A géphez érintem a belépőkártyám, jó reggelt, Lara M., olvasom a kijelzőn, felnyílik a sorompó. Amikor kifelé megyek, azt írja, viszlát. A parkolótól az épületig hét perc séta, ha esik, kevesebb. A Starbucks ablakait teleragasztották tejszínhabos jegeskávé matricával, mellettük óriásira nagyított muffinok. Ha lesz időm két járat között, kijövök. Keresztülmegyek a terminálon, a személyzeti átjáró az autókölcsönző-pultok melletti folyosó végén van. Táskám a röntgengépbe teszem, a két egyenruhás rám se néz. Egyikük épp mesél valamit, derekán pisztoly, kezével erősen gesztikulál. A másik az átvilágító gép monitorjára mered, nézi a táskám csontvázképét, sminkelt arcával olyan, mint egy viaszbábú. Az ebédem is átvilágítják, minden nap megeszem a röntgensugarakat. Átsétálok a fémdetektoros kapun, leszedem a cuccaimat a futószalagról, kártyámat a falon lévő érzékelőhöz nyomom. Nyílik az ajtó, a csatornába érkezem.
A fülledt alagsor közepén bőröndszállító szalagok tekeregnek, napi húsz órában hallani a zakatolást. Kikerülöm a falhoz állított, üres Emirates konténereket, tenyerem a rakodók pihenője melletti, falra erősített blokkológépbe dugom. 04:32, mostantól hét óra. Szia, Lara, dudál rám Legóautójából egy szerelő. Vigyorog, mutogat, vigyázz a plafonra. Felnézek, a blokkolóóra fölötti szürke vakolat tele van repedéssel, tegnap még nem volt ennyi. Kösz, mondom, már nem hallja, kigurult a csatornából.
Az irodánk a Ryanair személyzeti pihenője melletti helyiség, az ajtó előtt halmokban áll a csikk. Ablaka nincs, télen-nyáron megy a klíma, fűt vagy hűt, a berregés azt a benyomást kelti, hogy a készülék friss levegőt pumpál a helyiségbe. Nem pumpál. Belépek, biccentek Emmának és Apapnak, aki rádión épp a KLM pilótáinak olvassa be az állóhelyet, és felveszi a tankolási adatokat. Apap a kedvenc kollégám, ez a vezetékneve, nem találkoztam még senkivel azelőtt, akit így hívnak. Idősebb, bajszos fickó, hatvan felett. Ha az apám normális lenne, olyan lenne, mint ő. Autista a lánya, a felesége nem dolgozik. Nehéz neki, mondta múltkor Apap, miközben a fedélzetről kapott kis só-, bors- és cukorcsomagokat csoportosította az asztalán, egész nap otthon a gyerekkel, újra és újra ugyanazokra a kérdésekre válaszolni. Nem volt a hangjában szomorúság, tudomásul vette, ami van. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, biztos, nem dolgoznék itt, mondja állandóan, utálom ezt a szemétdombot. Nem tudom, a törött asztallapra, vagy az őskori gépeinkre gondol-e, esetleg a foltos linóleumra a padlón, engem leginkább a szag zavar. Ha fütyül, tudom, hogy feszült, mikor bent van a főnöknőnk, szinte folyamatosan csinálja. Hülye kurvának hívja, engem viszont szeret, folyton teázunk. Hol ő készíti a teát, hol én, ez az üzemanyagom, mondja. A piros bögréje belsejébe beleette magát a csersav, a kanala is sötétbarna. Kíváncsi vagyok, miért nem mossa el soha, nem kérdezem meg tőle. Az irodában nem lehet, csak egy narancsszínű vödör áll a vízadagoló gép mellett, mindenki abba önti a koszos vizet, miután kiöblíti a bögréjét.
Vezetem az ujjam a napi beosztáson, kíváncsi vagyok, kivel dolgozom ma. A főnöknőnk szabadnapos, elvigyorodom. Végignézem a járataimat is, hat mellett áll a nevem, a Lufthansa indulása és az Easyjet érkezése között csak húsz percem lesz. Ha megcsúszunk az elsővel, nem érek ki a következőhöz, már nem vigyorgok. Miért így tervezik a beosztást, kérdezem Emmától, miért kell állandóan rohanni. Felhúzza a vállát, széttárja a karját, pici, csendes nő, egyszer ő vett nekem halkaját, amikor nem volt időm elmenni. Tudod, hogy nem érdekli őket, mondja, majd megoldjuk. Mindig mindent mi oldunk meg, dühöngök, utálom ezt.
Láttad a repedést a plafonon, kérdezi Apap, a szerelők már fogadásokat kötnek rá, mikor esik le. A szolgálatvezetőjük szedi a pénzt, folytatja, egy pillanatra elgondolkodom, vajon nekem is fogadnom kellene-e. Szerintetek meddig bírja, kérdezem, fogalmam sincs, feleli ő. A rádió még mindig a kezében van, de már elengedte a gombot az oldalán, a KLM nem hallja, mit beszélünk. Két napig, vigyorog Emma, remélem, agyoncsapja Tomot. Azt én is remélem, mondom, ő is kollégánk, mindketten utáljuk. Teletöltöm a vízforralót, egy percen belül forr a víz, a kanna átlátszó oldalán látni, ahogy a buborékok fel-le rohangálnak. Teát, kérdezem Apapot, és automatikusan nyúlok a bögréje után. Igen, köszi.
05:30
Felveszem a sárga láthatósági mellényem, a rádiót a nyakamban lógó azonosítókártyám szalagjára akasztom, fogom a mappát, indulok. Az utaslistát felviszem majd neked, kiabálja utánam Emma, miközben megyek ki az ajtón, rendben, köszönöm. A Wizzair előtt útba ejtem a csokiautomatát, vannak egészséges nasik is. Megint megfogadom, hogy legközelebb azt veszek, de ma mást kívánok. Bedobok húsz centet, alul kijön egy pisztáciás csoki, jobban jártam, mintha kimentem volna muffinért a Starbucksba. Anyagilag legalábbis. Zsebre vágom a csokit, sétálok ki a csatornából a fényre. Mehetnék autóval is, de lusta vagyok visszamenni a kulcsért az irodába.
05:45
Lassan gurul be a Wizz lila pink gépe, Emma szakállas expalija határozott kézmozdulatokkal irányítja az állóhelyére. Mintha hívogatná magához a hatalmas repülőt, ha a pilóta nem lassítana, a szakállasnak arrébb kéne ugrania, nehogy elüssék. Mikor a gép elülső futói majdnem elérik a betonra festett keresztet, a fickó lassan magasba emeli mindkét karját, majd ahogy a kerekek megérintik a metszéspontot, feje fölött keresztezi azokat. Jobb tenyerét még mindig a feje fölött tartva látványosan ökölbe szorítja, így jelezve a kapitánynak, hogy behúzhatja a féket. A készenlétben várakozó csapat két tagja betolja a féktuskókat a kerekek elé, innentől kezdve megközelíthető a gép, negyven percünk van, hogy megfordítsuk a járatot. Régen azt hittem, ez a folyamat magától működik, nem kell külön ember, aki koordinálja. Hát persze, magától, nézett rám a főnöknőm megvetően, amikor a betanításom alatt ezt neki is említettem, jártál te már reptéren egyáltalán? Kerozinos kocsi, lépcsők, buszok, utasok, az összes dokumentáció, az én dolgom, hogy minden időben ott legyen, ahol kell. Ha a lépcsőn felszaladva nem kopogok be az elülső ajtón, a személyzet nem nyithatná ki, sziasztok, üdv a pálmafák országában, mondom a vezető légikísérőnek. Óhaj, sóhaj, bármi kérés a részetekről, vagy amiről tudnunk kell, kérdezem még gyorsan, mielőtt kiengednénk az utasokat a gépből, nem, nem, semmi, minden a szokásos. Rendben. De jó idő van itt nálatok, teszi még hozzá, mielőtt az utasok elindulnának kifelé, igen, negyvenöt fok. Ha lesz idő a visszaúti utasok előtt, esetleg lemehetne az egyik kolléga rágyújtani valahová, kérdezi, nemdohányzó reptér vagyunk, persze, megoldjuk, mondom, majd megmutatom, hová tud elbújni.
