Domján Edit: Mint akit a madara repülni tanít

(Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk. Jelenkor, 2020)

Szivárványló próza. Már az első Selyem Zsuzsától olvasott könyv — a Moszkvában esik — kapcsán felötlött bennem ez a furcsa kép. És nem a cím asszociációja nyomán, hisz egész más vízözönről van szó a kötetben, mint a Bibliában. A kelet-közép-európai kisállamok szovjet modellezésű önkényéről, a törvényerőre emelt erőszakról, száműzetésről, bár a regényben szereplő család számára ez is felér egy természeti katasztrófával. S a kitelepítési történet végén tényleg feldereng (bár halványan) a szivárvány. A reményt azonban, hogy a csapás túlélhető, megelőlegezi a könyv pazarul szellemes, szépséges és sok helyütt ironikus–humoros nyelve. Márpedig ezt a kódot látszólag összeférhetetlen regiszterekből — a líra nyelvéből, a szlengből, a szakszókincsből és a nyelvi standardból — keverte ki és szelídítette szivárványosra a szerző.

Selyem Zsuzsa új könyvében, Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetben újra hallható ez a hang, és ugyanazt az ősbizalmat hordozza. Persze a megjelenített világ, ahogy azt a cím játékosan előrevetíti, itt sincs jobb állapotban, bár a történetek többsége nem a múltban, hanem a jelenben játszódik. A traumák ettől még nem kevesbednek, sőt a háborús bombázás, menekülés damaszkuszi élethelyzetei még súlyosabb testi és lelki sérüléseket sejtetnek, mint a szekusok kínzásai. Ez utóbbiakból még ebbe a kötetbe is jutott, az 1985-ös novellaidejű Ugyan hová? erdélyi szökevényei (akik a zöldhatáron keresztül próbálnak Magyarországra jutni) még megismerkedhetnek a Securitate módszereivel. És sokféle megrázkódtatás kísérheti az állami gondozott gyerekek, a háborúból menekülők, a melegek, a transzvesztiták, a fiatal nők életét is. A kötet első két ciklusa, s benne hét novella az ő történeteiket jeleníti meg különféle színtereken (nagyváradi fogdában, nevelőintézetben, hajléktalan odújában, menekülttáborban, balatoni vitorláson, valóságshow-ban, és egy kolozsvári Pokol-fesztivál buliján.

A drámai események kihordása aztán többesélyes. Egy trauma meg is törheti (Az a napverte sáv), meg is keményítheti az embert (Ugyan hová?), de bölcs tapasztalattá is érlelhető (Bibi halállistáján). Hogy mi várható, nem feltétlenül az áldozat egyéniségén vagy a trauma nagyságán múlik. Sokat számít a társas közeg: van-e, aki együtt érez az áldozattal, közössé tehetők-e a fájdalmak, oldható-e mesébe, elmesélésbe a megrázkódtatás? Mert azt már Selyem Zsuzsa non-humán szereplői is tudják, Patty, a kiskutya (Damaszkuszból), Baltazár, a szamár (Robert Bresson filmjéből), sőt egy állatkerti elefánt is a Hella nevű szomszédjától, hogy a simogatás, a kedves, duruzsoló szó flastrom a sebekre. A szó gyógyít, sőt a védekezés hathatós eszköze is lehet. Patty kutya, aki szerető gazdájától jól megtanult kommunikálni, az állatmenhelyen a maga sorsának elmesélésével tudja megfékezni a rá acsargó kutyákat (Mielőtt szétszednétek). „Oké, várjatok csak, nem lesz hosszú, hadd mondjam el.” (97)

Selyem Zsuzsa ebben a könyvében sem feledkezik meg arról, hogy a szenvedés nem emberi privilégium. Minden létező megéli. S ahogyan Krasznahorkai-laudációjában ő mondta az íróról, hogy „a szenvedésben, a pusztulásban, mint az egyetemes létezés sejtszinten is működő mintázatában” képes felmutatni „a szépséget és az ártatlanságot”, ugyanezt Selyem Zsuzsa könyveiről is elmondhatjuk. A Moszkvában esik című családregényben az állatok ártatlan szenvedését Luxnak, a hatéves fekete juhászkutyának a zavarodottságában és másfél éves gazdakeresésében éljük meg. S mikor végre gazdáira talál, a családot újra száműzik, a német juhászt pedig lelövik. Az emberi szenvedés katarzisát az apai beszámoló szekvenciaszerűen ismétlődő sora közvetíti: „Liliann sír.” A Luxot gyászoló tizenkét éves gyereklány napokig tartó csillapíthatatlan sírása, majd teljes elnémulása olyan bizalomvesztésről árulkodik, mely felér egy világvégével. Egy otthonos világ semmivé foszlott, helyébe egy ellenséges, kaotikus világ lépett.

Az új kötet elsősorban a nevelőtanára által abuzált tizenéves lány sorsában mutat be hasonló világvesztettséget (Az a napverte sáv). Az állatok szenvedéseinek, például haszontárggyá alacsonyításának az új könyv egész ciklust szentel (Minden nesz). Három írásban az állatok maguk számolnak be az életükről, a negyedikben (A hangyák boldogságában) párbeszédbe lépnek egy ökoterroristával, Ted Kaczynskivel, aki a természetet védve levélbombákat küldözget. (Jellemző, hogy az elbeszélés hat hangja közül egyedül a turistáké nem párbeszédképes.) A kötet három legszebb szövegéből kettő állattörténet, Baltazáré és egy elefánté. Ez a két monológ a legkevésbé „szivárványos nyelvű”, a legvisszafogottabb, de ettől megrázóbb is. Bresson szamara például gyermeki nyelven beszél, mozgásokat, tárgyakat, személyeket általánosan nevez meg, s leginkább hangokról, szagokról és egyéb érzékletekről ad számot. Nem kommentál, nem mond ítéletet, nem moralizál. Így válik az érzékelés nyelve az ártatlanság és az őszinteség kódjává.

„Bevisznek egy raktárba, rám teszik a teherhordó zsákot, és megpakolják. Megyünk fel a hegyekbe, meredek az út, ha megállok, vagy az egyik, vagy a másik suhanc ver rám a botjával. Vagy belém rúg. Hajnal felé érünk a tetőre. Lövéseket hallok, a két suhanc elfut. Ott állok, lőnek. Szúrást érzek az egyik mellső lapockámban. Leereszkedem a tövises bokrokig. Csend van, csak a szél, csak a madarak és a bogarak. Elindulok. Ugatnak, csilingelnek. Lehasalok, körbevesznek. Egyre halkabb a csilingelés. Eldőlök. Süt a nap, de belül hideget érzek. Hát akkor kibújok.” (96) Az idézett részlet a Hazárd Baltazár végéről való, s megismétli a kezdő sorok néhány motívumát, Baltazár születésének leírását végletesen más tartalommal.

Baltazár vétlen, de ez nem mentesíti a szenvedésektől. Rokona Miskin hercegnek, Dosztojevszkij Félkegyelműjének (erre utal a novella mottója is), és majd éppen egy Miskin nevű szamárként támad fel a kötet zárónovellájában (Szinte végtelen). A herceggel és Baltazárral szemben Miskin boldog. Van jó gazdája, egy korábbi szereplő, Charlie az, s van helye a nap alatt. És örülni tud neki Tilda, a könyv legempatikusabb alakja, aki a sztrók miatt már csak egy szó kimondására képes: Jézus. Így hát ezzel a szóval üdvözli Baltazár–Miskint. A záró novellában Charlie-n és Tildán kívül még igen sok ismerős figura felbukkan a novellákból. Mint egy Poirot-regény lezárásában, ahol mindig mindenre fény derül. Itt talán csak arra, hogy együtt lenni jó, még ha az életnek lassan vége is, és a szereplők közül néhánynak (például Charlie-nak is) sikerült hobóvá leküzdenie magát. A Paradise Now fesztivál romjain egy tábortűz körül iszogatnak, beszélgetnek, majd dobolni kezdenek a talált tárgyakon: mert a közös zene egy világvégen is boldogító. Vagy ismerik Camus imperativusát: „És ha az igazságot az emberek közötti kapcsolat, egymás méltóságának kölcsönös elismerése rejti, akkor ezt a kapcsolatot magát fent kell tartani.”[1]

A novellák világát átszövi valamiféle szociális háló. Nem az, amit az állam tart fenn (úgy-ahogy), hanem az, amit az emberek találkozása, megismerkedésük, együttes tevékenységeik alakítanak ki. A szereplők átjárnak egymás novelláiba, s alkalomadtán segítik is egymást. Tilda például már a bevezető novellában (Ugyan hová?) jelen van, később ott látjuk (megerőszakolás előtt és után) egy vitorláson, pár évre rá pedig egy reality show villájában. Az utóbbiba azért jelentkezett, mert kíváncsi volt, a nézők elviselik-e az őszinteséget egy tévéprodukcióban. Mert ha igen, akkor talán valamikor a jövőben beszáll a politikába. A válasz nem soká várat magára.

Vajon Selyem Zsuzsa őszinteségét, közvetlen nyíltságát mennyire fogják jutalmazni az olvasók? Mert arra az ironikus, szatirikus közvetítettségre, mely a Bibi halállistáján, a Villán kívül, A tökéletes fotó esetében érvényesül, biztos, hogy vevő lesz a közönség. De vajon elviseli-e ugyanez a publikum, hogy nyíltan szembesítsék olyan problémákkal, melyek megoldásához ő maga is kell? S ami szemlélet- és életformaváltást igényel. Abból a „kérdéses” célból, hogy a lehető legkevesebb szenvedést okozza az élőknek maga körül. S esetleg még azért, hogy ne érkezzen el olyan hamar a Doomsday (avagy az emberiség pusztulása), melytől a tudósok szerint Föld-időben számítva már csak kétpercnyire vagyunk. Ezek a létproblémák az állatos novellák ciklusán túl elsősorban a szerzői alteregójú én-elbeszélésekben mutatkoznak meg. Ilyen A jövő zenéje, a Már csak két perc, az Egy sötét pont a fehér sávon, a Mea maxima. Ezekben is van jó adag humor és önirónia, de kevésbé plasztikusak a figurák, s a történetek inkább csak töredékek, olyanok, amelyekkel Tolnai Ottó bíbelődik remekül. Eltolódik az epikum a líra vagy az esszé, esetleg az esszéisztikus útirajz felé. A megjelenítésnél fontosabbak lesznek a gondolatok, s az ezeket érzékeltető látomások, irodalmi, filozófiai és képzőművészeti reflexiók.

Közöttük a legszebb az Egy sötét pont a fehér sávon című sínaplónak álcázott lírai esszé, mely két nap benyomásait, asszociációit rögzíti a téli Kárpátokban. Itt a szerzői alteregó, miközben sötét pontként „vidáman kanyarog a napfényes, fehér sávon” (130), azon tűnődik, mi lenne, ha már csak öt perc lenne az életéből vagy néhány óra, esetleg egy hónap, egy év. A szakadatlanul kísértő kérdés felerősíti a beszélőben a létezés boldogságát, eufóriáját: még inkább örül a siklás könnyűségének, a lebegésnek, az így megélt szabadságnak: „mint akit tanít a madara repülni”. (132) Pedig az első nap szikrázó napsütését aztán sűrű köd követi, benne vágyak és szorongások keltette látomásokkal: a köd óriás elefántként terjeng, benne a síző sötét pontból vak maszattá válik, a ködben vonuló állatok pedig mintha Noé bárkája felé igyekeznének. Ám e látomások sem oszlathatják el az alapélményt, a létezés gyönyörűségét, melyben még az is megadatik, hogy a létező ne egyedül töltse el a rá kiszabott időt: „Hallottam, hogy valaki közeledik a nyomomban. […] A köd könnyűvé vált, és kifényesedett, mi meg ott lebegtünk benne, mint valami boldog molekula.” (135)

Ha kicsit lelassulunk e filozofikusabb, líraibb szövegekhez, ugyanolyan varázslatban lehet részünk, mint a Moszkvában esik olvasásakor.

 

[1] Albert Camus: Előadások és beszédek. 1937–1958, Jelenkor, Budapest, 2019, 140.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük