Ma (szeptember 5., csütörtök, Lőrinc, Viktor) azt gondolom erről a teljesen átlagosnak ígérkező napról (szeptember 26., csütörtök, Jusztina), hogy valami egészen rendkívüli fog történni. Semmi sem utalt rá eddig, most viszont léket üt a rendszerbe. Megérzésnek sok, jóslatnak kevés, az egészen rendkívüli is lehet, hogy túllő a célon.
Egyszer lapozgattam a naptárt, tavasz volt, végigmentem októberig. Sima, átlagos fűzfői naptár a Markóban. Az októbernél megálltam, a közepénél, és néztem a keddet. Visszaléptem a körömcipőbe az asztal alatt, klasszikus hirtelen hűvös lett-pillanat. Rajzoltam, nem pedig írtam a keddbe, egy fekete pontból kinövő ikszet.
Mit lehet írni egy naphoz, amiről nem tudod még, hogy ott fognak elhagyni. Később aztán az ikszből virágot csinálsz, vagy nyilat, és szimplán áttervezed az életed. Bekalkulálod, hogy eztán figyelni fogsz, mint egy műnyulazó whippet, behúzott hassal csapsz le a jelekre. Időt szánsz rá, utána mész, körülszaglászod.
Én hátradőltem, se gyanú, se nyomozósdi, pedig rendesen profilba vágott volna az ilyesmi. A csajt velem szemben kiröhögtem, amikor számolni kezdett, hogy mi lesz októberben, csak nem babát vársz. Babát sose vártam, nyugi, nekem egy gyerek elég lesz, nem vagyok terhes, csináljuk szépen szinkronban a melót tovább.
Rá fél évre kedden fogta a cuccát, és elköltözött tőlem a férjem. Este tengeralattjárót másoltam gyerekfogrémes tubusról, ecsettel az Atlantiszból. Egyébként nem festek, varrni se nagyon, de akkor varrtam egy gondűző babát zokniból, egészen rendkívüli. A jó dolgok néha szíven ütnek, nehezebben viselhetőek, mint a rosszak, és nem is annyira egyértelműek.
Gond nincs, az idő elvisz tovább, majd bedarál, aztán újrakezdi, visz, darál. Néha meg bumm, berobbant, üres pultnak dőlsz a téren szétnyitott dzsekiben, és hallod, hogy valaki beszél. Egy ideje nem beszélnek hozzád, ő egy másik ember, most beszél, holnap már hallgat, mit fog csinálni szeptember huszonhatodikán.
Szeptember öt, hugyos a dinnye, szilva jön befőttnek, Szatmárból kész lekvárt ígértek, megáll a tetején a macska, higgyem el, annyira kemény. Elakad a beszéd, a hűtőt hallom, és ahogy fúj a számítógép. A hűtőt nem értem, miért az a kínos nyöszörgés mindegyikben. Ismertem olyat, ahol például farkasok ugatták a holdat.
Talán a fázisokon múlik. Minden időben másra van szükség, poroltóra, ha kicsap a szikra, mások szerint az ezüst-kolloid elengedhetetlen, napégésre elmegy, de nem jó tűz ellen. Néha egy szó is elég, nagy kínok árán összerakod, hogy mit szeretnél, belegyötröd abba az egy szóba, elküldöd, és nem kapja meg, csak amikor már mindegy.
Készülök huszonhatodikára. Figyelek, szaglászok. A kölyköket párnákkal választom el egymástól, nem engedem őket utcára, iskolába, nem kapnak enni, mert hátha. Addig egy körrel többet futok minden reggel, legyen erős a szívem, bírjam, ha mégis örülni kell. Nem tudom, hogy lesz. Repül a város, ez biztos így lesz.