06:25
Ilyet még sosem láttam, mondja a kapitány a terhelési adatlapot a kezében tartva, ez a papír annyira tiszta és rendezett. Emma töltötte ki, az előbb adta a kezembe az utaslistával együtt. Állok a pilótafülkében, már csak pár aláírásra várok, a visszaúti utasok a helyükön, ha megkapom az önátíró papírok közül a saját példányaimat, csukhatjuk az ajtókat, indulhatnak. A szakállas megböki a vállam, nem mond semmit, csak az orrom alá tol egy papírra írt számot, tudom, hogy ennyi csomagot pakoltak a gépbe. Sosem szól hozzám, nem köszön, nem beszél, pedig anatómiailag képes lenne rá, nem fárasztja magát vele. Mindenkire mérges, Emma szerint a szakítás miatt, talán azt gondolja, csak mert egy szobában ülünk a volt barátnőjével, biztos mi beszéltük le róla. Míg együtt voltak, állandóan ott lebzselt az irodánkban, akkor néha köszönt is.
06:35
Mire a pilóták indítják a hajtóműveket, már biztonságos távolságra húzódtunk a géptől. Meg kell várnunk, míg megmozdul, csak utána hagyhatjuk ott. Előkotrom a csokit a zsebemből, a műanyag fóliában folyóssá olvadt a pisztáciás nasi. Kicsit mintha fel is puffadt volna a zacskó, ha két tenyérrel rácsapnék, talán szétrobbanna. Az összes kollégám feje, aki fülvédőben ül mellettem a pirosra és fehérre festett padkán, tele lenne barna pöttyel. Repülésbiztonsági okokból nem jó ötlet, mert még mindig a pilóták látóterében vagyunk, visszacsúsztatom a csokit a zsebembe. Ahogy a Wizzair megmozdul, és kikanyarodik az állóhelyéről, a többiek elindulnak vissza az épületbe. Én még maradok kicsit, szeretem nézni, ahogy a hajtóművekből kiáramló, forró levegő arrébb fújja a gyíkokat a betonon.
07:02
Visszagyalogolok az irodába, nyitom az ajtót, belerohanok az új lányba. Bocs, Lara, az én hibám, mondja, semmi baj, felelem. Egy pillanatra elgondolkodom, mi is a keresztneve, elfelejtettem. Szerintem még nincs tizennyolc, hivatalosan nem is dolgozhatna a reptéren, ez itt senkit nem érdekel. Mikor járatra készül, képes negyven percen keresztül csak a monitort bámulni, nézi a kis piros repülőgépet a Flightradaron, ahogy közeledik. Csak bámul, még a telefonját sem nyomkodja közben. De örülök, hogy itt vagy, mosolyog rám, hirtelen elfog a bűntudat. A kollégákkal állandóan megjegyzéseket teszünk rá, a kis bajszára, a testszagára, hogy mennyire bárgyú. Mint egy újszülött kiskacsa, totyog az ember után, és ha pánikol, üvölt a rádióba. A múltkor megdicsérte a ronda kardigánomat, amit az egyenruhámhoz viselek, ha fázom. Nemrég vettem egy nevenincs boltban, valaki a jegyeladásból ajánlotta a helyet. A nagyanyám cipelt magával ilyen butikokba, még kislány koromban, nagyapámnak zoknit, meg inget vett, magának harisnyát, ez most kardigán. Indigókék, gombos, csak ott lehet kapni, mondta a kolléganő. Mindenkinek leadta a drótot a check-inben is, azóta a fél reptér csúnya kardigánt hord.
07:08
Mondd, Sarah, te fogadtál a mennyezetre, kérdi a kislányt Tom, eddig észre sem vettem, hogy ő is megérkezett. Apappal szemben ül, az otthonról hozott tollait pakolja ki az asztalra. Mindig pontosan nyolc darabot, jobbra a feketéket, balra a kékeket, sorban egymás mellé. Tényleg, a kolléganőt Sarah-nak hívják, most már emlékszem, köszi, seggfej. Sarah válasz helyett elpirul, majd mielőtt kirohanna az irodából, motyog valamit, amit még én sem értek, pedig közvetlenül mellette állok. Szerintem nem veszélyes, jól meg van az csinálva, folytatja Tom, láttam én már ilyet, nem fog leesni, higgyétek csak el. Ekkor hatalmas robaj hallatszik a folyosóról, majd több fémes csattanás, mintha felborult volna az egyik konténer. Utána valami artikulálatlan hang, inkább állati, mint emberi, akaratlanul a mellkasomhoz szorítom az állam, két tenyerem pedig a tarkómra kulcsolom. Mikor felnézek, látom, hogy Emma ugyanígy tett, csak Apap nem mozdul. Rezzenéstelen arccal néz Tomra, majd lassan elvigyorodik. Ha te mondod.
Hiába állok az ajtóban, Emma előttem ér ki a folyosóra, már most komoly tömeg lökdösődik a rakodók pihenője előtt. Nem értem, hogy érhettek ide ilyen gyorsan. Csípőre tett kézzel bámulnak, valaki a feje fölé emelt telefonnal fotózza a helyszínt. Muszáj beljebb furakodnom, hogy lássak valamit. Tíz centi vastag vakolatdarabok hevernek a földön, mint a féltéglák, akkorák, Sarah a csoporttól távolabb, egy bőröndön ülve sír. A vakolat szétszóródott a bőröndök tetején, és a csipszautomatán is, egy darab magával sodorta az egyik autónk villogóját. A búra a kocsitól fél méterre hever a földön, vajon hogy került oda. Ha felkapcsolod a Peugeot világítását, a sárga fény automatikusan elkezd forogni, csak így lehet a repülőgépeket megközelíteni. Ha nincs villogó, az autó nem hagyhatja el a csatornát.
Augusztus 24. 14:20
Kordon veszi körül a hiányzó vakolat alatti részt, másfél méter magas, csíkos bóják, szalaggal összekötve. Nem rendőrségi, de olyan, mintha az lenne, sárga alapon fekete felirat. A sérült autó továbbra is ugyanott áll, nem tudni, hol a kulcs, talán a mi irodánkban.
15:37
Ma Apap készíti a teát, én már vagy húsz perce bámulom a monitoron a Flightradar kis piros repülőjét. A bolygó nagyságú srác mellett ülök, csak ez az asztal volt szabad, sípolva, hörögve veszi a levegőt. Ő is kolléga, összesen vagy harmincan vagyunk, napi húsz óra üzemidőt kell lefednünk. Apap, kérdezem, miközben a papíromon négyzeteket rajzolok egymás tetejére, mikor jön el az idő, mikor az ember ránéz az életére, nem tetszik, amit lát, de mégsem akar változtatni. Úgy negyven körül, feleli, majd visszafordul a bögrékhez, teljesen normális jelenség. A többiek is hallják a kérdést, senkinek nincs hozzáfűznivalója. Én még csak huszonegy vagyok, szólal meg mégis a bolygó, de biztos, hogy soha nem fogom megunni az életem. Látom megértetted a lényeget, gondolom magamban, hangosan csak annyit mondok, jó neked. Végignézek rajta, körte alakja van, a feje a körte kis része, onnantól lefele hatalmas. Informatikusnak tanul, nálunk részmunkaidős, a többiek azon szoktak viccelődni, hogy tömegvonzása van. Egész nap tolja magába a kólát és a muffinokat, lehet, hogy örömmel elfogadná a tegnapról megmaradt pisztáciás csokimat.
20:27
Láttad a plafont, kérdezi tőlem Emma két járat között, még szerencse, hogy nem állt alatta senki, mikor lezuhant. Arról a furcsa állathangról meg kiderült, hogy Sarah volt, elég bizarr. Úgy sajnálom, hogy nem dolgoztam tegnap, sóhajt a bolygó, senki nem reagál. Már elkezdték javítani, folytatja Emma, a rakodók meg hőbörögnek, túl sok munkás mászkál a pihenőjük előtt. Kezembe adja a kinyomtatott utaslistát, viheted, mondja, a papírokat begyűröm a mappába. És képzeld, karol belém finoman, majd a sarokban lévő fénymásolóhoz vezet, újra szakítottunk. Kivel, nézek rá, csak nem a szakállassal? De igen, bólogat, most már biztos, hogy nem kezdjük újra. Én azt sem tudtam, hogy kibékültetek. De igen, mondja, aztán megint elküldtem, ugyanazt csinálta, mint a múltkor. Hangosan üvöltözött velem az utcán, majd hátrakulcsolta a kezem, tolt maga előtt, közben pedig azt ismételgette, mosolyogj, bazdmeg, azt akarom, hogy az emberek lássák, milyen boldog vagy velem. Nyúlok a kocsikulcs után, a szekrény oldalába csavarozott kampókon tartjuk őket, nincs egy se. Szerintem jó döntés, mondom neki, keress végre valami normális palit. Igen, úgy lesz, fogadkozik, ezt már többször hallottam. Elindulok az Easyjethez.
21:50
Lara, kérlek, sürgesd meg a kerozinoskocsit, hallom a rádióban a főnöknőm hangját, ma még nem is találkoztam vele. És nem kéne már végre a hátsó ajtóhoz is tolnotok egy lépcsőt? Nincs több lépcső a reptéren, válaszolom neki, tudom, hogy a nagyfőnök is hallgatja a frekvenciánkat. Egyszer talán úgy döntenek, vesznek annyi eszközt a reptérre, amivel ki tudjuk szolgálni a járatokat. És még valami, Lara, folytatja, az utasbuszokat először nekem küldd, légy szíves. A te járatod már úgyis késik, ugye nem bánod, ha előbb én szállítok be. De igen, bánom, a rádióba csak annyit mondok, ahogy akarod.
22:38
Ez még extravagánsabb, mint a múltkor, isteni az ízlésed, drágám, hallom Tom hangját, ahogy visszaérek a csatornába, kiszűrődik az irodából. Apap fütyülése is kihallatszik, belököm az ajtót. A főnöknőm épp a műkörmeit mutogatja, ezúttal sárga gyöngyházas. Minden körömváltásnál ugyanezt csinálja, nézzük meg, milyen szép. Csak ez változik rajta, a körme, minden más ugyanaz marad. Kék nadrág, fehér ing, munkavédelmi cipő, láthatósági mellény, nem tudom elképzelni civilben. Élt Londonban, az egyetlen, ami jó benne, az akcentusa. Félig brit, félig kokainista, mikor megtudtam, nem hittem el. Miért, szerinted hogy bírja, hogy állandóan hajnali műszakot tol, és éjszaka másodállásban dolgozik egy moziban, kérdezte a kolléga, aki mesélte, nem tudom. Én csak a Red Bullt tudom, hogy folyton azt issza, meg a hangulatingadozásait, ez is több, mint amit akarok.
23:10
Leülök egy szabad számítógép elé, megnyitom az intranetet, harminckilenc olvasatlan üzenet. A nagyfőnök körlevélben közli, hogy a leesett vakolat eltakarításakor döglött patkányokat találtak, ezért legyünk kedvesek nem eldobálni a műanyag poharakat a csatornában, mert a rágcsálók azokra jönnek. Ha nincs műanyag pohár, nincs patkány, írja. Ez igaz, kommentálja Tom, miután ő is elolvassa a levelet, majd ebédjét a vízadagoló gép melletti mikróba teszi, és két percet teker az időzítőn. A mi telkünkön is mindig a szemetesben bújtak meg a kis rohadékok, mondja, zabálták a koszos pelenkát, meg a műanyag palackokat. Emma felhúzott szemöldökkel néz rá, szerinte a patkány nem eszik műanyagot. Dehogynem, mondja Tom, most mondom, hogy láttam.
Szeptember 17. 12:13
A Starbucks ablakain a jegeskávés matricák helyett sütőtökös papírpoharakat látok, szerintem a marketingeseik elnézték a naptárt. Még ősz sincs, nem hogy Halloween, még mindig annyiszor izzadok le, és száradok meg, ahány járatom van.
Gyalogolok tovább, belépek a terminál épületébe, röntgengép, fémdetektor, kijavították a plafont. A villogó nélküli autót valaki a fal mellé állította, a motorháztetőre kis halmokban rákötött a vakolat. Belépek az irodába. A bolygó hörögve veszi a levegőt, Emma a szakállással beszélget, Apap fütyül. Kérsz egy teát, kérdi. Igen, kérek.