A szerelmi szerelem — gyermekség. A szerelmesek — gyermekek. A gyermekeknek nem szoktak gyermekeik lenni.
Avagy — mint Daphnis és Chloé — semmit nem tudunk róluk: még ha életben maradnak is — meghalnak: bennünk, érettünk.
Nem lehet élni a szerelem által. Az egyetlen, ami a szerelem után él: a Gyermek.
S egy másik sikoly. Lehetséges, hogy ezt sem hallotta? — Annyira szeretnék egy gyermeket — de nem férfitól! Egy ifjú leány vidám sóhaja, egy öreg leány naiv sóhaja, olykor, bizony, egy asszony reménytelen sóhaja: — De szeretnék gyereket, de olyat, aki csak az enyém!
S akkor a mosolygós leánynak, aki nem akar semmi idegen eredetűt magában, nem akar semmit, ami férfié és férfitól van, hanem csak ami a sajátja, az út kanyarulatában egyszerre elébe kerül egy másik én, egy női ő, akitől nem kell félnie, akivel szemben nem kell védekeznie, mert ez a másik nem képes fájdalmat okozni neki, ahogy az ember nem képes (legalábbis, amíg fiatal) fájdalmat okozni saját magának. A valószerűségek legvalószerűtlenebbje, mely a barátnő bizalmatlan tekintetének első csapásától megrendül, hogy aztán saját nem látó szíve ütéseinek súlya alatt összeomoljon.
(Marina Cvetajeva: Levél egy amazonhoz [részlet], Soproni András fordítása)