„Én legalábbis meg vagyok győződve, hogy ő [isten] nem dobókockázik.” Ezt nem egy mélyen hívő ember írta, aki szigorúan követi a vallási tradíciókat, hanem Albert Einstein. Bár Einstein nem hitt a zsidó és a keresztény vallás személyes Istenében, sőt, úgy vélem, világnézete közelebb állt az ateizmushoz, mint bármiféle istenhithez, az idézett mégis jól mutatja, hogy még számára is volt valamilyen alapvető összeférhetetlenség a véletlen, a kiszámíthatatlanság és az istenfogalom között. Isten éppen attól isten, az Úr éppen attól úr, hogy minden felett uralkodik, és ezért nincs semmi, ami felett ne gyakorolna teljes körű ellenőrzést. Isten hatalma olyan nagy, hogy még arra is képes, hogy uralmát az általa teremtett létezőkön keresztül gyakorolja, de még ilyenkor sem történik semmi az Ő beleegyezése nélkül. A legborzalmasabb események sem következhetnek be úgy, hogy Isten ne engedné és – valamilyen közvetett értelemben – ne akarná a bekövetkezésüket. E legborzalmasabb eseményeket persze a jóságos Isten nem önmagáért akarja és engedi megtörténni, hanem mert valamilyen magasztos cél lebeg a szeme előtt, melynek megvalósítását a szóban forgó természeti és/vagy morális katasztrófa valamiképpen elősegíti – sokszor az ember számára érthetetlen módon. Ha e legborzalmasabb események nem lennének az isteni terv részei, hanem Isten terve ellenére következnének be, Isten uralma nem volna teljes, az Úr nem lenne többé a teremtett világ ura, és így megszűnne istennek lenni – ami önellentmondás és képtelenség.
Istennek az a képe, amely őt mint a mindenek felett teljes uralmat gyakorló legfőbb urat ábrázolja, nem csupán kulturális jelentőséggel bír, amennyiben még az ateisták istenképzetét is meghatározza, hanem nagyon is következetes teológiai gondolatmeneten alapul. Ám nem mindenki ért egyet ezzel a gondolatmenettel. Richard Rice The future of open theism. From antecedents to opportunities című könyve egy olyan teológiai irányzatról szól, amely hadat üzent ennek az istenképnek. Az úgynevezett „nyitott teizmus” szerint Isten semmilyen módon nem uralja teremtményei szabad akaratát. Még olyan közvetett és látszólag ártalmatlan módon sem, hogy a szabad döntések előzetes ismeretében szándékosan úgy rendezi be a téridő szövetét, hogy – illeszkedvén az Ő mestertervéhez – ezek végül elősegítsék Isten örökkévaló akaratának megvalósulását. Rice és a nyitott teizmus képviselői szerint ez már csak azért is képtelenség, mert ha az emberek valóban szabad akarattal rendelkeznek, és döntéseik során egynél több alternatíva áll nyitva előttük, akkor Isten egyszerűen nem tudhatja előre, hogyan fognak dönteni. Isten minden egyes ember megteremtésével jelentős kockázatot vállal: nem tudhatja előzetesen, hogy azok elfogadják-e Isten kegyelmét, és szoros kapcsolatba kerülnek-e vele, vagy elutasítják és elkárhoznak. A morális rossz bekövetkezését Isten semmilyen módon nem akarja, ezért a teljes felelősség a bűnös ember vállát nyomja – ugyanakkor a szabad akaratát gyakorló ember megteremtésével Isten azt kockáztatja, hogy nagyon sok minden nem az Ő akarata szerint fog alakulni.
Nem véletlenül írtam azt, hogy a nyitott teizmus hadat üzent annak az istenképnek, amely Istent egy mindent – így vagy úgy – ellenőrzés alatt tartó legfőbb úrként ábrázolja, és amely kép mellesleg az összes tekintélyes történelmi múltra visszatekintő keresztény felekezet teológiája számára központi szereppel bír. Rice könyvének első fele részletesen bemutatja, hogy a nyitott teizmus fogalmát bevezető első, 1994-es kötet (The openness of God. A Biblical challange to the traditional understanding of God) milyen hatalmas felzúdulást keltett az amerikai evangelikál teológiai gondolkodás talaján álló teológusok körében. A vita olyannyira eldurvult, hogy a nyitott teizmus két leghangosabb képviselőjét, Clark Pinnockot és John Sanderst majdnem kizárták a nagy tekintéllyel bíró teológiai társaság, az Evangelical Theological Society tagjai közül.
Rice könyvének első fele egyszerre nagyon értékes és frusztráló. Értékes, mert kronológiai rendben haladva bemutatja és elemzi az evangelikál körökben és a filozófiai/teológiai szakfolyóiratok hasábjain zajló vitát a nyitott teizmusról. Ha valaki csak egyetlen könyvet szeretne elolvasni a nyitott teizmusról, akkor mindenképpen ez legyen az: a kötet olvasója úgy érezheti, egy csapásra képbe került a nyitott teizmus amerikai történetével kapcsolatban, és semmi lényeges nem maradt ki a tárgyalásból (ez az érzés pedig meghozhatja a kedvet ahhoz, hogy még jobban elmélyedjen a témában). Attól az „apró” problémától most hadd tekintsek el, hogy az áttekintés nagyon erősen Amerika- és evangelikálcentrikus, a szerző láthatóan nem nagyon foglalkozik a nyitott teizmusnak a katolicizmus, az orthodox egyház vagy a judaizmus berkein belül befutott karrierjével (annak ellenére, hogy például orthodox részről olyan tekintélyes képviselői vannak, mint Richard Swinburne). Az viszont kifejezetten frusztráló, hogy Rice nem teszi fel komolyan a kérdést: vajon a nyitott teizmus miért részesült annyira vehemens kritikai fogadtatásban a kortárs evangelikál teológiai gondolkodásban. Úgy tűnik számomra, hogy Rice ezt a problémát végső soron egy egyháztörténésztől, Gerald R. Craggtől származó idézettel próbálja rövidre zárni: „Semmi sem választ el oly elkeseredetten, mint a közös meggyőződések kis különbségei.” (Rice a 76. oldalon idézi Cragg Freedom and authority című művét.)
Ami azt illeti, ezt elég gyenge magyarázatnak tartom. Már csak azért is, mert Rice könyvéből a figyelmes olvasó számára igenis kirajzolódik, hogy mi húzódott meg az elkeseredett vita hátterében, mint ahogy az is, hogy miért hagyott alább a vita a kétezres évek második felétől kezdve. Az 1994-es könyv alcíme még világosan jelzi, honnan indult a vita. A nyitott teizmus biblikus kihívást támaszt a sztenderd istenképpel szemben. Ennek megfelelően a vita 1994-től 2003-ig tartó szakaszában központi szerepet játszott az az érv, mely szerint a Biblia istenképét teológiai szempontból a nyitott teizmus koncepciója adja vissza a legjobban. Viszont ha áttekintjük a későbbi elemzéseket, azt látjuk, hogy ez az érv – tudniillik hogy a Biblia kimondottan a nyitott teizmus istenképét támasztja alá – fokozatosan visszaszorul, és a nyitott teisták egyre inkább arra koncentrálnak, hogy minél több témával kapcsolatban kidolgozzák és pontosítsák a teológiai elméletüket. Rice is erre vállalkozik könyve második felében; nem találunk a kötetben olyan fejezetet, amelyben a szerző megpróbálná részletesen megmutatni, hogy a Biblia inkább a nyitott teizmus istenképét támasztja alá.
A Bibliából vett érv a nyitott teizmus mellett nemcsak azért szorult háttérbe, mert gyenge. Ez is igaz, de tulajdonképpen kezdettől fogva az volt, hiszen nyilvánvaló, hogy a Biblia olykor úgy beszél Istenről, mintha az Úr mindent ellenőrzés alatt tartana – máskor pedig úgy, mintha időnként meglepődne azon, hogy milyen irányt vesznek az események, ami olykor csalódást okoz neki. A Biblia nem ad kulcsot ahhoz, hogyan kellene feloldanunk az ilyen ellentmondásokat, ezért mindig az értelmező filozófiai vagy teológiai előfeltevései döntenek a kérdésben.
