A kép forog: az alkotó milyen?

Király Csenge Katica kritikája Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyvéről (Jelenkor Kiadó)

Vajon hányféleképpen lehet elképzelni egy világvégét? Léteznek szakaszos világvégék, mint egy szőnyegbombázás? Vagy egy világvége jellegéből eredően határtalan? Min lehet közben gondolkodni? És min szokás? Átlagban havi hány percet gondolkodunk a világvégén?

Selyem Zsuzsa első novelláskötete, mindezen kérdésekkel nem foglalkozik. Megjeleníti azonban a társadalmi traumákat, a magánéleti traumákat, a kettő ötvözetét vagy határvonalait is kivetíti. A valóság imitációja, ami Bocaccio és Mikszáth óta sok novelláskötetnek az alapja, szokatlan performanszként jelenik meg (az utolsó novellában szó szerint). Az asszociációk kaleidoszkópja pedig működésbe lép, és újra meg újra váratlan perspektívából mutat be egy történetet. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a kötetet, ez lenne: váratlan. Ugyanakkor legnagyobb ütőereje a fogalmi gravitáció, ami például a fantasy regények felütésében lévő Nagy Bumm-mal rokonítható, a novellákban ábrázolt tereknek saját kis miniatűr gondolat-ökoszisztémájuk van.

Az első világvége… négy ciklusra tagolja a tizenöt novellát. A könyv átgondolt szerzői és szerkesztői munkát sejtet. A Menekül című rész novelláit egy motívum köti össze, a Három árva szurikáta elsősorban a jelenkor abszurdját ragadja meg, a Minden nesz elbeszélői (reinkarnálódott?) állatok, míg a Le és fel a maga három novellájával lezárja a kötetet, saját pezsgős fináléjával.

A kötet címe, fülszövege és designja, az izgalmassága ellenére ellentmondást mutat a mű tartalmával (elsiklik mellette), mivel a novellák nem sokat említik a globális felmelegedést, ahogy a világvége, vagy az apokalipszis is leginkább az átélésen, túlélésen keresztül fogható meg a kötetben. Annál meghatározóbb az úgynevezett korhangulat játékba hozása, ami például a digitalizáció, a lehetőségek változatossága, az egyén magánya, a közösség spleenje és hasonló tényezők által fejeződik ki. Így tehát az idő vagy tér motívuma helyett sokkal hangsúlyosabbá válik, hogy milyen az ember a jelenben, ahogy a kötet mottója idézi Ovidiustól: „Másokat gyönyörködtessenek a régiek, én annak örülök, hogy most születtem.”

Kevés dolog fogja össze tematikailag a kötetet, ami az olvasmányosság előnyére válik. Selyem Zsuzsa prózája hatásos, a hatásvadászság vádja nélkül, aminek nagyon sokszor a megszólalók és narrátor-félék sokfélesége és öntudatossága az oka.

Írói hangjának egyik legmegnyerőbb komponense az autentikusság, ami a (többé-kevésbé evidens) önazonosságon kívül más szinteken is megnyilvánul. Az egyik ilyen a karakterek felépítése és kidolgozottsága. A legtöbb novellához társul elbeszélő, és gyakran egymás perspektíváján keresztül is értelmezik egymást. Ez nagyon izgalmas ötlet, különösen azért is, mert igen szépen megformált, biztos-ismerősök és talán-rokonok is előkerülnek, sőt az egy-egy mű között eltelt „időben” is történnek változások. Az elbeszélők és a szereplők nagy része alteregóként is funkcionálhat, mivel a legtöbb belső tartással és egymással merőben ellentétes világnézettel rendelkezik — sokszor fordul elő, hogy össze vannak zavarodva. Az állat-elbeszélők is lelkileg antropomorf-formák — bár vélhetően inkább spirituális, mint eco-ökologikus megfontolásból.

Az autentikusság mellett nagy erőssége a kötetnek a humor — Selyem Zsuzsa nem csak dramaturgiailag tudja befolyásolni a tétet szarkazmusával, de az egyes cselekményeken túlmutató tereket is össze tudja nyitni ezáltal. Sőt az átlényegülést úgy is tudja fokozni, hogy a könyv karaktereinek más-más nézőpontból legyen ugyanolyan a humoruk (például a Bibi halállistájában lévő két női főszereplőnek az éppen ellentétes világnézetük ellenére sokat jelent az irónia).

Az egyes novellák között nagyon kevés átfedés van, téma vagy kivitelezés szempontjából egyaránt. Az alkotói koncepcióik gyakran más alkotásokkal is párbeszédbe lépnek, mint például a Napverte sáv, amely erősen Petrit parafrazeálja. Több novellában ösztönösen is történik intertextualitás (adott esetben recitált versidézetek vagy felidézett párhuzamok nyomán, de ezek csak finom kis szálak). Posztmodern vonás a művészetábrázolások gyakorisága is, ami az egyik novellában (Egy sötét pont egy fehér sávon) főmotívumként is előkerül. Emellett a legerősebben a társadalom széttöredezettségének ábrázolásában testesül meg a kortárs kor bemutatásának vágya, igénye: a novellák nagy része mikroközösségekben játszódik (bár a kevés szereplő a műfaji jellemzők közé is tartozik).

Üde része a kötetnek a nőiességhez való viszony megjelenítése. Vannak novellák, amelyekben erre az érzékenységre szinte reflexszerű válaszként érkezik az erőszak. Máskor viszont éppen az empátia húz védősátort a valóság fölé, megint máskor pedig a belső sebezhetőség védelmében válik eszközzé a külső sebezhetetlenség. Ilyen novella a Mu, a menekülő csillag, míg a már említett Bibi halállistája mind a kettő pólust bejárja

A könyv ugyanakkor sokszor nem követi következetesen azokat az elvárásokat, amelyeket felépít önmagával szemben. Például az Ugyan hová? kezdőnovella után, amely egy határátszökésről szól, A jövő zenéje című tudatfolyam-novella következik, majd a Petri inspirálta Napverte sáv, végül a Mu, a menekülő csillag című mese, amelyben Seherezádé egy menekülttáborban mesél. Láthatóan kevés közös motívum található a négy műben, szinte annyi, amennyit a Menekül című ciklus sejtet, bár egyenként olvasva mindegyik szuggesztív. A novellák kiinduló és záróhelyzetei is harmonizálnak a kompozícióval, mégis annyira erős a motivikus széttartás, hogy egyenesen következik belőle: az elolvasáshoz több ráfordított idő és energia kell.

Az első világvége… alapvetően olyan könyv, amely fölülhelyezkedik a tetszik–nem tetszik egyszerű értékelési skáláján, ami a sokoldalú koncepció, a témagazdagság, a hang miatt is igen hamar kiviláglik. Ahhoz azonban, hogy magát a tetszés fogalmát is átírja, túl sok erő összpontosul túl sokfelé. Azt hiszem, ez a könyv igazából egy verseskötet. Katarzisokat és valóság-kezelési mechanizmusokat ajánl föl. Kiutat ebből a girbe-gurba, felfejthetetlen valóságból azonban csak keveset.