléjük fér. A koszlott házfalak. Némelyik tövében gaz zöldell, zöldebben, mint a járdaszél füve, mint a fák levelei. Nyitott ablakok. A balkonok korlátján szőnyeg, száradó törülközők. Trafik. Játszótér, gyerekek és babakocsis fiatalasszonyok. Jerma.
Jermának mindenkor kerül néhány kedves szava Ányecskához, amelyek elhangzása után arra kéri, hogy adja át üdvözletét a húgának. Jerma jó viszonyt ápol Gonchehhel, olykor este, ha Gonchehnek a sok teendője ellenére jut rá ideje, a házunk előtt találkoznak, s mindig Jerma végzi be a rázgovort. Rám hivatkozva.
A lassú nézésű vénlány — Jerma magyarázza el, hogy az éltesebb nőt, ha nincs párja, ami bármi okból lehetséges, vénlánynak nevezzük, majd idővel egyedülálló hölgynek, vagy vénkisasszonynak, ámbár nem lenne illő ekként szólítani — békés teremtmény, s mindennap ugyanazt az utat járja be. Saját az útja. Az egyik vegyeskereskedésben a cekkerébe teszik az üveg tejet, a másikból kilép a tulajdonos, és maga helyezi a krumplit a tej mellé, vagy néhány zacskó fűszerkeveréket, amit munkába menet megrendel Goncheh. Olykor padlizsánt, gránátalmát és egyebet adnak neki, amitől a szokásosnál derültebbé válik, felhúzza az ínyét, úgy mosolyog. Ilyen esetek után, másnap, munkába menet a zöldségest is érinti Goncheh, és megköszöni az ajándékot. Olykor Ányecska elhagyja a rábízott, előre kifizetett cuccokat, majd pedig a szerencsétlensége felett keservesen zokog, és keresi, hová rakta a délelőtt egyre nehezebbé vált csomagját. De mindig megtalálják neki. Olykor a járókelők utánahozzák és elbeszélgetnek vele. Többnyire, mondják, látják, hogy jól van. Kérdezni nem kérdezik. Majd sürgetik, menjen haza, közeleg az ebéd ideje.
A lassú nézés megtanulható. Magam is eltanulom Ányecskától. Egy napon meglátom, hogyan hasad fel egy báb, s miként búvik ki a barna tokból a lepke. A másikon, hogyan hasad le egy kőszilánk az áthevült sziklából. Sorra érkeznek a korábban sosem látott jelenségek, meglátom, hogy egy alma elrágásakor kiperdül a fogmederből az elöregedett fog, a vakmerően vigyorgó arc alatt lappangó ijesztő koponyát, meghallom a köszönésben megbúvó gúnyt, s az apámhoz időnként betérő, az érkezésükhöz képest többnyire elkeseredettebben távozó ismeretlenekben a félelem szagát is megérzem.
Akadnak helyzetek, amelyekben a megfigyelt események, tárgyak, jelenségek erősebbnek mutatkoznak nálam. Nem látom elég lassúan a förgetegben a villámlást, márpedig Bakuban bizonyos évszakokban sokszor fordulnak elő. Nem látom azt sem, hogy durrdefektet kap a kocsink, amikor pápká a kőkorszaki rajzokhoz visz minket — Jermát és engem —, nem látom a mellettünk elszáguldó dzsipből minket bámuló emberek vigyorgásának az okát, és azt sem, hogy a segítségünkre érkező trailer sofőrje miért áld meg azon nyomban, amikor kiszáll a kocsijából, és megszemléli az oldalán heverő, szétszakadt kerekű autóroncsot.
Magához ölel, megszemléli az arcomat, áttapogatja minden porcikámat, veregeti a hátamat, és mindenféle kérdései vannak, amelyeket az első órán tett fel egykor a tanulók számára a tanítónk, hófehér a fogsora, mentolos a lélegzete, aztán a hónom alá nyúl, megemel, feldob és elenged, s hogy nem nyögök, elégedetten visszahelyez a földre, és nekiáll a munkájának, hogy az autója platójára csörlővel felvonszolja a kocsink maradványát.
Hazafelé menet a hátsó ülésre ültet, Jerma és pápká közé. A mellette lévő anyósülés üres marad. Arról beszél, hogy a következő hétvégén hazautazik a szülőfalujába, ahol, bármennyire hihetetlen, földműveléssel foglalkoznak a helyiek, nem állatokkal, ahol a talajt nem szennyezte be eddig az olaj, nincs a földben semmi, nemcsak gáz, de víz sem, azt állítja, éppen ezért élnek békességben, a faluban nemhogy nem laknak idegenek, de a környékére sem vetődnek, bár van nekik néhány zsidójuk és egy örmény családjuk, ők időtlen idők óta ottaniak, olyanokká váltak, mint az időtlen idők óta ott élő azeriek, úgy mesél, mint aki tényleg boldog, elégedett, nincs a mondandója mögött semmi rejtélyes, jól látom, pedig olyan a fizimiskája, keskenyre húzott a szeme, megnyerő a modora, olyan nagy a marka, ahogy pápká mondja utólag, otthon, mint egy haramiáé.
Ányecskát, pedig amikor hazaérünk, este van, a házunk előtt találjuk. Tőle szokatlanul a járda peremén guggol, mint egy nagy, pöttyös tollazatú madár. A szandálját piszkálja. A pöttyös ruhájában álldogál, azt állítja, hogy a tiszteletünkre vette fel, pedig ahhoz, hogy átöltözzön, a délutáni sétáját abba kellett hagynia. Azt mondja, hogy rég otthon a helye, Goncheh aggodalma dühhé alakul át, látja a szemétben, amelyet a járda mellett várakozva figyel. És keresztet vet, amikor kiszállunk az autómentő kabinjából. A nyakamba borul, ezen a napon másodjára is ölelésben részesülök, büdös a ruhája, büdös a szája, eltolom magamtól, de nem érzi, hogy mennyire ellenemre van, hogy hozzám tapad. Jerma meghatódik Ányecskától, de aztán elirányítja, induljon haza és adja át Gonchehnek az üdvözletét, feltétlenül mondja meg neki, hogy velünk nem volt és nincs semmi gond, miért is lenne.