Nem mertem ránézni. Vajon azért megy az ember kettesben moziba, hogy filmet nézzen, vagy hogy együtt legyen a másikkal, vagy mert kedvelik egymást, és akik kedvelik egymást, néha ilyesmiket szoktak csinálni – az ember elmegy egy nővel moziba, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Váltunk-e a filmnézésből az együttlevésbe, és mikor fejeződik be ez a váltás? Egyáltalán miért kérdezem ezeket? Vajon ezek a kérdések automatikusan azokhoz sorolnak engem, akik nem tudják, természetesek-e, és gyanítják, hogy a többiek nem kételkednek ennyit magukban, vagy titokban a többiek is azt remélik, mindenki olyan félénk, mint ők? Vajon Clara is azon gondolkozik, hogy természetes-e? Vagy ő egyszerűen csak nézi a filmet?
(André Aciman: Nyolc fehér éjszaka, fordította Rácz Judit, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018, 141.)