Apám által óhajtott anglicizálódásom nem szorul különösebb magyarázatra. Háború dúlt. Az iskoláknak meg kellett elégedniük azzal, ami jutott. Már nem Pierre voltam többé, hanem Peter. Rossz angoltudásomat az osztálytársaim, bretoni akcentussal beszélt franciámat a tanáraim csúfolták. Kis falunkat, Les Deux Églises-t – amint azt szinte mellékesen közölték velem – elfoglalták a németek. Anyám levelei angol bélyegzős barna borítékban érkeztek, ha egyáltalán megkaptam őket. Csak évek múltán gondolkodtam el rajta, ki lehetett az a bátor ember, aki továbbította őket. Az iskolai szünetek – helyettes szülők és fiútáborok – homályba vesznek. A vörös téglás előkészítő iskolákból gránitszürke magániskolák lettek, de a tananyag mit sem változott: ugyanaz a margarin, a hazafiasság és a Birodalom ugyanazon szentbeszédei, ugyanaz a véletlenszerű erőszak, nemtörődöm kegyetlenség és kielégítetlen szexuális étvágy. Egy este, 1944 tavaszán, nem sokkal a partraszállás előtt, az igazgató magához hívatott, és közölte velem, hogy apám hősi halált halt, legyek büszke rá. Biztonsági okokból további részletekkel nem szolgálhat.
(John le Carré: A kémek öröksége, Orosz Anna fordítása, Agave, 2017)