Semság Tibor: Semmissé hazudott távolság

(Halmi Tibor: Utolsó csatlakozás. FISZ-Apokrif Könyvek, 2019)

Meglehetősen kimunkált kötet Halmi Tibor Utolsó csatlakozás című lírai debütje, amely a huszadik század végi magyar költészetnek a klasszikus modernség esztétizált versformáit mérsékelten depoetizáló verselési hagyományát folytatja, megtartva a zárt, egységes versegész eszményét, a posztmodern vagy neoavantgárd verselésre jellemző nyelvi játékok és nyelvi reflexiók, valamint dekonstruktív eljárások alkalmazása nélkül.

Kimunkáltság alatt azt értem, hogy a kötet verseiben egy homogénnek tekinthető, józan hang szólal meg, amely általában a történéseket különösebb érzelmi felindultság nélkül, távolságtartóan regisztrálja, s ez egy folyton arányosan építkező, meglepő váltásokat nélkülöző poétikát eredményez. A távolságtartó regisztráció azonban nem jelent teljes szenvtelenséget, érzelemmentességet, inkább csupán arról van szó, hogy a tudatos figyelem fenntartása valamivel fontosabb ebben a költészetben, mint a szenzibilitás. Ezt az imént említett tulajdonságot tetten érhetjük abban is, hogy a kötet három egymástól elég jól elválasztható poétikai vonulata közül a személyes–vallomásos vershelyzeteket megjelenítőkből van a legtöbb, tehát az objektivitásra törő megfigyelés ellenére a lírai én személyes élményei kitüntetett helyet követelnek maguknak ebben a verseskönyvben.

A kötet élére kerültek azok a költemények, amelyek a már szóba hozott verscsoporttal szemben másfajta érdeklődést mutatnak. „Kultúrtörténeti kavalkád” bontakozik ki a szemünk előtt, ahol a fiktív történetmondás, a történelmi tények és az adott korszakot meghatározó hiedelmek, babonák a vers szövetében fonódnak egybe, kifejezetten izgalmas költészetet produkálva. Nietzsche, a filozófia kultikus alakjaként jelenik meg két versben. Az egyikben tanítványt keres (Nietzsche tanítványai capriccio), a másikban egy magyar filozófustanonc szeretne tanítványául szegődni, de az felsül, mert nem ért a zenéhez. (Magasabb távlat) Ezeknek a verseknek van egy közös, karneváli jegyük, mindegyikben felvonulnak a megidézett korszak és egyben a felvázolt miliő szereplői, attribútumai, transzparenciaszerűen felmutatva az őket körülvevő kultúra gazdagságát, s ezeket a költeményeket némelyik esetben olyan nyelvi jelekkel látja el a versek (el)beszélője, amelyek az anekdoták irodalmi és szóbeli hagyományára utalnak. „[A]zt mondják, pestis járja az utcákat, / bódultan benéz kutyáink segglyukába, / és sorra jegyzi a tavalyi év / terményekkel telt pincesorait […]” — ezekkel a sorokkal indul A pestis című vers. (18) A másik példám a már említett Nietzsche tanítványai capriccio című vers kezdete: „Szegénynek bothallása volt. / Ő lett volna az első nyugati mércével / mérhető magyar filozófus, / ha a sors úgy hozza, / hogy ez a sokoldalúan pallérozott hungarus / ért a zenéhez. // Holott azt beszélik, Nietzschéhez, / nem sokkal azután, hogy / egyre súlyosbodó betegségére hivatkozva / otthagyta a bázeli katedrát, / hogy önszántából / egy svájci idegszanatóriumba költözzön, / egy Bécsben élő magyar férfi ment látogatóba / azzal a nem titkolt szándékkal, / hogy filozófiát tanuljon a mestertől.” (37)

A kultúrtörténeti poémák és a személyes, többnyire a városi kultúrába való beilleszkedés nehézségeiről szóló költemények mellett a harmadik költői réteget egy, a másik két poétikai tendencia narratív technikáitól eltérő versformában megírt művek, a haikuk képviselik. Csak néhány található belőlük elszórva a könyvben, és érezhetően az a szerepük, hogy oldják a hosszabb és fajsúlyosabb szövegek nehezebb témáit. De ez nem azt jelenti, hogy valami egészen másról szólnának, mint a többi vers. Érezhető, hogy a kötetkompozíció szerkesztése során törekedtek arra, hogy mindhárom verstípus rájátsszon a másikra valamilyen módon. A »se isten, se istenek« című haiku a két Nietzsche-versre játszik rá: „Nietzsche bajszán / a légy szarik igazán / csak az egészre”. (33) A Talajmunka a második évezredben pedig az azt megelőző Mindig kényelmetlen címűre, amelyben egy szerelmespár horvátországi nyaralása képezi a vers keretét, s a tenger a kapcsolati problémák, illetve az emberi kisszerűség szimbólumává válik. Így hangzik a hosszú vers egy részlete: „A víz miatt volt, / hogy feszült voltam és ingerült, / hogy nem szólhattál hozzám, / folyton kompenzáltalak szeretkezéssel, / érintésekkel, apró gesztusokkal, halk / szavakkal a sötétben, elalvás előtt, / hogy nem voltunk nagyszerűek együtt, / csak átlagosak, vasúti őrbódé / a lemenő napban, szürkén, üresen, / mérföldekre mindentől.” (76) Így a haiku: „A tengert mondd ma / milyen színű papírból / hajtogatod ki”. (78)

A kötet első felében helyet kapott kultúrtörténeti témákat és toposzokat játékba hozó versek közt akad olyan, amelyik a személyesebb hangvételű művekkel rokonítható (például az Iguanadon-hasonlat), s ezen versek között szerepel a Pogány imádat, amely kakukktojásnak számít, vagyis inkább számítana, ha a borozós összejövetelt egyfajta visszafogott szentimentalizmussal „megéneklő” sorok közt ne lennének szintén Nietzschére és Jean-Paul Sartre-ra, mint a bölcsészmiliő kultivált alakjaira való utalások: „a bort majd egy hipermarketből, / a kaja nem fontos, azt úgyis hozunk magunkkal. / megint annyi mindent feláldoztam / a normális életemből, hogy itt legyek. / még tegnap elhatároztuk, / hogy Nietzsche bajszánál kezdjük a dolgot, / aztán folyamatosan / egy szerpentinen felfelé haladva / jutunk el Sartre szeméig”. (27) A három különböző költői réteg egymásra vonatkozásai, egymásba íródásai azt a képzetet erősítik fel, hogy egy homogénnek felfogható költői hang beszél hozzánk, olvasókhoz.

A lírai én önmagát és közösségi élményeit megjelenítő versei úgy hatnak, mint egy nevelődéstörténet különböző darabkái, ahol az egyszerre társadalmi és kulturális értelemben vehető integráció a tét, de a versek nem a történet teljes folyamatának végigkövetésére, hanem a pillanatnyi állapotoknak, egyszeri eseményeknek a rögzítésére fókuszálnak. Korábban említettem a tengert, amely a Mindig kényelmetlen című versben nem csupán a környezet részeként íródik meg, hanem többletjelentést hordozó alakzattá válik. Többféle vershelyzettel találkozunk a kötet második felében, de ha van egy kiemelkedő szimbóluma a könyvnek, akkor az a pályaudvar, illetve a megálló és a hozzá tartozó várakozás állapota, ami a Mellettünk szóló érvek című versciklus majdnem mindegyik szövegében megtalálható valamilyen formában. A Melyik című vers egyik szöveghelyén „elárulja magát” a versek beszélője, metapoétikus helyzetbe hozza a szóban forgó poétikai elemet: „Melyik szó képes / visszaadni az üres megállókat, / amiken átfúj a szél, az ég / sötét abroszába kapaszkodó darukat / vagy a tétovázók elkalandozásait, / hogy legszívesebben / ismeretlen utakra kanyarodnának, / de ott van az esti rutin, a családjuk, az életük.” (54–55)

A várost mint a nevelődés színterét, az élmények gyűjtőhelyét bemutató versek sora végül a kötetcímadó Az utolsó csatlakozásban kulminál, amelynek a szövege még a szokásosnál is jobban épít a narratív technikára, egy teljes éjszakai túra állomásait követi végig. Ez a csúcspont nem jelenti automatikusan, hogy ez lenne a legjobb a tárgyalt költemények közül. A részvétlen körzet című szöveget sikerültebbnek vélem, mert nem tartja magát olyan szigorúan egy eseménysor leírásához, hanem ügyes váltásokkal és olyan találó képekkel dolgozik, amelyek a városi érvényesülés mítoszát összetett módon mutatják be. A konkrét, szó szerinti város felé irányultság mellett a generációs örökséget is tematizálja a lírai én, valamint az is kiderül, vagy legalábbis megsejteti velünk azt is a vers szubjektuma, hogy a város egy szemfényvesztésre alkalmas, csalogató látkép: „Most nincs meg az az érzés, / mikor álmomban, nagyon messziről, / mintha víz alól érkeznék meg, / és nem látom pontosan a / többiek arcát, hiába utaznak mellettem, / csak sejtem, hogy ők azok, velük / nevetek, de minden mozdulatomban / ott a bizonytalanság, mert mi van, ha idegenek, / és egyedül én kapkodok / meztelenül a vészfék után, / próbálom megállítani / az ellenkező irányba haladó gépet. // Nagyapám vasutas volt, / tudta, hogyan működik egy váltó. / Mégis talán unta / a mozdonyok kattogását, a jövés-menést, / a kénytelen-kelletlen eltelő időt, / és talán unta azt is, hogy az / a szegényes, vidéki állomás, ami moccanatlan tűrte / a változatlant, számára fájdalmasan / az élet volt.” (65–66) Továbbá: „[…] a hegygerincen a távoli fények futása / a város, csupán egy kép, / a viszkető szemek nyugtalansága, / egy látvány, amit eltorzít / az izgalommal teli várakozás, a kapkodó lélegzet, / a legyintés, a lemondó sóhajtás.” (68)

A pályaudvarokon, buszmegállókban való várakozás, az „üres időtöltés” toposza mint a kötet fő szervező eleme Fehér Renátó Garázsmenet című első kötetét juttatta eszembe, amely már csak a címválasztás révén is rokonságba hozható az Utolsó csatlakozással, de az előzőleg idézett „nagyapám vasutas volt” kezdetű verstömb is rokonítható például Fehér Határsáv című költeményének kezdetével: „Vasutasok és pedagógusok szerelme, / nemzedékeken át, / a nyugati határsáv egy rövid szakaszán. / Példának mindig szorgalmas munka, / örökségnek jobbra vezérlő kudarc, / mozgásképtelen gerincesség.”[1] A fő különbséget a két kötet között abban látom, hogy bár fel lehet fedezni a 20. század végének és a 21. század elejének magyar líráját nagyon meghatározó Petri György- és Kemény István-hatást Halmi poétikájában is, de referenciái ellenére a Halmi-versek sosem válnak igazán közéleti vagy társadalmi költészetté. Legalábbis abban az értelemben, hogy habár egy fiatal felnőtt társadalmi és kulturális beilleszkedése a tét, mégsem a társadalmi rendszerekre való allúziók állnak leginkább a megfigyelő fókuszában, hanem az élmények és a hangulatok. Például: „Mikor elindulunk, / alattunk friss pázsit, / hallgatag mezők, / vagy épp a Boráros téri park / lombrengetege. / Bokrok hangtompítói közt / hangtalan ásít a szegénység. / És rongyos, agyonszabott / ruhákba bújva megunt életek / róják köreik, / egyetlen szál cigarettát, ha találnak” — így kezdődik a Határok nélküli című költemény. (70) Az arányosan szerkesztett versmondatok és klasszikusan szép képek a későmodern–újholdas poétikát idézik fel, azt a poétikai örökséget, amelyik sosem tért el túlzottan a hagyományos verselési modellektől, inkább mérsékelt változtatásokat eszközölt. Ennek a hagyománynak a kései, huszadik század végi fejleményeihez közelíthető valamennyire Halmi költészete — Takács Zsuzsa és Rakovszky Zsuzsa a prózai nyelvváltozatokból a korábbi időszakok poétikai konstrukcióihoz képest többet hasznosító verselésére gondolok itt elsősorban. Az Egy hivatali délutánon a bürokráciától való idegenkedés irodalmi toposzát írja újra: „és akkor itt vannak ezek / az emberek, milyen kétségbeejtő / és egyszerre megrendítően izgalmas / nézni őket, ahogy kávéscsészét tesznek arrébb, / papírhegyekkel etetik a nyomtatót, / ahogy óránként tíz percre felállnak az asztaltól, […] // majd belegebedek az önzésbe, / hogy ne másé, hanem a magamé legyek, / ne ezé a feladaté itt, előttem, ne / a telefonvonal finomra hangolt búgása / határozza meg, ki vagyok”. (49–50) Rakovszky Egy kis fenyegetőzés című költeményében szintén előkerülnek a hivatal jellegzetes tárgyai, valamint a hivatali gépezet elszemélytelenítő mechanizmusára is reflektál a vers: „Például milyen szép / egy iroda: a tárgyszerű neonfény, / célratörő tárgyak! Papírhabon / jó széllel átkelő kávéspohár, / festékpárna — és főleg az írógép, / villámló köreinek rendszere, / az egyhelyben száguldó kattogás / nyugalma — és hogy nem tűr semmiféle / önkényt az ügymenet barokk tökélye, / az intrikák gazdag csipkéje meg / akár egy trónviszályé. Ott a sűrű / kapcsolatrendszer rácsai közé / beékelődve óhatatlanul / fontos lennék én is, vagy legalábbis / lennék; akár mint ellenzék, akár mint / szövetséges; de még a légies, / szélfútta kívülállás is tömör, / komor súlyt és tartalmat nyerne”.[2]

Azt is a kötet erényének tartom, hogy néhány olyan vers is helyet kapott a könyvben, amelyik nem haiku, nem a kultúrtörténeti vonalba tartozó költemény, de nem is egészen olyan, mint a kötetet domináló, személyes hangvételű, általában városmegjelölő referenciával és narratív technikával rendelkező vers, hanem ehhez a harmadik csoporthoz köthető, rövidebb szöveg. Ilyen például a Mikor remeg, amelynek a címválasztásával nem vagyok egészen kibékülve, de egyébként szép képek láncolatán keresztül általános megfogalmazásban járja körül azt az állapotot, ami a szövegek nagy részében kitüntetetté válik: „várakozás, / szelíd és pontos, / dühös és engedetlen, / makacs kényszerűség / horizontok híján, / kikötő a semmibe”. (79)

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban szükséges volt „kétszer befejezni” a könyvet. A már említett nagy vers, Az utolsó csatlakozás romantikus és elbizonytalanító vége után („[a] lány megcsókolt, / én visszacsókoltam, / majd felülkerekedtünk, szűk / utcák hosszú folyosóin mentünk, / már nem is tudom, merre”, 86) a Most egyfajta epilógusként is kezelhető, de ez esetben is olyan hatása van ennek a szerkezeti megoldásnak, mintha kétszer érne véget a kötet. Továbbá úgy látom, hogy a versekben megszólaló szubjektum barátságokat, párkapcsolatot és az urbánus kultúra viszontagságait regisztráló szándéka egy érett és nagyon egységes színvonalú munkát eredményezett, de közben hiányoltam az ütközéspontokat; azokat a pillanatokat, amikor ennek a nevelődésnek és egyben a közösségi színtereknek a fonákságaira, összetett, ellentmondásos szerkezetükre is több fény derülhetett volna. Úgy tűnik, hogy ennek a kötetnek nagyrészt az volt a tétje, hogy a beszélő individuum képes-e rekonstruálni ezeket az egyszeri és kitüntetett eseményeket, és a több nézőpontú megjelenítés még várat magára.

 

[1] Fehér Renátó: Határsáv = Uő: Garázsmenet, Magvető, Budapest, 7.

[2] Rakovszky Zsuzsa: Egy kis fenyegetőzés = Uő: Visszaút az időben: Versek 1981–2005, Magvető, Budapest, 2006, 26.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük