Túlbecsüljük a tesztoszteront. Túl sokat rágódunk rajta. Pedig nem erre van szükségünk, nem ezt akarjuk, amikor megpróbáljuk megérteni a női agresszivitás gyökereit. Nem tudom, van-e jelentősége a tesztoszteronnak a férfiak viselkedésében, s azt sem tudom, ki tudja-e úgy használni egy férfi a személyes sikerek, győzelmek nyomában jelentkező tesztoszteron csúcsot, hogy ügyesen meglovagolja, sőt erről a magaslatról katapultálva még nagyobb eredményeket érjen el. A férfiak szervezetében rengeteg a tesztoszteron, s egy részét valószínűleg a viselkedésükben, magatartásukban hasznosítják. Az emberi test már csak ilyen: megragadja, amihez hozzá tud férni, és eljátszadozik vele, bár a felhasználást nagymértékben befolyásolja, sőt gyakran felülbírálja a tapasztalat, a történelem, a számos társadalmi korlát és annak az agynak a placebo hatása, amelyik hinni akar. A végeredmény szempontjából azonban nem sokat számít az a tény, hogy a férfiakban több a tesztoszteron, mint a nőkben, és tudatosan vagy öntudatlanul fel is használják ezt a hormont egy-egy reakció vagy érzés felnagyítására — éppúgy, ahogy a nők pengetik játszadozva saját szexualitásuk és orgazmus-képességük húrjait, amikor a ciklus közepén csúcsra jár bennük az ösztrogén. Mi másképp is meghatározhatjuk önmagunkat, másképp is elérhetjük a szabadságot, a transzcendenciát. Le kell ráznunk a tesztoszteron rabigáját, s meg kell szabadulnunk attól az érzéstől, hogy nem tudunk meglenni nélküle, s hogy a libidó, az agresszió és a hősök hormonja a férfiak monopóliuma. Mert nem az. Nincs semmi félnivalónk a tesztoszterontól.
(Natalie Angier: A nő intim földrajza, Ladányi Katalin fordítása, Magyar Könyvklub, 2001, 300.o.)