Szolcsányi Ákos: Versek


Láz

(38°)

Mint egy trolikorlát, ha
nem fogod a karod, reszket.
Eszedbe jut egy forró zuhany,
majd az, hogy annak is vége
lenne, és ott állnál a hidegben,
meztelenül, vizesen. Sehol a
kacsalábak egyértelműsége,
mérgedben beleiszol egy termoszba.
Csak úgy érzed, hogy fázol, mondja
benned az edző, próbálgatod, tudsz-e
gépelni, katonaanekdoták születnek
így, a szenvedés számszerűsítésével,
dörzsöli kezeit benned a mártír,
amikor elkezdődik a zsibbadás.
Haljunk meg mind. A két tenyérben
terjed párhuzamosan, és amitől
tényleg sztorigyanús lesz, könyökben,
ki hinne neked, pattan a szikra, lobban
a düh, hogy semmire nem vagy képes,
és a mentséged is csak egy fitymálható
harmincnyolc–null.

(40°)

A jó szülő árvát nevel,
mint nyári slágert dúdolod.
Tömör kín, átlátható, mint
egy lefotózott hangyaboly.
A kéz langyosnak érzi a
homlokot, a combot, a
farpofák máskor jóleső
hidege is egyneműen hagyja
magára a domborulatot.
Negyven, fordul át az első
számjegy, mint aki negyediknek
veszi elő a puskát, ha kiment
a tanár, végre mersz félni,
indulat, engedetlenség, jelek
nélkül, aki jól ismer, most
kezd félteni, aki függ tőled,
félni, igyál, mondják, és te
iszol, szemed, arcod, tagjaid
íveltek, nyugtalanítóak, mint
ismeretlen ideje fövő tojás.

 

(túl)

A felriadásban is az öröm, hogy aludtál.
Hogy még sötét van, tartható a helyzet.
Hogy izzadtál, a nedves pólót mint
kilyuggatott lőlapot teszed félre. Hogy
kiűzetett a meleg. Hogy túlaggódtad,
nevetséges, örülsz, aki az, biztosan él.
Visszagondolsz, hány darabra estél
álmodban, voltál Te, a Sejtek, a Vezér
és a Fölényes. Most vége. Mint rendesen,
te és a világ, a nedves és meleg, izzadj
még, önkielégíts gyengén és elszántan,
mint a legkisebb a mesében, majd hagyd a
becézést, mint a pék, nyiss, álmosan, időben.

 

(álom)

Koszos, középkori vagy posztapokaliptikus utcán. Pinocchiót felnégyelték. Törzse négy gerezdben, mint egy tojás. A belül is tömör fa megtört síkjaira felírták: Na/hogy te/tszik A H/amlet Köcs/ög Persze pirossal, szégyelljem magam. Miközben tényleg, akár előttük, akik véget vetnek, hatalmat aratnak, is. A perjelek óta ébren. Nem érdekel, kivel vagyunk. Az érdekel, túléljük-e. Visszaalszom (amíg írok, ez még hetvenkedésnek hat: mit nekem a mulasztás vétke, ti kurvák, horkolok én bárhol. Még nagyobb önteltség eggyel beljebb: hogy úgyse tudnék aludni, csak szégyellem bevallani a jót. A feleségem szokta így látni, neki el szoktam hinni. Még beljebb még nagyobb önteltség, az ijedelemben, hogy rajtam múlik minden, és lehetséges, hogy visszaalszom, személyesen én követhetem el az ősbűnt, szépernős, csodás gőg. Még beljebb távírószerűen körbefutó szövegsor: fáradt vagyok-e még egyáltalán, dönthet-e a papír erkölcse, hogy kialvatlan apát–férjet–tanulót kapjanak szerdán, akiknek én jutok. Legbelül, hogy rosszul képzelem az egészet, ezek a rétegek nem hagymalevelek, földtani sávok, az egész rég eldőlt, hazudtam, és tömör vagyok, mint a fa, évgyűrűimet, göcsörtjeimet flex és mulatt hatású festék dolgozták el).

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük