(Horváth Márk – Losoncz Márk – Lovász Ádám: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Forum, 2019)
A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem,
az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot
teremteni a különálló események között.
(H. P. Lovecraft: Cthulhu hívása)
Nem véletlen a mottóválasztás: Howard Phillips Lovecraft minden ellentmondásossága ellenére,[1] a huszadik század első harmadában fellebbentette a fátylat az ember univerzumban betöltött helyének esetlegességével kapcsolatban és egyúttal le is rombolta az ezzel kapcsolatos illúziókat. A Cthulhu hívását 1926-ban publikálta, és ez már rámutat arra, hogy „van értelme az önmagukban való objektumokról beszélni, a filozófiának pedig igenis van mit mondania az objektumok saját, az emberi hozzáférhetőségen túlmutató valóságtartalmairól. „Több a valóság, mint puszta interpretáció”. (17) A megfogalmazhatatlan, leírhatatlan kiméraszerű Cthulhu szörnyeteggel szemben lehetetlen az antropocentrikus megközelítés, mert bár Lovecraft montázsszerűen összeilleszti ezt a monstruozitást, az eisensteini villódzásokból nem állítható össze az egész, az egymásra másolt látvány- és jelentésrétegek következtében a nyelv összeomlik, és így „az emberi tudás számára hozzáférhetetlen”. (30) Legalábbis a kortárs posztmodern és posztstrukturalista értelmezési keretben mindenképpen. A humán piedesztálja ledőlt, noha kísérletek szép számmal akadnak, amelyek arról győzködik magukat és másokat, hogy állni látják.
Az antropocén, az újrealizmusok és a poszthumanizmus kérdésköre néhány éve már lappang a magyar kultúrában. Mígnem irodalmi szempontból először a Prae folyóirat 2017. évi első, tematikus számában bukkant felszínre és adott betekintést az Antropocén tematikába, majd a 2018. évi, szintén első számában talált otthonra a Biopoétika blokkja. Az Ex Symposion Újrealizmus (2018/99) és Komplexitás (2019/102) címmel szentelt helyet a témának. A Helikon folyóirat keretében Nemes Z. Márió szintén 2018-ban Poszthumanizmus névvel rakott össze egy számot. 2019-ben megjelent a Typotex kiadó gondozásában és Horváth Gideon, Süveges Rita és Zilahi Anna szerkesztésében az extrodæsia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz címen.[2] Itt egyszerre voltak szekunder fogalommagyarázatok és azokat magyar szerzők által írt, mintegy szemléltető primer szövegek is. Ugyanebben az évben a Prae jelentette meg a Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió által összeállított A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni című könyvet.[3] Majd az újvidéki Forumnál Horváth Márk, Lovász Ádám és Losoncz Márk: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában című kötete látott napvilágot. Írásom tárgya az utóbbi kötet, amely annyiban vállalt sokat, hogy egy csomagban mutatja be azokat a kortárs filozófusokat és áramlatokat, amelyek veleje a „posztmodernnek vagy posztstrukturalistának mondott filozófiákkal való szembenállás”. (263) Ebből emeli ki a Horváth–Lovász–Losoncz trió a spekulatív realizmust és az újrealista filozófiákat. Hármójuk választásaira és szelekcióira ad választ maga a könyv.
Azért fontos a humán detronizálásáról beszélni, vagyis eltávolodni az antropocentrikus megközelítés általi észleléstől, mert az Horváth–Lovász olvasatában „szelekció, egyes dolgoknak a környezetből történő kiemelése”. (20) Noha az észlelést „megelőzően is már adva vannak a létezők a maguk sokféleségében”. (20) Vagyis a bináris oppozíción alapuló nyugat-európai értelmezési kereten kívüli dolgok nem függenek a humán általi meghatározottságtól. Létezik tehát a harmadik, de teljességet továbbra sem garantáló szemszög. A szerzők megállapítják, hogy a rajtuk átszűrt spekulatív realista és újrealista filozófusok a „filozófiai gondolkodást mint olyat is dezantropomorfizálná[k] és átlendítené[k] egy poszthumanisztikus diskurzusba, amelynek keretén belül a filozófiai megszólalás nem kötődik a szubjektivitáshoz”. (168) Az írótrió olvasatában ezek a szerzők fordított arányosságot látnak a természettudományi fejlődéssel. Megállapításuk szerint Kant óta történt egy „»ptolemaioszi ellenforradalomnak« nevezett filozófiai paradigmaváltás”, amely ellentétben áll „a 17. és 18. századi természettudományos felfedezésekkel, amelyek az ember ontológiai pozícióját radikálisan decentrálták, addig a filozófiában — ennek szöges ellentéteként — abszurd módon felértékelődik az ember helye”. (33) A kantiánus filozófia szerint a humánon kívüli dolgokról magukról nem beszélhetünk, hanem csak a „fenoménekről, amelyek eleve a tudatunkban és nyelvünkben vannak”. (169) Ezt a jelenségekről való sikertelen visszapattanást írja felül az, hogy a humánt megszabadítjuk központi szerepétől, egyúttal utat tudunk engedni a többi létezőnek, vagyis leromboljuk a felállított hierarchiát és rendszert, ahol az új értelmezés szerint immár a szubjektum–objektum-differenciát átlépő lapos ontológiában gondolkodhatunk.[4]
A könyv két nagy tematikus blokkra osztható: spekulatív realisták és újrealisták. Minden főfejezet hat részre oszlik, amelyből az első mindig egy áttekintés, míg a többi ötben különböző szerzőkre fókuszálnak. Előbbiekhez sorolta Horváth Márk és Lovász Ádám Graham Harmant, Timothy Mortont, Quentin Meillassoux-t, Ray Brassier-t és Iain Hamilton Grantet. Utóbbiakhoz kötötte Losoncz Márk Manuel DeLandát, Jacques Derridát, Markus Gabrielt, Jocelyn Benois-t és Maurizio Ferrarist. Az írótrió szerint a spekulatív fordulat már 2007-ben elkezdődött, amely az objektumok önálló valóságát állítja középpontba. Fókuszomat innentől az egyes részekben tárgyalt filozófusokra fordítom.
Horváth–Lovász értelmezésében a spekulatív realizmus olyan realizmus, amelyben vannak össze nem illőségek, fel nem derített területek és alapvetően a valóságnak tágabb interpretációját nyújtja az emberinél. A páros által írtaknak a döntő többségét Graham Harman elemzése teszi ki. Részben amiatt, mert a „spekulatív realizmus alapítójának és legnagyobb életművű képviselőjének” (37) tartják. Hosszan tárgyalják Harman két, számukra fontos fogalmát — a dolgok kölcsönös visszahúzódását (withdrawal) és az egymástól elkülönülő, vákuumban lévő dolgok kölcsönös „bizonytalan kauzalitását” (vicarious causation). Timothy Morton esetében a hipertárgyat elemzik, „amelynek jelenléte beárnyékol és elnyom, majd a maga kiterjedt vonzáskörzetébe bevon más létezőket”. (38) A páros Morton-olvasatában érthetőbbé válik az antropocén, valamint arra is fény derül, mi a sötét ökológia, és hogyan sarjadt ki a környezetéért aggódó, a természetet passzív szubsztrátumként értelmező humánok gondolkodásából. Quentin Meillassoux a harmadik filozófus, akit bemutatnak. Meillassoux-nál négy fogalmat is igyekszik tisztázni Horváth–Lovász, ezek a korrelativizmus, ancesztralitás, faktialitás és a hiperkáosz. Ray Brassier számára a „racionalizmusban és a kvantifikált természettudományban egy olyan tudás jelenik meg, amely az emberi racionalitás határait, a világról alkotott antropomorf illúziókat […] lebontja és megsemmisíti”. (40) Iain Hamilton Grant az utolsó a Horváth–Lovász által tárgyalt filozófusok közül. A páros értelmezésében Grant „Friedrich Schelling természetfilozófiájára támaszkodva dolgoz ki egy spekulatív, ugyanakkor materialista orientációjú ontológiát”. (41)
Manuel DeLanda Losoncz szűrőjén egy deleuze-iánus filozófusként jelenik meg, aki számára a társadalom „nem totalitás, hanem asszamblázsok egymásba ágyazódásainak sora”. (286) Jacques Derrida nyom fogalmának antropológiai határokon túlra nyúló értelmezését, vagyis annak magába foglaló tulajdonságát emeli ki Losoncz a következő fejezetben. Markus Gabrielnál az értelemmezőknek és a valóság rétegzettségére és plurális voltára vonatkozó belátásoknak van esszenciális szerepe. Jocelyn Benoist újrealizmusában az „értelem nem azonos a valósággal, de nem is függetleníthető tőle teljesen”. (349) Végezetül Maurizio Ferraris egyszerre száll szembe a posztmodern kor által közvetített valóságértéssel, azokat valóságshow-knak nevezi és rámutat a kortárs újrealizmus és a realizmus korábbi változatai közötti különbségekre.
Lovecraft több tekintetben sem véletlenül szolgáltatta a mottót, a fentebbiek mellett egyike volt azon szerzőknek, akik tudatosan tudták összekapcsolni az első világháború utáni traumát és krízist az akkori kortárs filozófiával és öntötték mindezt fiktív formába. Meggyőződésem, hogy a kortárs populáris kultúra, azon belül is a fantasy, science fiction és a horror, valamint ezek keveréke a (new) weird fiction fel tud mutatni olyan példákat,[5] amelyek mind a spekulatív realizmus, mind pedig az újrealizmus esetében értő olvasatokkal tudják gazdagítani ezt az új elméleti hátteret. Ebben az irányban látom e munka folytathatóságát.
[1] A kortárs angolszász fantasztikus irodalom (science fiction, fantasy és horror) progresszívebb képviselői számára Lovecraft személye nőgyűlölete, rasszizmusa és sovinizmusa miatt első számú közellenséggé vált.
[2] A Műút portálon Zöllner Anna írt a kötetről: Térkép az antropocén tájról, Műút portál, 2019. augusztus 7.; elérhető ITT.
[3] A kötetről a Műút jelen számában olvashatnak recenziót Borbíró Aletta tollából.
[4] Ez alól Maurizio Ferraris a kivétel a könyvben bemutatott filozófusok közül.
[5] A kötet ebből a szempontból mindenképpen olvasmányos, mert ha nem is mindig él a hétköznapi példa lehetőségével, érthetőségén és olvashatóságán sokat javít az, hogy be-beillesztenek magyarázó példákat a szerzők.