Borbíró Aletta: Poszthumanista korkép


(Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Prae Kiadó, 2019)

Az angol nyelvű, de magyar kutatók által jegyzett, poszthumanizmussal foglalkozó irodalom már korábban is feltűnt (például a Posthumanism in Fantastic Fiction[1], illetve az animal studiesra fókuszáló Americana Journal Interspecies Dialogues In Postmillenial Filmic Fantasies című száma[2]), az elmúlt időben azonban egyre több, a poszthumanizmust érintő szöveg jelent meg Magyarországon. Bár kisebb mértékben akadtak tanulmányok, mégis a Helikon 2018-as tematikus száma[3] jelenti az egyik első nagyobb merítésű munkát a hazai magyar nyelvű megjelenések közt. Ezzel közel egy időben került boltokba Horváth Gideon, Süveges Rita és Zilahi Anna szerkesztésében az extrodæsia Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz (2019) című interdiszciplináris kötete.[4] Utóbbi remek kiegészítője lehet a Prae gondozásában 2019-ben megjelent, szintén közös munkából született A poszthumanizmus változatainak, amelyet Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió jegyez, s mely ennek az írásnak is a tárgya.

A kötet alcíme, Ember, embertelen és ember utáni már orientálja az olvasót a kötet tartalmával kapcsolatban, a tartalomjegyzéket felütve pedig meg is bizonyosodhat arról, hogy egy rendkívül széles látókörű munkáról van szó. A kötet érdekessége, hogy a fejezetek előtt nem jelöli a szerzőtrió, hogy ki(k)nek a nevéhez fűződik az adott szakasz. Különösen izgalmas ez a gesztus, hiszen az antropocentrikus nézőpont kimozdítása — és általában a horizontváltás — a könyv célja, amellyel összhangban állhat a szöveg szellemi tulajdonosának elrejtése.

A poszthumanizmus változatainak vállalt feladata, hogy bevezessen a címben is foglalt inter- és multidiszciplináris irányzatba. Ez a célkitűzés viszont nem mindig sikerül. A tartalomjegyzék hét fejezeten keresztül ígéri a különböző, sokszínű problémakörökbe való betekintés lehetőségét, ám mindezt olyan elméletekre utalva teszi, amelyek kevésbé ismertek itthon, és a gyakran nagy léptékű vagy sűrű leírások sem segítik az olvasót. Ez a szerkesztés többször kíván interaktív, vissza-vissza lapozgató olvasást. A részösszegzések, átfogó bekezdések is csak bizonyos fejezetekben kapnak helyet. A szempontok és fejezetek nézőpontjainak ütköztetése is a háttérbe szorul, holott egy rendkívül termékeny diskurzus létrejöttének lehetőségét sugallják. Az olvasást segítik a lapok szélén keretbe illesztett fogalmak, amelyek csomópontokként vezetnek a szövegben való könnyebb eligazodásban.

A kötet első két fejezete meghatározza és kontextualizálja a poszthumánt — elsősorban a humanizmus és a huszadik század irányzataihoz képest —, így kap például hangsúlyt annak antropológiához való viszonya a második fejezetben. Azt is tisztázzák, hogy nem egy homogén, hanem több irányú kritikai rendszerről van szó. A bevezetőben a szerzők bemutatják a spekulatív és a kritikai poszthumanizmus fogalmát, valamint rövid, vázlatszerű történeti áttekintés által ismertetik, milyen kritikai irányzatok tekinthetők a poszthumanizmus előzményének. A fejezet egyik legfontosabb, de mégis erőteljes dichotómiára épülő szakasza a poszthumán humanizmushoz való viszonyáról szól. A fogalmi és kultúrtörténeti háttér tisztázásával vállnak igazán érthetővé az első néhány oldal állításai. Például „a poszthumán diskurzus kiindulópontja az ember decentrálása mellett a humanizmusnak mint metanarratívának a meggyengülése” (11) esetében, ahol a humanizmusról írt szakasz után válik láthatóvá, mi mentén történik az említett decentrálás.

A harmadik fejezet az animal studies és a poszthumanizmus kapcsolatát bontja ki: „Az animal studies célja nem elsősorban az ember–állat viszonyok feltárása, hanem egyrészt az állati létmódok megértésére, valamint az antropocentrizmus kritikájára és meghaladására irányul.” (99) A kötet egyik legolvasmányosabb és világosabb fejezete, ami elsősorban abból fakad, hogy jól kiegyensúlyozott az érvelése. Talán itt ragadható meg igazán, hogy a poszthumanizmus nézőpontcseréjét, az ember decentrálását miként kell érteni.

„Mit tanulhatunk a rovaroktól? Nem kevesebbet, mint egy egész gépi mitológiát.” (187) Ez a két mondat zárja a negyedik fejezetet, amely az ízeltlábúak prehumán poszthumanizmusára fókuszál. Ezzel kapcsolatban a robotika, biológia, etológia összefüggése is előkerül, mégis a fejezeten átívelő gondolatkísérlet — DeLanda nyomán — teszi igazán érdekessé ezt a részt, mely szerint egy MI-k által irányított gépi jövő „robot történésze” vizsgálja a gépek történetét.

A következő fejezet a kibernetikába, a humánum entrópiájának kérdésébe nyújt betekintést. A szöveg gyakran sűrű, és nehezen átlátható, hogy hova jut el az érvelés, amit a fejezetbe beemelt képlet és magyarázatának hiánya továbberősít. A végére mégis összeáll a kép, és izgalmas társadalmi–technológiai kérdéseket feszegető gondolat vetődik fel: „A genetika robbanásszerű fejlődése maga után vonta az élet információvá redukálhatóságának tényleges technológiai megvalósítását […]. Az információ számára az élet csupán átmeneti hordozó.” (213, 216)

Ezt követően a művészet és az esztétika kerül a fókuszba, a Poszthumán esztétika a vizuális kultúrában főként a képzőművészeten keresztül közelít a poszthumanizmushoz. A poszthumán testfelfogás már korábban is megjelent az írásokban, itt válik azonban igazán hangsúlyossá. Erős történeti beágyazottsággal mutat(nak) rá a szerző(k), hogy mi határolja el a poszthumán testeket és esztétikát a neoavantgárd performanszaitól, művészetétől. A vizuális kultúra viszonylag tág területet fog át, amelyből a képzőművészeten (szobrászaton) kívül a film kerül előtérbe, továbbá egy rövid passzus erejéig a videójáték. A videóklip-esztétika külön izgalmas és termékeny kérdés ebben a kontextusban, viszont a kötet bevezető jellege miatt a mindenre kiterjedő példatár elmarad.

A kötet végén a Nonhumanitás és a teória posztumusz fordulata című fejezet a nonhumánnal foglalkozik. Bár egy átfogó visszatekintés idekívánkozott volna, mégis — témájából adódóan — jól zárja le a kötetet ez az írás, hiszen egy bűnügyi eseten keresztül a halál és a halott test poszthumanista megközelítését kínálja fel. Az egyik központi állítás szerint a „hulla arra mutat rá, hogy nincs az autonóm testnek egy tiszta, pontosan megragadható határa” (269), hanem egy liminális állapotot tölt be a szubjektum és az objektum között, és egyúttal előrevetíti az ember halálát, az élet kihalását. Ez a kérdés összefonódik az antropocén és a sötét ökológia fogalmával is, amelyek az ember és környezet viszonyára reflektálnak.

A poszthumanizmus változatainak egészéről elmondható, hogy nyelvezete erősen metaforikus, amely ellent mond annak a nézetnek, miszerint a tudományos diskurzusban az egyértelműségre, a világosságra kell törekedni, emiatt például a költői képek háttérbe szorítására. Ezzel szemben az írások sokszor a metaforikusságukból nyerik erejüket, sőt az esettanulmányok elemzésében a metaforikus és a metonimikus, esetleg szimbolikus kapcsolatok is fontossá válnak. Egy helyütt — a realizmussal kapcsolatban — remek, akár ars poeticai reflexióként is értékelhető szakaszt találunk a metaforákról: „A realizmus számára sokszor kifejezetten kapóra jönnek a metaforák és analógiák, mivel ezek az összekötő kifejezések viszonylatokat teremtenek a valóság különböző szintjei között.” (177)

A kötetből hiányoltam egy fontos reflexiót: bár a populáris kultúra olykor előtérbe kerül, és minden fejezetben találhatók elemzések művészeti alkotásokról (főként irodalom, de a film és a képzőművészet is megjelenik), a kánon lehetséges átrendeződésére az írások nem reflektálnak. Pedig izgalmas kérdéseket vet fel, hogy ebben a rendszerben mit jelent a kánon, mi kerül előtérbe, és milyen elvek alapján, valamint az is, hogy a poszthumanista gondolkodás milyen esztétikát von maga után a kánonban.

A poszthumanizmus változatainak hiányosságai és olykor szűk vizsgálódási területe ellenére is fontos, hiánypótló kötet, amelyet — reményeim szerint — több hasonló munka követ majd folyamatos, élénk diskurzust hozva létre a poszthumanizmusról a hazai tudományos közegben. Ahogyan a szerzők is utalnak rá, a kötet csak egy részét villantja fel azoknak a problémának, amelyek a poszthumanizmus felől termékenyen megközelíthetők, így adott a kérdés: milyen irányaival ismerkedhet meg a hazai olvasó legközelebb?

 

[1] Posthumanism in Fantastic Fiction, szerk.: Kérchy Anna, Americana eBooks, Szeged, 2018; elérhető ITT.

[2] Interspecies Dialogues In Postmillenial Filmic Fantasies (szerk.: Kérchy Anna), Americana–E-Journal of American Studies in Hungary, 2017. ősz; elérhető ITT

[3] Poszthumanizmus (szerk.: Nemes Z. Márió), Helikon, 2018/4; elérhető ITT.

[4] A Műút portálon Zöllner Anna írt a kötetről: Térkép az antropocén tájról, Műút portál, 2019. augusztus 7.; elérhető ITT

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük