Magyar Miklós: Ezen a napon született Albert Camus


A Nobel-díjas Albert Camus születésnapjáról (november 7.) Az első ember (Le premier homme)[1] című posztumusz regényével emlékezek meg, annál is inkább, mivel az önéletrajzi ihletésű regény Jacques Cormeryje szinte pontos mása a gyermek Camus-nek. A könyv az író halála után, 1994-ben jelent meg, lányának, Catherine Camus-nek szöveggondozásában.

A regény megírásakor Camus lehangolt, megviselik az algériai függetlenségi háború eseményei és az is, hogy baloldali barátai elfordulnak tőle és „a kapitalisták bérencének” nevezik, amiért elítéli a Gulagot. Már 1951-ben, A lázadó ember megjelenésekor kíméletlen támadások érik mind az egzisztencialista filozófusok, mind a szürrealista írók, költők részéről. Mindezt tetézi feleségének, Francine-nak egyre súlyosbodó depressziója. Amikor barátja, Michel Gallimard meglátogatja, Camus elmondja neki, hogy dolgozik egy regényen, amely az „abszurd és a lázadó ciklus” után egy harmadik, a „szeretet ciklusa” lesz. Tolsztoj Háború és békéjéhez hasonló regényt akar írni. A háromkötetesre tervezett ambiciózus munkának csak az első része készül el 1960. január 4-én autóbalesetben bekövetkezett halála miatt.

Oldaltáskájában száznegyvennégy lapot találtak egy dossziéban, mellette két kis spirálfüzetet, amelyekben a regényhez fűződő jegyzetei voltak. Ezeknek a lapoknak az átirata található a regény szövegéhez fűzött Függelékben. Egy nagyobb terjedelmű dossziéban, amelyet Párizsba küldött bőröndjében találtak, „munkafüzete” volt, amelynek szövegét a 2008-ban megjelent Œeuvres complètes IV lapjain olvashatjuk.

A Le premier homme (Az első ember) cím 1953-ban fogant meg Camus-ben. 1959-ben egy másik lehetséges címet is említ egy interjúban. „Valójában egy másik nevet akartam neki adni, Ádámot, ha ennek a címnek egy mitikus, hacsak nem mitológiai értelmet lehetett volna adni. […] Valójában mindannyian, magamat is beleértve, egy bizonyos fokig »az első ember« vagyunk, saját történetünk Ádámja.”[2] A könyv címe nyilvánvaló intertextuális utalás a Bibliára, amellyel Camus tanulmányai során behatóan foglalkozott.

A regény első képe a nyugatról kelet felé menekülő Káin útját idézi fel a felhők vonulásának irányával: „A kavicsos úton haladó szekér fölött sűrű, tömött felhők vonultak kelet felé az alkonyi szürkeségben. Három nappal ezelőtt az Atlanti-óceán fölött duzzadtak föl, megvárták a nyugati szelet, aztán meglódultak, előbb lassan, majd egyre gyorsabban repültek a foszforeszkáló őszi vizek fölött, egyenesen a szárazföldnek, szétterültek a marokkói gerincek fölött, majd megint összeverődtek az algériai fennsíkon, s most, a tunéziai határtól nem messze a Tirrén-tenger felé vették útjukat, hogy ott enyésszenek el. Miután több ezer kilométert tettek meg az északról a mindig mozgó tenger, délről pedig a megdermedt homokhullámok által oltalmazott hatalmas szigetféle fölött, alig gyorsabban haladva, mint az évezredek során a népek s a birodalmak, megtört a lendületük, néhány olvadozni is kezdett, s kövér esőcseppek hullongtak nagyokat koppanva a ponyván a négy utas feje fölött.” (13) A könyv első fejezete Jacques Cormery születéséről szól. Különös jelentőséggel bír az, hogy kik vannak jelen a gyermek születésénél: a kantin tulajdonosnője, aki európai, az idős arab menye, egy európai orvos, két arab: a kocsi hajtója és egy másik, aki elvezeti az apát az orvoshoz. Ennek a francia–arab „együttélésnek” később derül ki szerepe.

Megszületik Jacques Cormery. A gyermek születése tekinthető akár a Biblia Jézus születéséről szóló részének átírásaként is. Jacques, akárcsak Jézus, egy hosszú utazás után születik. A Biblia szerint Augustus császár népszámlálást rendel el, és mindenkinek a szülőhelyén kell jelentkeznie. Ezért József a várandós Máriával őse, Dávid városába, Betlehembe utazik. Kikövezetlen, kerékcsapásoktól felvagdalt, hepehupás, többnyire éles kövekkel teli ösvényeken haladnak. Mária egy málhás szamár hátán ül, amit József vezet a távoli Betlehem felé. Jacques szülei, Henri és Catherine, egy „[j]ól látható, de éppenhogy kitaposott úton”, egy ponyvás szekéren utaznak Algéria keleti felébe, ahol az apa „a szántók között fekvő birtok igazgatását készül átvenni.” Megérkezésük után Mária és József egy istállóban töltik az éjszakát. Jacques szülei, Henri és Catherine egy „sötét, dohos, érezhetően régóta lakott helyiségbe” érkeznek.

Amikor Jézus megszületik, Mária gyengéden bepólyálja a csecsemőt, és a jászolba fekteti, hogy melegben és biztonságban legyen. Jacques „egy ruháskosárban csendesen feküdt.” Míg a születés körülményei bibliai átírásnak tekinthetők, az elhangzott mondatok intertextuális utalások a Bibliára. „Ekkor a beteg fölemelte a fejét és meglátta a férjét. Gyönyörű mosoly áradt szét fáradt, szép arcán. Cormery odament hozzá. — Megérkezett — lehelte az asszony, és nyújtotta a kezét a gyerek felé.” (25) Az eredeti szövegben nem megérkezett (Il est arrivé), hanem „Il est venu” (eljött) szerepel. A fordító nyilván nem figyelt fel a camus-i szándékra, a bibliai utalásra. Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Eljött az Emberfia.” (Máté, 18. 11.) Úgy gondolom, az sem véletlen, hogy amikor segítséget kér vajúdó felesége számára Henri Cormery, így fordul az arabhoz: „Va en paix.” (Menj békével.) Ezek a szavak hangzanak el Jézus szájából a bűnös nő történetében: „A hited megmentett. Menj békével!” (Lukács evangéliuma, 7. 50) A fordításban a „Járj békével” itt is eltünteti az intertextuális bibliai utalást.

Itt egy kitérőt kell tennem a Camus születési helye körüli vitákra. Az író valamennyi életrajza, így a Wikipédia is Mondovit tünteti fel születési helyként. Hivatalosan ez meg is felel a valóságnak, hisz Camus születési anyakönyvi kivonatában is Mondovi szerepel. Az első emberben leírt tanya, Jacques Cormery szülőhelye nem önéletrajzi elem lenne hát, hanem csupán fikció? Ez utóbbi hipotézist támasztja alá, hogy 2012. január 22-én Dréanban (régi nevén Mondovi) Xavier Driencourt, francia nagykövet a Saint-Ambroise utcában egy emléktáblát avatott fel, amely Camus szülőházaként jelöli meg a házat.

Camus születésének századik évfordulóján az író és újságíró Edmond Brua, Camus barátja fiával, Jean Brua-val, aki újságíró és rajzoló volt, pontosítják Camus születési helyét. Ez számunkra azért fontos, mert igazolják, hogy Camus ott született, ahol Az első ember Jacques Cormery-je. A szerzők dokumentumokkal támasztják alá, hogy Camus nem magában Mondoviban, hanem a Chapeau de gendarme nevű szőlőbirtokon, még pontosabban a SaintPaul elnevezésű tanyán született. Edmond Brua tervezett egy emléktáblát, amelyen pontosan feltünteti Camus születési helyét. Az a ház, amelyre a hivatalos emléktáblát elhelyezték, nem az író szülőháza volt hát. Camus néhány hónapig élt itt családjával, kényelmesebben, mint a tanyán. Camus apjának bevonulása után hagyja el a család Mondovit és költözik Algírba.

Camus szülőháza

A második fejezet, amelynek címe Saint-Brieuc, negyven évet ugrik az időben. Jacques meglátogatja apja sírhelyét Saint-Brieuc-ben. Itt érti meg az olvasó a regény címét. „Csak most olvasta el az apja születési évét, és rádöbbent, hogy eddig ezt nem is tudta. Aztán elolvasta mindkét évszámot, 1885–1914, és gépiesen kiszámolta: huszonkilenc év. Hirtelen beléhasított egy gondolat, amitől még a teste is megrendült. Ő maga negyvenéves. A kőlap alá elhantolt ember, aki az apja volt, fiatalabb, mint ő.” (32–33) Ez a felfedezés avatja Jacques-ot „az első emberré”.

A regényhez fűzött jegyzetekben Camus ezt írja: „Végül is azokról fogok beszélni, akiket szeretek. Csakis őróluk. Mélységes öröm.” (314)

Jacques hátat fordít apja sírjának, elhagyja a temetőt, és ekkor látogatja meg Victor Malant, aki biztatja, hogy próbáljon valamit megtudni apjáról, ha már egyszer úgyis az anyjához megy látogatóba. De már a következő mondatokban ellentmond saját magának, és kifejti, hogy ő tartózkodna attól, hogy többet megtudjon, mint amit az élet számára megtanított. Félti Jacques-ot a csalódástól. Jacques elmondja öreg barátjának, hogy szereti, és feleleveníti pályakezdését, amikor az felkarolta és elindította pályáján. Ez a rész egyfajta tisztelgés fogadott apja előtt. Itt Jacques az író szószólójává válik, és megvallja barátjának, milyennek látja saját magát. „Kevés embert szeretek vagy tisztelek. Egyébiránt szégyellem a közönyömet. De akiket szeretek, azokat mindig szeretni fogom, ettől sem magam, sem mások nem tántoríthatnak el.” (41)

A regény legszebb része Az iskola című fejezet, amelyben tanítójának, Louis Germainnek állít emléket Camus. (A regényben Bernard úr, aki egyszer valódi nevén szerepel.) Neki köszönhette, hogy a hozzá hasonló szegénységben élő gyerekek sorsát, a gyermekkori munkát elkerülje, és megnyíljon előtte az út a gimnázium, majd az egyetem felé. Martine Matheiu-Job így foglalja össze Louis Germain szerepét Camus életében: „Camus számára a tanító többet jelentett, mint egy pótapát: neki köszönhető egy olyan élet kezdete, amely eltért a számára kijelölttől.”[3] Olivier Todd pedig leírja, hogy Camus tanítója, Louis Germain, szeretné, ha Albert gimnáziumba járna, tudja, hogy a gyerek örülne ennek, de arról fogalma sincs, mekkora szegénységben él a család. Todd idézi a tanító 1959. április 30-án kelt levelét: „Csakúgy sugárzik rólad az öröm, hogy iskolába jársz. Az arcod optimizmust tükröz. És ahogy elnéztelek, soha nem gyanítottam, valójában milyen helyzetben van a családod. Nem vettem észre egészen addig, amíg el nem jött hozzám a mamád, hogy fölírjalak az ösztöndíjra pályázók listájára.”[4]

Bernard úr hosszú részleteket olvasott fel tanítványainak Dorgelès Fakeresztek című regényéből.[5] Az utolsó rész felolvasásának leírása talán a legmegrendítőbb sorai a regénynek: „Bernard úr az év végén a regény végére érve tompább hangon felolvasta D. halálát, aztán érzelmeivel és emlékeivel küszködve némán becsukta a könyvet, majd a döbbent csöndbe dermedt osztályra emelte tekintetét, észrevette, hogy az első sorban ülő Jacques meredten nézi, csupa könny az arca, s úgy zokog, mint aki sohasem akarja abbahagyni. »Jól van, kicsikém« — mondta Bernard úr alig hallhatóan, majd fölállt, és eltette a szekrénybe a könyvet, háttal az osztálynak.” (150–151) Ezek után Jacques megkapja tanítójától a könyvet. „— Nesze, ez a tiéd. — Jacques egy barna csomagolópapírba kötött könyvet kapott, nem volt semmi ráírva a borítóra. De még mielőtt kinyitotta volna, tudta, hogy a Fakeresztek az, mégpedig az a példány, amelyből annak idején felolvasott az órán. — Nem, nem, ez… — azt akarta mondani, hogy túl szép. Nem talált szavakat. Bernard úr megbiccentette öreg fejét. — Sírtál az utolsó nap, emlékszel? Azóta ez a könyv a tied. — És elfordult, hogy elrejtse hirtelen elvörösödő szemét.” (151)

A regényben Camus szívszorítóan írja le továbbtanulásának történetét. A tanév vége felé a tanító közli legjobb tanítványaival, hogy pályázatot nyújt be számukra a kollégiumi ösztöndíjra. Amikor Jacques hazaér, elmondja a hírt anyjának és a nagymamának. Az anya el van ragadtatva. „Ó, mert olyan okos vagy” — mondja. „Akár okos, akár nem, jövőre tanoncnak kéne mennie” — szól a nagymama döntése. Ezek után „Jacques hamarosan elhűlve látta, hogy Bernard úr bekopogtat hozzájuk. A nagymama jött ajtót nyitni, kezét a kötényébe törölgetve, melynek szorosra húzott kötője kidomborította öregasszonyhasát. Amikor meglátta a tanító urat, a hajához kapott, hogy megigazítsa. […] — Te, fiam, eredj az utcára, nézd meg, nem vagyok-e ott! — mondta Bernard úr. […] Még egy óra múlva is ott állt, az utcán már kezdett megindulni az élet, a fikuszfákon át zöldesnek látszott az ég, mikor Bernard úr előbukkant a házból s egyszer csak ott állt a háta mögött. — Hát ezzel megvolnánk. A nagyanyád derék asszony. Az anyád pedig… Ó, ne felejtsd el soha. — Tanító úr! — jelent meg hirtelen a nagymama. A kezében tartotta a kötényét, és a szemét törölgette. — Majdnem elfelejtettem… azt mondta, hogy különórákat fog adni Jacques-nak. — Hogyne — felelte Bernard úr. — És elhiheti nekem, nem szórakozni fog a fiú. — De nem tudjuk megfizetni. Bernard úr figyelmesen ránézett. Jacques vállát fogta. — Ne törődjön vele — azzal megrázta Jacques-ot — ő már fizetett nekem. Amikor távozott, a nagymama kézen fogta Jacques-ot, úgy mentek föl a lakásba, s most először szorította meg a kezét, erősen, kétségbeesett szeretettel. — Kicsikém — mondta —, kicsikém.” (163–164)

Camus örökre hálás marad tanítójának. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédét neki ajánlja. 1957. november 19-én ezt írja Louis Germainnek: „Kedves tanító úr! Hagytam, hadd csillapodjon egy kicsit az utóbbi időben körülvevő lárma, s most szólok Önhöz egész szívemből. Fölöttébb nagy megtiszteltetésben részesültem, pedig nem kértem, nem kerestem. De amikor megtudtam a hírt, anyám után rögtön Önre gondoltam. Ha nem lett volna, ha nem nyújt segédkezet a néhai kisgyereknek, ha nem tanít, nem ad példát, akkor ebből semmi sem valósult volna meg. Nem csinálok nagy ügyet az effajta kitüntetésekből. Ez azonban legalább jó alkalom rá, hogy elmondjam önnek, mit jelentett és jelent mindig is számomra, s biztosítsam róla, hogy fáradozása, szívvel-lélekkel végzett nagylelkű munkája tovább él egyik kis növendékében, aki felnőttként is hálás tanítványa maradt. Teljes erőmből ölelem: Albert Camus”

Jacques Cormery, Camus hasonmása, az apa felkutatására indul, amikor annak lakóhelyén felkeresi a gazdákat, de az apa helyett Algéria, egy nép történelmét találja meg. Proustnál az eltűnt időt a megtalált idő követi, Camus-nél az eltűnt apát a megtalált történelem. Algéria történelmének valamennyi korszakát felidézi a regény. Az apa keresése közben Jacques visszamegy egészen a 19. századig. Camus leírja azokat a kis házakat, amelyek a 19. században épültek szerte az országban, valamennyi faluban. Szól az 1971-ben „az üldözések elől menekülő” franciákról és a mahóni spanyolokról, „akiktől Jacques anyja is származott”. Az 1905-ös marokkói háborúról, amelyben az apa részt vett, az első világháborúról, amelyben elesett. A háttérben pedig ott húzódik az algériai háború. Camus mindig is algériainak tekintette magát. „Szenvedélyesen szerettem ezt a földet, ahol születtem” — mondja Camus 1956 januárjában, Algírban elhangzott beszédében.

Az első ember első lapjain csak a hovatartozásukkal jelölt szereplőkkel találkozunk: „az arab”, „a francia” és „a spanyol”. Ezzel megadja a regény etnikai–kulturális hátterét. Camus bemutatja a Jacques Cormery által lakott szegénynegyed sokszínű népességét. Az egyik borbély olasz, egy másik spanyol. A halárus máltai. A rőföst Lévynek hívják. Szimbolikus értékű a nagyszámú francia és arab, illetve arab és francia testvéri együttélése. A marne-i csata egyik említésekor, amelyben Jacques apja elesett, arabok és franciák közös sorsáról, francia és arab hősi halottakról és hadiárvákról beszél. „Ott történt ugyanis minden, ahol az afrikai csapatok voltak, köztük Cormeryé is, […] az algériai arabok meg franciák […] úgy hullottak a tűzben, mint a kéve, […] mindennap százával születtek az árvák szerte Algériában, arabok meg franciák.” (74–75)

A mindennapi életben konfliktusmentes a franciák és az arabok együttélése. Itt arról is szól Camus, hogy együtt dolgoznak, a moziban együtt izgulják végig a filmeket a franciák és az arabok: „azért jött el egy hét múlva annyi arab meg francia néző végigélvezni, hogyan állítja meg a szerelmesek halálos zuhanását egy gondviselésszerű fa.” (98) Lehetne még sorolni a példákat: a francia és arab gyerekekből álló focicsapatok; a kádár nagybácsi arab segédmunkása; Marlonné mosodájában két alkalmazott van, egy arab és egy francia, stb. Ez nem jelenti azt, hogy Camus idilli képet festene a két nép együttéléséről. Egy alkalommal például egy arab bazár tulajdonosa, megelégelve, hogy a francia gyerekek csúfolják, felbérel arab fiúkat, akik üldözőbe veszik őket. A franciák és az arabok együttélésének konfliktusai a regény utolsó fejezetében csúcsosodnak ki: „olykor barátságok is születtek vagy bajtársiasság, de ha jött az este, visszahúzódtak megismerhetetlen házaikba, ahova soha senki sem léphetett be, elbarikádozták magukat az asszonyukkal, akit sose látott az ember, legfeljebb ha az utcán, […] oly sokan voltak a zsúfolt városnegyedeikben, hogy lehettek bármily törődöttek és fáradtak, pusztán a sokaságuktól láthatatlan fenyegetés lebegett a levegőben, olykor szagolni lehetett este az utcán, amikor összeverekedett egy arab meg egy francia, ugyanúgy, ahogy két francia vagy két arab is összeverekedik, de nem ugyanaz a hatása […].” (270)

Az első emberben Camus Algéria történelmét, a bevándorlók száműzöttségét, az itt élő népek testvérgyilkos harcait Káinra történő intertextuális utalásokkal eleveníti fel. Az emberiség történetének eme első gyilkossága valamennyi polgári és gyarmati háború szimbólumává válik Camus-nél: aki gyilkol, testvérét gyilkolja meg. A Biblia szövege szerint a gyilkosság után az Úr megátkozta Káint, hogy a föld többé ne adja neki termő erejét, és bujdosnia kelljen. Ekkor Káin elbujdosott az Úr színe elől és Nód földjén, az Édentől keletre telepedett meg. Nód földje a magány, a békétlenség, a félelem, a menekülés, a száműzetés földje volt. Az első emberben Nód földje Algéria.

Az Actuelles III lapjain a testvérharc helyett Camus a békés egymás mellett élést vizionálja. 1955. október elsején egy algériai aktivistához írt levelében ezt írja: ön és én, akik annyira hasonlítunk egymásra, ugyanaz a kultúra, ugyanaz a bizakodás; egyek vagyunk a szülőföldünk iránti szeretetben, tudjuk, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, és tudnánk boldogan együtt élni, ezen a földön, amely a miénk.” A levél végén még hozzáteszi: „Teljes erőmmel szeretném hinni, hogy eljön a béke földjeinkre, hegyeinkre, partjainkra, és akkor arabok és franciák megbékélve a szabadságban és az igazságban, együttes erőfeszítéssel elfelejtik az őket ma elválasztó véráradatot.”[6] A Mondovi: A telepesek és az apa című fejezetben Jacques egy Veillard nevű gazdát kérdezget, tud-e valamit apjáról. Az feleleveníti a gyarmatosítást, az arabok és a franciák belharcait. „Kijövünk mi egymással. Ők is olyan ostobák meg faragatlanok, mint mi, de ugyanaz a fivér. Egy kicsit még gyilkolásszuk egymást, levagdossuk egymás tökét, kínozgatjuk egymást.” (181) Később, mintegy megidézve a vízözönt, utalást tesz Káin és Ábel testvérharcára: „Egy hétig esett az eső, a kíméletlenül zuhogó, szűnni nem akaró, hatalmas algériai eső, kiáradt a Seybouse. A mocsár feljött a sátrakig, nem tudtak kimozdulni, testvér meggyűlölte a testvért […].” (188) Még ugyanebben a fejezetben az öreg orvos név szerint említi Káint. „— Háború volt — mondta Veillard. — Legyünk igazságosak — szólt közbe az öreg orvos —, őket meg barlangokba zárták az egész pereputtyukkal együtt, bizony, bizony, és levágták az első emberek heréjét, azok viszont… és így eljutunk az első bűnöshöz, tudják, Káinnak hívták, és azóta háború van, szörnyűek az emberek, főleg ez alatt a vad nap alatt. (190) A Camus életével, műveivel való megismerkedést Az első emberrel kell kezdeni.

 

[1]      Albert Camus: Az első ember, ford.: Vargyas Zoltán, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995. A hivatkozott szövegrészek helyét a főszövegben jelölöm zárójelben.

[2]     Albert Camus: Œeuvres complètes IV 1957–1959, Gallimard, Paris, 2008, 1522.

[3]   Jeanyves Guirin (direction): Dictionnaire Albert Camus, Robert Laffont, Paris, 2009, 345.

[4]    Olivier Todd: Albert Camus élete 1–2, ford.: Mihályi Zsuzsa, Lőrincszky Ildikó, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003, 38.

[5]     A könyv magyarul is megjelent: Roland Dorgelès: Fakeresztek, ford.: Guthi Ernő, Pantheon Kiadó, Budapest, 1931.

[6]    Albert Camus: Actuelles III Chroniques algériennes 1939–1958, Gallimard, Paris, 1958, 125.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük