szabálytalan
A reggeli tájkép a háztetőkkel, amit nem látok,
mert a liftet választom, hogy levigyem a szemetet;
port, gyereksírást, kitörölt képeket, kioltott gyertyalángot,
amelyre megharagudtam, mert hidegen világított,
miközben a testem éppen gazdát cserélt,
mikor fehér kövek nyomták a húsomat.
Születnek a szilárd terek, mint
az illatok vagy a füst kanyarulata,
amire mindig lehet számítani,
ha eltakarni vágyom a valóságot,
vagy megtisztítanám a kibocsátott fényt,
nehogy összekoszoljam vele egy macska gondolatait,
nehogy összezavarjam vele az érzékelését,
mikor számunkra láthatatlan hullámok lenyomatát
bámulja a falon, mielőtt kecses léptekkel odafárad
a gondoskodás négyzetekké vált emlékeihez,
és szabálytalan tócsát ereszt magából a sütő elé,
amiben színes süteményeket készít nekem
a nálam életekkel fiatalabb nagymamám.
belül üres
A test és lélek hajnali összeolvadásának emléke rést üt
az évek alatt szinte anyaggá szilárdult
mentális struktúrán, keresztül az érzékelésen,
átszúrva az anyagba született tudat középpontját.
Összefolyik a sárga és a csengetés,
a sínek párhuzama a nyak köré görbül
és a nejlonszatyrokat tartó tömeg rései
közé kivetülnek a láthatatlan terek.
A metrólejárat váltakozó, éjszín és piszkosfehér
csíkjai jelentik a rendet a fragmentumaira bomlott
valóság másodpercenként váltakozó villanásaiban;
a vonalak szabályosan vezetik el a testközépből
hömpölygő érzelmek kontrollálhatatlan folyamát.
Szótöredékek és emlékfoszlányok táncolnak
a kilégzés egyenletes hullámain,
miközben a megfigyelő az egyre folyékonyabb
létezésben keresi a legalább látszólag stabil pontot.
Információözön,
szinkronicitás,
üzenetek,
kimerevített tekintet a kockakövön, és a záróakkord:
belül üres.