„Táncolnak a röppentyűk robbannak a bombák felvillannak a fények
S közben felhangzik a háború egyszerű és durva szimfóniája”
(Guillaume Apollinaire)
Guillaume Apollinaire (1880–1918) anyja, Angelica de Kostrowitzky lengyel nemesi család sarja, apja egy Francesco Flugi d’Aspermont nevű olasz katonatiszt, aki nem vette a nevére, így Apollinaire törvénytelen gyermek volt. Csak az első világháború alatt nyeri el a francia állampolgárságot. Ezt megkönnyítendő, a költő önkéntesként jelentkezik a francia hadseregbe. 1914. augusztus 10-én, egy képeslapon írja olasz barátjához, Ardengo Soffici-hoz: „Aláírtam kérvényemet, és remélem, augusztus végéig besoroznak.” A katonasághoz való felvételi kérelmének indoklásaként Apollinaire kijelenti, hogy beszél németül, jól ismeri Köln környékét és jól bírja a gyaloglást. Kérvényét elutasítják. Viszontlátja volt szerelmét, Marie Laurencint, akivel két éve szakadt meg kapcsolata, és aki Spanyolországba készül férjével, Otto Christian Heinrich von Wätjen báróval. Apollinaire szűkösen él és lelkileg kiüresedett. Elhatározza, hogy elkíséri írogató ügyvéd barátját, Henry Sieger-Pascalt Nizzába, ahová szeptember 6-án érkeznek meg. Itt találkozik a világ minden tájáról érkező művésszel, íróval, akik a háború zaja elől keresnek nyugalmat a békés városban. Szeptember végén, egy vasárnapi napon Nizza legjobb vendéglőjében ebédel baráti társaságban, amelyhez csatlakozik egy elegáns párizsi asszony, Louise de Coligny-Châtillon. A harminchárom éves elvált nő unokanővérénél, a becenevén Mémée-nek nevezett Edmée Dedons de Pierrefeu-nél lakik Saint-Jean Cap-Ferrat-ban, a kis tengerparti üdülőparadicsomban.
Találkozásuk másnapján Apollinaire szenvedélyes levélben vallja be szerelmét Lounak, ahogyan nevezi: „Alig huszonnégy óra telt el ezen esemény óta, és a szerelem máris lehúz és lelkesít, váltakozva oly magaslatokban és mélységekben, hogy már nem is tudom, szerettem-e valakit is ezidáig.”[1] Új szerelmével egy barátjához írt levelében így dicsekszik: „Szent Lajos vére folyik ereiben”.
Lou őszintén mesél Apollinaire-nek szomorú gyerekkoráról, szigorú anyjáról, aki a rebellis gyermeket a nyári szünetekben bezárta szobájába, a testi fenyítésekről. A költőt megérintették ezek a vallomások. Nem volt előtte ismeretlen az erőszakos anya képe. Saját édesanyja, Olga szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, aki fiát mindvégig gyerekként kezelte. Utalva beszélgetésükre, tőle szokatlan ügyetlenséggel fogalmazza meg érzéseit Apollinaire szeptember 28-án írt levelében: „már ma reggel megmondtam, hogy szeretem magát. A Nizza óvárosában elköltött ebéd óta éreztem ezt, amikor szép, nagy őzszemével olyannyira megzavart, hogy gyorsan távoztam; el akartam kerülni a szédülést, amit okozott.”
A költő a következő szombaton folytatja ostromát. Egy hosszú, lírai levélben Lout egy mókushoz hasonlítja, ami perzsa rózsakertben kergetőzik. Azt írja, hogy az asszony még akkor is méltó szerelmére, ha azt nem viszonozza. Szerelmi hevében, megfeledkezve mindarról, amiket előző szerelmeinek, főleg Marie Laurencinnek írt, így folytatja levelét: „Ezek nem üres szavak, mert ezt egyetlen nőnek sem írtam eddig, akkor sem, amikor azt hittem, szerelmes voltam.” A frivol nő hírében álló Louise nincs hozzászokva az efféle kifinomult udvarláshoz, és nem hatják meg a költő szavai. A gyönyörű, szellemes, ugyanakkor szeszélyes Lou nem utasítja vissza a férfi közeledését, ám ez inkább kacérkodás a részéről, mint viszonzott szerelem.
A csalódott Apollinaire 1904. december 4-én megjelenik a nizzai sorozóbizottság előtt, amely alkalmasnak tartja a katonai szolgálatra, és december 6-án a költő megkapja katonakönyvét, amely szerint Nîmes-ben a harmincnyolcadik ezred tüzére lesz. „A legnagyobb boldogság töltött el, amikor a nizzai sorozóbizottság alkalmasnak talált” — írja Picabiának 1914. december 20-án.[2] Számára a hadsereg egyet jelentett a francia állampolgársággal. Igaz, hogy hivatalosan csak 1916. március 9-én jelent meg a tény a Journal Officielben, nyolc nappal azelőtt, hogy egy lövedék szilánkjától koponyasérülést szenvedett.
A kaszárnyában bepakolja katonaládájába a legszükségesebb dolgokat. Ekkor jelzik neki, hogy valaki várja odakint. Legnagyobb meglepetésére Lou áll a kaszárnya kapujában. Az asszony váratlan feltűnése nem véletlen. Annak dacára, hogy eddig nem engedett a költő kéréseinek, könyörgéseinek, Apollinaire távolléte miatt egyfajta magány érzése szakadt rá. Elhatározza, hogy felhasználja ezt az érzelmes férfit titkos vágyainak kielégítésére, annál is inkább, mivel megérezte a másikban, hogy nem mindennapi szexuális szokásaiban partnere lehet.
Az asszony váratlan ajándéka boldoggá teszi a költőt és ezt követően az öröm percei és civódások váltogatják egymást. Amint Apollinaire megérkezik a harctérre, Beaumont-sur-Vesle-be, levelet ír Lounak, amelyben örömmel számol be első benyomásairól: „Drága Lou, a lövedékek hangja egy valóságos macskanyávogás, úgy nyávognak, mint a szerelmes macskák. Fantasztikus.”
De másutt is lelkesen szól a háborúról. például a Louhoz 1915. szeptember 20-án írt leveléhez csatolt versben, amit majd a Kalligrammákba is felvesz:
A lovas búcsúja
Egek! A háború milyen szép
Sok szabad idő és dalok
E gyűrűt fényesítgetem még
A szélbe vegyül sóhajod
Megyek! Már zendül a „Nyeregbe!”
A férfi eltűnt hirtelen
És meghal ott míg hölgye messze
Nevet a furcsa végzeten
(Eörsi István fordítása)
Ezekre a sorokra és más megnyilatkozásaira hivatkozva „esztétikai tévelygéssel” vádolják Apollinaire-t és azzal, hogy nem mérte fel a háború kegyetlen jellegét. Húsz évvel később Louis Aragon Apollinaire szemére veti a háború misztifikálását, „ami ennek a nagy költőnek a szégyene volt”.
Az alatt az egy hónap alatt, amit Lou Nîmes-ben töltött, a szerelmespár nagyon intenzív viszonyt folytatott, amelynek nyomait a híres Levelek Louhoz című kötetben és a levelekhez csatolt hetvenhat szerelmes versben láthatjuk. Az egyik legszebb ezek közül az 1914. december 17-én Nîmes-ben írt költeménye, a Rád gondolok. Levelében beszámol Lounak arról, hogy aznap este kilenckor nagy esemény történik az ezredben, minden katonának ellenőrzik a nemi szervét: „a katonák, akik szabadszájúak, ezt farokvizitnek hívják, bocsáss meg Loum a kifejezésért”. Ezután pontosítja, mikor érkezik szabadságra és hozzáteszi: „És most vers”:
Rád gondolok kis Lou szíved az én kaszárnyám
Érzékem a lovad emléked meg az én lucernám
Csupa sarkantyú kard fénylik az egeken
Tüzérek árnya száll fürgén s nehézkesen
De képed nem hagy el örökre téged látlak
Bátorság lángoló sebe ez a te szájad
Éjben a trombitánk szól a te hangodon
Lovon ülök s te léptetsz mellettem angyalom
75-öseink szépek mint alakod
A hajad vöröses akár a gránáttűz mely északon felragyog
Szeretlek a kezed s az én emlékeim
Fújják a harsonát boldogan s örökre
Ragyognak a napok sorba nyerítve mind
Vagyunk a rúd amelyhez a csillagok vannak kikötve
(Vas István fordítása)
Olyan érzéki kapcsolat alakul ki kettejük között, amelyben Lou kiszolgálja a költő valamennyi szexuális fantáziáját, sőt követeli a megalázásokat, igazi mazochista módján. Gui korbáccsal csapkodja véresre Lou fenekét, aki végre kiélheti minden addig elfojtott vágyát. A költő pedig boldog, hisz még legvadabb álmaiban sem gondolhatta, hogy ilyen asszony létezik. Apollinaire et les femmes (Apollinaire és a nők) című könyvében Alexandre Dupouy a legnagyobb részletességgel ecseteli a szerelmesek orgiákba illő szeretkezéseit, amelyek során Lou olyan sikolyokat hallat, amiket a költő „azelőtt soha sem hallott a legszabadszájúbb nőktől sem, akikkel bordélyházban vagy a Quat’z’Arts bálján találkozhatott”.[3] Az idézetben szereplő Quat’z’Arts (Négy művészet) Párizsban a 62 Boulevard de Clichy avantgárd szórakozóhelye, amelyet zenészek, költők, színikritikusok, festők látogattak, többek közt Apollinaire és Picasso, aki 1914. december 22-én levelet ír barátjának, amelyben megküldi a költő „portréját”.
Apollinaire örömmel fogadja a rajzot, de ugyanakkor aggódik, amiért Lou ritkábban ad hírt magáról. Az asszony nem titkolja, hogy van egy másik szerelme is, aki ugyancsak a fronton van, és Toutou a beceneve. Gustave Louis Toutaint egy ügyvéd volt, akire Apollinaire furcsa módon egyáltalán nem volt féltékeny. 1914. december 23-án írja Lounak: „Drága szerelmem, adj hírt Toutou-ról, aki az általa irántad érzett szerelem és a hozzá érzett szerelmed miatt az én részemmé is vált.” Lou nem válaszol olyan sűrűn a költő leveleire, mint az szeretné. Ezt december 24-i levelében szóvá is teszi: „Drága Lou, Karácsony előestéjén szomorú vagyok, amiért már harmadik napja nem kaptam tőled leveleket.” Karácsony napján azután két levelet is kap szerelmétől, amelyeket azonnal túláradó lelkesedéssel köszön meg, és a bajtársiasságról, Franciaország iránti hűségéről és szeretetéről is vall:
A kantin füstje száll
A kantin füstje száll akár az éj mely közelít
Magas hangok vagy mélyek mindenütt vérzik a bor
Pipázom büszkén szabadon bajtársaim között
Ők indulnak velem együtt a csataterekre
Ők alszanak majd éjszaka a csillagok alatt vagy esőben dideregve
Ők ügetnek velem és a győzelmet emelik a nyeregbe
Ők teljesítik majd velem együtt ugyanazon parancsokat
Ők hallgatnak a nagyszerű trombitaszóra figyelve
Ők esnek el mellettem és talán mellettük én
Ők szenvednek hidegtől és naptól együtt velem
Ők férfiak bizony ezek isznak együtt velem
Ők teljesítik együtt velem az emberi törvényeket
Ők nézegetik az úton a nőket akik elhaladnak
Ők megkívánják a nőket de az én szerelmeim magasabbak
Uralkodnak szívem érzékeim agyam fölött
S szerelmemet hazával és családdal és reménnyel viszonozzák
Mert katona vagyok én a tiéd vagyok édes Franciaország
(Vas István fordítása)
1915. január 30-án írt levelében Apollinaire már a katonai szolgálat keserveiről számol be Lounak: „Nem merném a pokolhoz hasonlítani, de ez maga a purgatórium” — írja. A csatolt költemény a költő egyik legmegrázóbb látomásszerű verse, mintegy testamentuma:
Ha meghalnék netán
Ha meghalnék netán harc közben kint a fronton
Egy nap majd megsiratsz ó Lou édes galambom
Aztán emlékem is kialszik majd akár
Egy felrobbant akna harc közben kint a fronton
Egy szép kis akna mely mint egy mimóza-szál
S az emlék azután szétrobbanva a térben
A földkerekséget véremmel öntözi
Tele lesz vele hegy völgy tenger és az égen
A csillag is s a nap mely úgy érik a térben
Akár Baratier arany gyümölcsei
Mindenben élni fog az emlék bár feledted
Pirosra festem én rózsás kicsinyke kebled
És vérző hajzatod s hasadó ajkaid
Sosem leszel öreg mert mindez bár feledted
Édes célokra még mindig megifjodik
Vérem végzetesen szétfröccsen a világra
Tőle a napsugár is tündökletesebb
Tarkább lesz a virág gyorsabb a vizek árja
Hallatlan szerelem árad le a világra
S birtokba veszi majd elárvult testedet
Lou ha meghalok itt s emlékem is feledve
— Gondolj rá olykoron a forró őrületbe
Hajló vad szerelem ifjú napjaiban —
Vérem a boldogság forrásaként rohan
Légy a legboldogabb te nők legédesebbje
Ó örök szerelmem fő-fő őrületem te
Leszáll az éj
Oly gyors a vér
Ugy érik benne a veszély
(Somlyó György fordítása)
Georges Braque, Apollinaire egyik legkedvesebb festőbarátja Si je mourais là-bas (Ha meghalnék netán) címmel 1962-ben Apollinaire Louhoz írt tizenkilenc verséből összeállított könyvet jelentetett meg, tizenkilenc metszetével illusztrálva a költeményeket.
Louval nemcsak a szerelem, de az ópium „gyönyöreit” is megosztotta Apollinaire. A költő már a háború előtt is belekóstolt a kábítószerbe. Erről barátja, Francis Picabia is beszámolt: „A háborút megelőző két évben sokat voltunk együtt; csaknem minden este összejöttünk barátainkkal, hogy ópiumot szívjunk.”[4]
1915 februárjának elején Lou engedélyt kap, hogy áthaladjon a háborús zónán. Február 8-án Toutou-hoz igyekszik, és erről be akar számolni Apollinaire-nek. Toulonból hosszú levelet ír, amit a Levelek Guillaume Apollinaire-hez című kötetben olvashatunk, a 3-as számmal megjelölve. A levél előtt fel van tüntetve, hogy a vonaton írta (útban másik szeretőjéhez, Toutou-hoz). „Imádott kis kedvesem” — kezdődik a levél, majd ezt írja: „Ó Guim, mennyire szükségem van rád, szerelmedre!” A levél további részében a pornográf irodalom gyöngyszemei közé illő módon részletezi, hogyan szokták kielégíteni Apolllinaire-rel egymás szado-mazochista vágyait. Ugyanebben a levélben fel akarja kelteni a költő féltékenységét, és nem tudni, a valóságot írja le vagy fantáziál, mindenesetre három angol tisztről ír, akikkel együtt utazik a vasúti fülkében, és akik közül egy vörös hajú kihívóan nézegeti: „Ebben a csodás pillanatban rápillantok… nem valami sok, mert még csak hozzám sem ér… de ez végtelenül kéjes… őrült vágyam támad, hogy odaadjam magamat ennek az ismeretlennek! És ha nem szeretnélek, meg is tenném!” És itt ismét felnőtt tartalom következik. Végül így fejezi be levelét: „Mindenem a tiéd… szükségem van a korbácsütésekre… szükségem van arra, hogy összetörj, legyőzzél! Imádlak! A te kis Loud.”[5]
A költő egészen 1916. január 18-ig küldözgeti még szerelmes sorait az asszonynak. Mindenről beszámol, ami a fronton történik, és továbbra is csatol verseket leveleihez.
Apollinaire tüzérként először összekötő szerepet tölt be, üzeneteket közvetít gyalog vagy lóháton, utána fegyverrel a kézben szakaszparancsnok. 1915 novemberének közepén áthelyezését kéri a gyalogsághoz, ami lehetővé teszi számára az altiszti rangot, ugyanakkor ezzel nagy kockázatokat vállal. Úgy tűnik, a költő kötelességének érzi, hogy véráldozatot hozzon Franciaországért. Haragudott azokra, akik kihúzták magukat a katonai szolgálat alól, mint festő barátja, Robert Delaunay, aki Spanyolországba menekült a veszélyek elől. Apollinaire „szomorú alaknak”, „szimultaneista dezertőrnek” nevezte. A svájci Cendrars-szal és az olasz Canidóval már 1914. augusztus 2-án kiáltványt intézett „a Franciaországban élő külföldiekhez”, amelyben felhívják a figyelmet a súlyos helyzetre és hangsúlyozzák, hogy „minden embernek, aki méltó erre a névre, ma cselekednie kell”, és „minden habozás bűn”.
A Levelek Louhoz című kötetben nyomon követhetjük a költő változatlan érzelmi megnyilvánulásait, amiket nemcsak a levelek, de a csatolt versek is bizonyítanak. Utolsó levelét 1916. január 18-án írja Apollinaire Louhoz, szabadságáról visszatérve a harctérre. Ebben elmondja, hogy már megszokta a háborút, és eddig szerencsésen megúszta a veszélyes helyzeteket. Levele végén „szép szerelmeket” és „sok boldogságot” kíván az asszonynak.
Apollinaire, bár még mindig szereti Lout, 1915. január 2-án egy vonaton megismerkedik Madeleine Pagès-szel.
Találkozásukról az 1952-ben Tendre comme le souvenir címmel kiadott kötet előszavában olvashatjuk Madeleine visszaemlékezését: „1915. január 1-én találkoztam Guillaume Apollinaire-rel a Nizzából Marseille-be tartó vonaton.” Leírja megelőző vakációját, felszállását a vonatra, és hogy éppen arra készült, hogy Marseille-ig boldog semmittevéssel töltse idejét, amikor egy katona lépett a fülkébe. Érdemes felidézni Madeleine első benyomásait Apollinaire-ről: „magas, kissé kurta lábakkal, erős felsőtesttel; túl kicsi katonasapkáját fején hátra tolva viseli. Magányom kútba esett. Kedvem lenne átmenni a szomszédos fülkébe, de hogy tehetném meg feltűnés nélkül? Eközben a katona lágy hangon beszél hozzám: »Versek? Akar verseket olvasni? Olvassa hát el Baudelaire-től A romlás virágait.« »Azt mondta: A romlás virágai Baudelaire-től? Nem cserélek fülkét.«” Madeleine elmeséli, miről beszélgettek, és hogy útitársa le nem vette róla a szemét. „Szemei gesztenyebarnák, akárcsak a haja, gyönyörű vonásai vannak, sapka nélkül sokkal szebb.” Amikor a költő megkérdezi Madeleine-től, szereti-e a verseket, ő azt válaszolja, hogy úgy szereti, mint az életet, és hogy a kettőt nem tudná elválasztani. „Akkor azt gondoltam, meg fog ölelni, annyira meg volt elégedve válaszommal, és éreztem, hogy mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát és költőkről kezdett beszélni.” Ettől kezdve egymás szavába vágva idézték kedvenc költőiket. Apollinaire hirtelen felteszi a kérdést: „Ismeri az én kedves Villonomat, kisasszony?” Madeleine: „És én elragadtatva azonnal rávágtam:
Én csak szegény kis vénasszony vagyok,
Oly együgyű, a betűhöz nem értek;”
(Madeleine Villon Ének, melyet Villon anyja kérésére szerzett, hogy azzal könyörögjön Mi Asszonyunkhoz című verséből idézett). Közben egy utas beszáll a fülkébe, így egy időre megszakad a beszélgetésük. Amikor újra kettesben maradnak, Apollinaire bemutatkozik: „Én is költő vagyok, Guillaume Apollinaire név alatt írom verseimet. Hallott már rólam?” Madeleine sajnálattal közli útitársával, hogy nem találkozott a nevével az általa ismert Száz legjobb francia költő című gyűjteményben. Madeleine meghatóan írja le, hogyan fogta meg Apollinaire lénye: „Nem tudom elviselni ezeket a gyöngéd szemeket, azt a lágy hangot, a gondolat, hogy megérintem a kezét, kibírhatatlan, érzem, hogy amint leszállunk a vagonból, futni kezdek. […] El kell ahhoz távoznia, hogy gondolni tudjak rá.”[6]
1915. április 16-tól Apollinaire mintha nem ugyanaz az ember volna, aki Louhoz az obszcenitás határán innen és túl lévő leveleket írta. A fiatal, szűz tanárnőnek rendkívül visszafogott, udvarias leveleket küld: „nem tudtam önnek megküldeni verses könyvemet, mert kiadóm a hadseregben van, akárcsak én, és kiadója zárva van. Elküldöm, amint tudom. Emlékszik még rám, január elsejére, Nizza és Marseille között? Nagyon tiszteletteljes hódolatom. Kezeit csókolom Guillaume Apollinaire” — írja egy képeslapon április 16-án. Május 5-én egy hosszú levélben, hatvan méterre a német lőállásoktól számol be Madeleine-nek mindennapjairól. A levelet így fejezi be: „Lábaihoz helyezem, Kisasszony, Guillaume Apollinaire tiszteletteljes hódolatát.” A lány válaszol leveleire, amitől a költő felbátorodik, és június 4-én már „csodálatos kis tündéremnek” szólítja. Lounak ekkor már ritkábban ír, de június 7-én így fejezi be hozzá írt levelét: „Mindenképpen imádlak és ölellek, nagyon, nagyon malac módon. A Te Guid.”
Július elején Apollinaire egysége a mintegy nyolcvan lakosú falu, Hurlus felé vonul, hogy közelebb legyen a fronthoz. 1915. augusztus 10-én Apollinaire levelet ír Madelaine édesanyjának, amelyben megkéri lánya kezét. Ekkor Madeleine már halálosan szerelmes a költőbe.
Apollinaire tizenkét „titkos költeményt” írt Madeleine-hez, ezek közül egy számozatlan, mások elvesztek. 1967-ben Poèmes secrets (Titkos költemények) címmel ezek a versek megjelentek Salvador Dali illusztrációival. A díszdobozt, amelybe a könyv került, egy arany pecséttel ellátott Dali-illusztráció díszíti. Nyolc illusztráció a szövegben, míg másik tíz külön lapokon csatolva a könyvhöz, a festő aláírásával szerepel. A Titkos költemények mindössze 235 számozott példányban jelent meg.
1916 márciusában a német csapatok fenyegető közelségben vannak Apollinaire egységéhez. Március 14-én Madeleine-hez írja Apollinaire: „Sietve írom levelemet. Sisakban vagyok, és nem tudom, mi fog történni. Mindenesetre rád hagyom mindenem, amim van, és ha úgy adódik, ez legyen testamentumom. Azért remélem, hogy pillanatnyilag semmi sem történik. Imádlak. Nagyon szép az idő. Szeretném, ha most és mindig, nagyon erős lennél.”
A költő egysége kétségbeejtő helyzetben van. Az alig ötven centiméteres mellvéd korántsem nyújt kellő védelmet a süvöltő ágyúgolyók és gránátok ellen. Naponta több tucat katona esik el. A németek a közeli fenyőerdőben vannak. Apollinaire megpróbálja megszervezni egysége védelmét. Egész éjszaka nem hunyja le szemét. Másnap reggel lakonikus tömörséggel írja Madeleine-nek: „Egyszerre vagyok fáradt és vidám.” Március 17-én az alhadnagy Kostrowitzky a Mercure de France egyik számát olvassa. 16 órakor heves tüzérségi támadás robban ki. Egy százötven milliméteres löveg húsz méterre a költőtől robban fel. Megpróbálja folytatni a lap olvasását, amikor észreveszi, hogy vér folyik a folyóiratra. Egy repesz áttörte sisakját, és a jobb halántéka fölött behatolt koponyájába. Mivel nem érzett fájdalmat, meglepődött, hogy vérzik. Kötéssel a fején várta meg az ágyúzás végét. Másfél óra elteltével abbamarad a támadás. Rajta kívül ütegéből még két katona sebesült meg, Balme őrmester és az alig húszéves Serre. Genet parancsnok maga viszi a sebesült Apollinaire-t az elsősegélyhelyre, ahol a már lázas költőt Chambella doktor bekötözi. A Beaumarais-erdőben való pihenő után a sebesültet Romainbe szállítják. Március 18-án hajnali két órakor altatók hatása alatt kábult álomba merül. Három orvos távolítja el a repeszdarabot koponyájából. Felébredésekor Apollinaire két másik betegtársát látja maga mellett. A szobában van katonaládája, átlyukasztott sisakja és a vérfoltos Mercure de France.
Minden erejét összeszedve elküldi címét Madeleine-nek, André Level műgyűjtő barátjának és a Bulletin des écrivains-nek. Március 20-án Joncherybe viszik, majd mentőkocsival az apácák által működtetett, Château-Thierry-ben lévő Hôtel-Dieu nevű kórházba. Másnap reggel megröntgenezik koponyáját és megállapítják, hogy nincs szükség további operációkra. Az öt frank nagyságú seb láttán egyik katonatársa megjegyzi: „mély, de szép”. Több se kell Apollinaire-nek. Fájdalmán felülkerekedik a költő, és ezt írja, illetve, mivel az íráshoz még gyenge, ezt diktálja André Level számára 1916. március 25-én: „szép: jókora nyílás talán még hasonlít is arra, amelyiken át Minerva teljes páncélzatban kipattant Jupiter fejéből”.
A költő sebesülésének híre futótűzként terjed. A Bulletin des écrivains megadja a kórház címét, ahol Apollinaire-t ápolják. Cendrars megrendülten, szokásától eltérően tegező levélben érdeklődik barátja hogyléte felől.
Március 20-án egy zötykölődő, sebesültekkel tele mentőkocsiban, katonai járművek hosszú sorában haladnak Párizs felé. Barátja megsebesülése után Picasso megrajzolja Apollinaire portréját, amely máig a költő legismertebb ábrázolása.
1916 márciusának közepén engedélyezik Apollinaire-nek, hogy elhagyja a kórházat, és tárgyaljon Paul Léautaud-val új verseskötete megjelenéséről. Május elején a költő állapota ismét romlik. Többször eszméletét veszti, és bal oldala teljesen elzsibbad. Főként bal kezét nem tudja használni. Orvosai koponyalékelésről döntenek, amit május 9-én Baudet doktor végez el. A műtét sikerül. Egy vérrög eltávolítása után a költő tünetei megszűnnek. André Breton már másnap meglátogatja. Lassanként ereje is visszatér, ágyában pasztelleket és akvarelleket készít. Május végén már színházba jár, és június közepén Sege Férat-nál teázik barátaival.
Eközben Madeleine a Szeszek verseit és a költő hozzá írt leveleit olvasgatja. Egy év telt el azóta, hogy Apollinaire megkérte a kezét, és most nem kap levelet Guitől, aki fáradt, kimerült és elkeseredett. Madeleine kétségbe van esve és ezt írja szerelmének: „Nem tudok tovább így élni.” Apollinaire, hogy megnyugtassa, egy akvarellre írva ezt üzeni neki: „De hát szeretlek.”
Apollinaire sebesüléséhez egy érdekes történet kapcsolódik. Giorgio de Chirico, olasz szürrealista festő 1914-ben festett egy képet róla Cél-ember címmel. A költő két évvel későbbi sebesülése után a kép az Apollinaire profetikus portréja címet kapta. A festő mintegy megjósolta Apollinaire fejsérülését. Valóban, a kép hátterében egy tükörben lévő árnyalak halántékán egy fehér kör látható, pontosan ott, ahol két évvel később a költőt egy repesz eltalálta. A szürrealisták és maga Apollinaire is egyfajta jóstehetséget tulajdonítottak Giorgio de Chiricónak és úgy értékelték a képet, mint a költő sorsának előrevetítését.
Apollinaire sebesüléséről a Kalligrammákban olvashatunk egy megható verset:
Egy csillag bánata
Koponyám gyermeke te lettél szép Minervám
Örökre koronám a vérem csillaga
Az ész van mélyein s az ég a fejnek ormán
Hol rég fegyverkezett az istennő maga
Ezért tán nem is ez fáj legjobban e még oly
Széles halálthozó és csillagdíszü lék
Hanem a benti baj a titkosmérgü téboly
Nagyobban senki sem rejtett magába még
Az izzó fájdalom már életembe forrt át
Mint szentjánosbogár kis testébe a fény
Ahogy a katonák szivén Franciaország
Vagy virágpor remeg a liliom szivén
(Vas István fordítása)
[1] A Lounak írt levelek forrása: Guillaume Apollinaire: Lettres à Lou, préface et notes de Michel Décaudin. Éditions „L’Imaginaire”, Gallimard, Paris, 1990.
[2] Guillaume Apollinaire: Œuvres en prose, Collection Bibliothèque de la Pléiade, Éditions Gallimard, Paris, 1991, II., 848.
[3] Vö.: Alexandre Dupouy: Apollinaire et les femmes, Éditions La Musardine, Paris, 2016, 163–173.
[4] L’esprit Nouveau No 26, numéro spécial consacré à Guillaume Apollinaire, Éditions Nouveau et Jean Hudry, Paris, 1924.
[5] Louise Colligny-Châtillon: Lettres à Guillaume Apollinaire. Éditions Gallimard, Paris, 2018, 25–29.
[6] Guillaume Apollinaire: Lettres à Madeleine: Tendre comme le souvenir. Éditions Gallimard, Paris, 2005, Préface. Ez a kiadás Apollinaire Madeleine-hez írt leveleinek forrása is.