Ha megértjük, hogy e nyilvánvaló gyengeség ellenére mégis miért a Bibliából vett érv állt eleinte a heves viták középpontjában, akkor az is világossá válik, hogy a nyitott teizmus miért volt befogadhatatlan a hosszabb történelmi múltra visszatekintő evangelikál felekezetek hivatalos teológiája számára. A történelmi evangelikál felekezetek (mint például a kálvinisták, az evangélikusok stb.) mind elfogadják a sola Scriptura elvet, azaz (valamilyen formában) azt vallják, hogy a Szentlélek által vezetett hívő számára a keresztény teológiai tételek mind levezethetőek a Bibliából (mivel a Biblia ehhez kellőképpen világos és egységes mű). A nyitott teizmus hívei viszont éppen azt kívánták megmutatni, hogy a Biblia szövege inkább az ő, kockázatot vállaló és nem mindent kontrolláló istenképüket támasztja alá. Innen nézve érthető, miért kellett a hosszabb történelmi múltra tekintő evangelikál felekezetek teológiájának ellenségesen viszonyulnia a nyitott teizmushoz. Hiszen ha a nyitott teizmus adja meg az Írás helyes értelmezését Isten világhoz való viszonyáról, akkor a hagyományos evangelikál értelmezés a Biblia helytelen értelmezése. Tehát ebben az esetben a hagyományos teológiai elgondolás Istenről valójában nem a Biblia talaján áll, hanem valami másra épül. Harciasabb pillanataikban a nyitott teisták nem voltak restek rámutatni arra, hogy szerintük mire: a pogány görög filozófiára, amely a változatlanságot eszménynek tekintette és a jövőt sorsszerűnek. E keretben tehát a nyitott teizmus igazsága egyszersmind azt is jelentené, hogy a hagyományos evangelikál egyházak valóságosan nem követték a sola Scriptura elvét, és éppen úgy a görög filozófia túlzott befolyása alatt álltak, mint a szokásos protestáns vádak szerint a katolikus egyház. Ezért úgy vélem, hogy a nyitott teizmus csak azoknak a felekezeteknek a teológiájában verhet hosszú távon gyökeret, amelyek nem rendelkeznek túlságosan hosszú teológiai múlttal, vagy nem vallják a sola Scriptura elvét.
Rice könyvének második felében már nem futamodik meg az éles kérdésektől, sőt bátran nyúl teológiailag „rázós” problémákhoz is. A könyvnek ez a része arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, a nyitott teizmust hogyan lehet kiterjeszteni olyan témákra, mint az isteni természet metafizikája, a Szentháromság, az emberi természet metafizikája (különös tekintettel a szabad akaratra), a krisztológia, az egyház teológiai szerepe, valamint az eszkatológia (a végidőkról szóló teológiai tanítás). Előfordul, hogy Rice leteszi a garast egy-egy teológiai megoldás mellett, máskor csak ismerteti, hogy milyen irányokba indulhat el a nyitott teizmus képviselője, ha egy-egy problémát meg szeretne oldani. A továbbiakban röviden összefoglalom azt a teológiai képet, melyet Rice maga is elfogad, és nem csupán egyetlen lehetséges opciónak tekint a sok közül.
Rice, ahogy a nyitott teisták túlnyomó többsége, megtartja Isten tradicionális meghatározását, amely szerint Isten mindentudó, mindenható és morálisan tökéletes lény, aki a világot a semmiből teremtette, és időnként valamilyen módon beavatkozik a világ folyásába. Istennek e tulajdonságait is a hagyományos módon fogja fel, leszámítva azt, hogy – Rice és a nyitott teizmus szerint – Isten nem látja előre az összes jövőbeli eseményt. Ennek a fő oka az, hogy az emberek képesek szabad döntésekre. Ezeket a döntéseiket többféleképpen is meghozhatják. A végkimenetel előzetesen semmilyen módon nem meghatározott, és semmiféle módon nem létezik azelőtt a pillanat előtt, hogy a cselekvő meghozná a döntését. Ám mivel e jövőbeli szabad döntések se nem előzetesen determináltak, se nem léteznek meghozásuk pillanatáig, ezért metafizikailag lehetetlen, hogy bárki a döntés pillanata előtt vagy azon kívül tudja, mi lesz a döntés kimenetele. Hiszen egy nem létező döntés kimeneteléről éppen úgy nem lehet tudásunk, mint egy nem létező szám osztóiról. Rice szerint Isten mindent tud, amiről metafizikailag lehetséges tudni – ám a szabad döntések kimenetele nem tartozik ezek közé. Ugyanakkor a szerző amellett érvel, hogy a nyitott teizmusnak igenis forradalmi módon át kell alakítania az Isten természetére vonatkozó tan tartalmát – bár ennek nem elsősorban az olyasféle attribútumokat kell érintenie, mint a mindentudás vagy a mindenhatóság. A nyitott teistáknak Rice szerint Isten változatlanságát kell radikálisan tagadniuk.
Minden nyitott teista úgy gondolja, hogy az idő előrehaladtával Isten valamiféleképpen megváltozik. Például egyre többet tud az eseményekről – neki is meg kell várnia, hogy az emberek szabad döntései megszülessenek, hogy megismerhesse a kimenetelüket. Ugyanakkor Rice tovább megy ennél: Isten nemcsak azért változik, mert egy folyamatosan változó világgal áll viszonyban, hanem azért is, mert Isten szentháromságos élete ezt implikálja. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek között lévő szeretetkapcsolat valódi önátadást és elfogadást jelent, azaz valódi, változást magukban foglaló interakciókat. Ha Krisztusban valóban megtestesült Isten, és tökéletesen megmutatkozott a Fiú és az Atya között lévő szeretetkapcsolat lényege, akkor nem lehet mellékes a kommunikáció és szeretetkapcsolat időbelisége, hanem e kapcsolat lényegéhez kell hogy tartozzon. Ezzel összhangban Rice úgy véli, hogy az isteni személyek közti interakciót is át kell hatnia a szabadságnak, és – a szerző még ettől az erős állítástól sem riad vissza! – Jézus Krisztusnak mint a megtestesült örök Fiúnak is szabadságában állt, hogy engedetlenné váljon az Atya akaratával szemben, és bűnt kövessen el.
A nyitott teizmus szerint Isten nemcsak Fiának a világba küldésével, de a teremtéssel magával is nagy kockázatot vállalt. Isten nem tudhatja előre, hogy ki fogadja el és ki utasítja el őt, ezért elvben annak is megvan az esélye, hogy mindenki az utóbbit választja. A nyitott teizmus teljes mértékben felmenti Istent a felelősség alól: az Úr semmilyen módon nem akarja létrehozni a morális rosszat és egyes egyének végső elkárhozását, és nem is hozza létre. Mégis felszínre hoz egy újfajta morális problémát, amely korábban ismeretlen volt a tradicionális istenkép felől nézve. Nevezetesen: hogyan hozhatott Isten felelős döntést a teremtésről, ha egyszer nem lehetett biztos benne, hogy bárki is a kárhozat helyett az életet és Őt fogja választani? Rice kicsit leegyszerűsítve a következő választ adja erre a problémára: Isten elég okos és hatalmas ahhoz, hogy minimalizálja annak a kockázatát, hogy senki vagy csak nagyon kevesen fognak felé fordulni, és vele szeretetkapcsolatba lépni. Ezt a választ azonban elég gyengének tartom – különösen annak fényében, hogy a szerző szerint Krisztus elbukhatott volna, jóllehet hívő keresztényként fenntartja, hogy Krisztus megváltói munkája nélkül az emberiség nem üdvözülhetett volna. Hiszen így Isten terve – az Úr minden leleménye és hatalma ellenére – totális kudarcot vallott volna, ha a Názáreti Jézus csak egyszer is enged a kísértésnek.
A nyitott teizmus csak akkor lenne képes megfelelően kezelni ezt a problémát, ha alaposabban megvizsgálná az emberi szabadság határait. Még ha igaz is az a metafizikai állítás, hogy a szabad akarattal rendelkező egyének előtt olykor egynél több döntési alternatíva áll nyitva (azaz döntésük semmilyen értelemben sem determinált), ez még nem jelenti azt, hogy ne léteznének például olyan pszichológiai törvényszerűségek, melyek erősen behatárolják a valóban választható lehetőségek körét. A nyitott teisták a szabadság határainak vizsgálatával elkerülhetnék, hogy Isten számára a történelem és az üdvtörténet szinte alig kiszámítható, kaotikus folyamatként jelenjen meg. Rice könyve megmutatja, hogy a nyitott teisták már megkezdték ezeknek a nehézségeknek a feltérképezését, de azt is, hogy e fontos teoretikus feladat még koránt sincs elvégezve.
Rice könyve részletgazdag és jól rendszerezett tablót kínál az olvasónak a nyitott teizmus történetéről, problémáiról és e problémákra adható lehetséges válaszokról. Ám a szerző a legérdekesebb teológiatörténeti kérdésekkel nem néz szembe, és nem törekszik arra, hogy a nyitott teizmust fenyegető problémákra kimerítő választ kínáljon. A nyitott teizmus jövője tehát nyitott, jóllehet nincs sok esély rá, hogy a jelentős történelmi múlttal rendelkező, kizárólag a Bibliára támaszkodó felekezetek teológiái valaha is befogadják a tantételeit.
A szerző a recenzió megírásakor a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjában (BO/00432/18/2), valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH Posztdoktori OTKA Posztdoktori Kiválósági Program (PD131998) támogatásában részesült. A tanulmányhoz vezető kutatás során a szerző az OTKA K132911 és K123839 projektjeinek, illetve az ELTE BTK Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Program „Önvezető autók, automatizáció, normativitás: Logikai és etikai kutatások” kutatócsoportjának támogatását élvezte.