10%-kal kevesebb demokrácia – Garett Jones elitista kiáltványa

Isztin Péter esszéje Garett Jones: 10% less democracy. Why you should trust elites a little more and the masses a little less c. könyvéről a Műút Kiskátéjában

A demokráciát évezredeken keresztül a legtöbb gondolkodó nem tartotta ideális kormányformának. (Magának a fogalomnak mindig is vitatott volt a pontos definíciója.) Sokáig a szerzők addig az álláspontig sem jutottak el, amelyet Churchillnek szokás tulajdonítani, miszerint a demokrácia az elképzelhető legrosszabb államforma – leszámítva minden mást, amit eddig kipróbáltunk. Hosszú ideig általános vélekedés volt, hogy a „tiszta” demokrácia helyett egyfajta „vegyes” kormányformára van szükség, amely ötvözi a tiszta kormányformák (például a demokrácia, a monarchia és az arisztokrácia) egyes elemeit. Aztán valamikor a 19. századtól kezdődően, de főleg a 20. század folyamán a demokrácia vált a legfőbb normatív viszonyítási ponttá. Sokan úgy gondolták, hogy minél demokratikusabb egy állam, annál „jobb”.

Szinte mindenki a demokráciára hivatkozik cselekedeteinek igazolásaként; baloldali liberálisok éppúgy, mint jobboldali populisták. Sőt, még azok is, akiket autokrata ambíciókkal szokás vádolni. Magyarországon nem csak Orbán Viktor kritikusai nevezik magukat „demokratáknak”, hanem a miniszterelnök is a „régi vágású kereszténydemokrácia” kifejezéssel írja le saját kormányzását. A fejlett világ szocialistái szinte mind „demokratikus” szocialistának vallják magukat. A filozófián és a politikaelméleten belül pedig önálló kutatási területté vált az ideális demokrácia tulajdonságainak vizsgálata és a demokratikus kormányforma igazolása. Eközben olyan országok felemelkedésének lehettünk tanúi, amelyek vagy egyáltalán nem tekinthetők demokráciának, vagy legalábbis nem nagyon felelnek meg a nyugati világban bevett demokráciastandardoknak. A legérdekesebb ezek közül talán Szingapúr, amelynek kormányzata – a klasszikus szerzők útmutatásainak megfelelően – ötvözi egyes kormányformák elemeit. Vannak demokratikus és nyilvánvalóan autokratikus jegyei is, de a kormányzás gyakorlatában sokkal inkább a technokrácia dominál.

Garett Jones könyve a fentebb említett tradícióhoz nyúl vissza. A könyv több szempontból is kiemelkedik az utóbbi évek demokráciával foglalkozó munkái közül. Egyrészt erősen empirikus módszertannal dolgozik, és csupán minimális szerepet szán a politikafilozófiai megközelítésnek (a szerző egyébként közgazdász). A kötet nem arra a kérdésre keresi a választ, milyen lenne egy „ideális” demokrácia, sőt, élesen bírálja a „tökéletes” demokráciát – ugyanakkor nem egészen olyan módon teszi ezt, mint más munkák. Jason Brennan könyve (amelyről lásd Kapelner Zsolt írását a Qubiten) nemes egyszerűséggel az Against democracy címet viseli, míg Jones sokkal szerényebb címet adott munkájának: 10% less democracy. A demokrácia, mondja Jones, sok szempontból jó találmány, mindössze azt kell elkerülnünk, hogy a kormányzat túlzottan demokratikus legyen.

Jones a közgazdaságtanból ismert Laffer-görbe segítségével mutatja be fő állítását. Az eredeti Laffer-görbe a jövedelemadó-kulcsok nagysága és az adóbevétel közötti kapcsolatot írja le. A kapcsolat egy pontig pozitív, vagyis minél magasabbak az adók, annál több bevétele lesz az államnak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha az állam minden pénzünket elvenné, és ezt előre tudnánk, akkor eleve nem termelnénk semmit: az adóbevétel tehát nullára esne. Innentől kezdve viszonylag triviális, hogy van valahol egy adószint, amely maximalizálja az adóbevételt, és ez az érték mindenképpen kisebb, mint 100%. A szerző szerint a demokrácia esetében is felrajzolható egyfajta Laffer-görbe: egy bizonyos pontig a több demokrácia kedvezőbb következményekhez vezet, egy ponton túl azonban a kapcsolat megfordul.

Vajon mit ért Jones demokrácián? A szerző Robert Dahl definícióját veszi alapul, amely szerint a demokráciákra elsősorban a közéletben való széleskörű effektív részvétel, az egyenlő szavazati jog, a közügyekben való „felvilágosult” tájékozottság és a politikai kimenetek feletti tényleges „népi” ellenőrzés jellemző. Ezen feltételek teljesülhetnek teljes mértékben vagy csupán részlegesen, így elvileg felállíthatunk egy skálát, amely meg fogja mondani, hogy egy rendszer milyen mértékben demokratikus – ezért van értelme „10%-kal kevesebb” demokráciáról beszélni.

Jones tézisét röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: az empirikus társadalomtudományi (közgazdaságtani, politikatudományi stb.) irodalom számos esetben arra a következtetésre jut, hogy a policy-döntések javulni fognak, ha hosszabb időre kinevezett szakértők és az „elit” körébe tartozó más szereplők hozzák a napi döntéseket – és romlani, ha rövidebb mandátumú választott tisztségviselők vagy maguk „az emberek” kerülnek döntési pozícióba.

Demokratikus mítoszok

Mielőtt a szerző rátérne konkrét javaslatainak a tárgyalására, górcső alá veszi a demokráciával kapcsolatos legismertebb vélekedéseket. A demokráciát gyakran összefüggésbe hozzák a prosperitással, Jones azonban – azt gondolom, helyesen – megállapítja, hogy a közgazdaságtani kutatások eredményei alapján nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a nagyobb demokrácia nagyobb jólétet eredményezne.

Szintén közkeletű vélekedés, hogy a demokrácia azért sikeres kormányforma, mert az állampolgároknak módjuk van elszámoltatni a politikusokat. Ez a vélekedés azonban nem veszi figyelembe, hogy ez az elszámoltatás akár káros is lehet. A politikusok választások előtt sok minden olyat is ígérnek a választóknak, aminek betartása nem volna ésszerű: például túlzott költekezéshez és nagyon magas államadóssághoz vezetne. Ezeket a következményeket a választók nem biztos, hogy össze tudják kapcsolni a jól hangzó ígéretekkel és intézkedésekkel. Jones javaslata: a politikusoknak adjunk hosszabb mandátumot. Milyen hosszú ciklusokat jelentene ez pontosan? Ne feledjük, hogy a szerző amerikai, ezért kiemelt figyelmet fordít az amerikai politikai rendszerre. Az amerikai rendszer sajátossága, hogy míg a szenátorokat 6 évre választják, addig a képviselőház tagjainak mandátuma mindössze 2 évre szól. Ez nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy a politikusok ösztönözve legyenek a hosszabb távú tervezésre. Gyakorlatilag szinte a teljes ciklusuk kampánnyal, majd a kampányban megfogalmazott ígéretek (részleges) teljesítésével telik. Ezzel szemben a hosszabb ciklusok időt biztosítanának a politikusoknak terveik megvalósítására, és egyben tágítanák az időhorizontjukat: a politikust jobban fogja érdekelni tevékenységének hosszabb távú hatása, ha van esély rá, hogy még az eredmények jelentkezésekor is hivatalban lesz. A hivatali ciklusok meghosszabbítása talán nem tűnik nagyon antidemokratikusnak az olvasó számára (aggodalomra semmi ok, hamarosan jönnek a meredekebb javaslatok!), de kétségkívül gyengíti a szavazók befolyását a végkimenetekre.

Jegybankok, bíróságok és füstös szobák

A bírói függetlenség gondolatával mindenki egyetért, aki a liberális demokrácia híve. Szokás szerint kevesebb szó esik a közbeszédben arról, hogy a bíróságok függetlensége nem csak a különféle önkényuraktól való függetlenséget, hanem a „népakarattól” való függetlenséget is jelenti. A bírói testületek függetlenségét számos garancia védi: a bírókat például a legtöbb fejlett országban nagyon nehéz elmozdítani hivatalukból, és a bíróságok költségvetése is független a mindenkori kormánytól. A bíróság mint önálló hatalmi ág tehát egyebek mellett a többség zsarnoksága ellen jött létre; erről – mások mellett – az amerikai alapító atyák is nagyon expliciten írtak.

A másik intézmény, amely a modern demokráciákban rendszerint nagyfokú függetlenséget élvez (egyebek mellett éppen a demokratikus döntéshozatallal szemben), a központi bankok intézménye. A közgazdaságtanban mára általánosan elfogadott vélekedés, hogy a jegybanki függetlenség pozitívan korrelál nem csak az alacsony és stabil inflációval (ez expressis verbis célja is a jegybanki működésnek), de a gazdasági növekedéssel és a stabilitással is. A befektetők jobban mernek befektetni egy olyan országban, amelyben a jegybank nagyfokú függetlenséget élvez a – demokratikus vagy épp nem demokratikus – politikai döntéshozataltól. Ennek az az oka, hogy függetlenség híján a politikai vezetők az úgynevezett „elköteleződési problémával” szembesülnek. Szeretnék meggyőzni a befektetőket arról, hogy felelős monetáris politikát fognak folytatni, de miután a beruházások megtörténtek, és elérkezik a következő választás pillanata, szíves örömest felturbózzák az inflációt, többek között a munkanélküliség átmeneti csökkentése érdekében (rövid távon tényleg fennállhat ilyesféle kapcsolat az infláció és a munkanélküliség között). A kormánynak ilyen helyzetben érdemes megkötnie a saját kezét (hasonlóan ahhoz, ahogyan Odüsszeusz a hajótesthez kötöztette magát, nehogy elcsábuljon a szirének énekétől) – például azzal, hogy függetlenséget biztosít a jegybank számára.

Jones felteszi a kérdést: amennyiben a bíráskodás és a monetáris politika esetében ennyire előnyös, ha a demokratikus döntéshozatali mechanizmust egyfajta technokráciával (sőt, szinte arisztokráciával) helyettesítjük, úgy miért ne kísérleteznénk ugyanezzel más területeken is? Például az adópolitika területén. Az adópolitika nyilván függ a mögöttes értékítéletektől: az, hogy egy országban mekkora legyen az újraelosztás mértéke, nyilván nem egyszerű „szakmai” kérdés. Az adópolitikában jártas közgazdászok nincsenek abban a helyzetben, hogy a különböző hatékonysági és méltányossági/igazságossági szempontokat megvizsgálva megállapítsák a redisztribúció „helyes” mértékét. Ez a kérdés elkerülhetetlenül az érdekcsoportok összeütköztetésének és a demokratikus deliberációnak a terepe. Ugyanakkor tegyük fel, hogy egy „társadalom” egyezségre jut a tekintetben, hogy a GDP hány százalékát kell újraosztani, és az újraelosztás kiktől kiknek az irányába történjen. Vajon hogyan lehet ezt a lehető legkisebb gazdasági torzítással és adminisztratív teherrel megoldani? Ez utóbbi már sokkal inkább egyfajta technokrata feladványra emlékeztet. Ugyanígy miért ne lehetne az adópolitika alakítását – az értékek meghatározását követő szinten – a szakértőkre bízni?

A szerző az érveit további empirikus kutatásokkal támasztja alá. Az Egyesült Államok nagyon jó terep annak vizsgálatára, miként tér el egymástól a választott és a kinevezett tisztségviselők teljesítménye, ugyanis a tagállami gyakorlatok gyakran gyökeresen különböznek egymástól. A kincstárnokok például egyes tagállamokban választás, más tagállamokban kinevezés útján kapják megbízatásukat. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy miután egy tagállam áttér a választásról a kinevezéses rendszerre, csökkennek a tagállam által felvett hitelek utáni kamatok: vagyis a hitelezők jobban bíznak abban, hogy a tagállam vissza tudja fizetni a hiteleit, ha a legfőbb pénzügyi tisztségviselőt nem választják, hanem kinevezik. Az Egyesült Államokban az is előfordul, ellentétben az európai országokkal, hogy a bírók és a kerületi ügyészek választás útján nyerik el tisztségüket. Az empirikus kutatások eredményei megint csak a kinevezés előnyeire engednek következtetni: a választott bírók helyi és nem helyi (természetes és jogi) személyek közötti perekben gyakrabban döntenek a helyi állampolgárok és vállalatok javára, mint a nem helyiek javára. Erre persze azt felelhetnénk, hogy mindez helyi szempontból igenis előnyös, ám a helyzet nem ennyire egyszerű: ha mondjuk egy külső cég azt mérlegeli, kössön-e üzletet egy helyi céggel, kétszer is meggondolja, hogy beruházzon-e, ha arra számít, hogy jogvita esetén a helyi bíróság elfogult lesz vele szemben.

Úgy tűnik tehát, hogy számos tisztség viselője jobb döntéseket hoz, ha nem választás, hanem kinevezés útján szerzi meg a mandátumát. Jones pedig a kinevezést a „100%-os” demokráciától való eltérésnek tekinti. Persze felvethetnénk: maguk a kinevezők általában mégiscsak választott tisztségviselők – de azért érezzük: végső soron tényleg arról van szó, hogy bizonyos dolgokban nem „az emberek” döntenek.

A tisztségviselők kinevezése mellett a szabályozó hatóságok politikától való függetlenségének is vannak előnyei, bár itt a kép kevésbé egyértelmű. Az iparági szabályozók gyakran hosszú ideig ugyanazokat a vállalatokat felügyelik, ez pedig lehetőséget ad a vállalat és a szabályozó közötti hosszabb távú „együttműködésre” (azaz egyfajta korrupcióra). Könnyen belátható, hogy ez a helyzet nagyobb eséllyel áll elő, mint a bíróságok esetében: a bíró mindig más és más felekkel találja magát szemben. Ez azonban csupán az érem egyik oldala. Ami a másik oldalt illeti: ha a szabályozók erős politikai befolyás alatt állnak, hajlamosabbak a „populista” szabályozásra. Vegyünk például egy közműcéget. Mekkora áremelést kellene engedélyeznie a szabályozónak a közműcég számára? Ha a szabályozó az iparági lobbi befolyása alatt áll, könnyen lehet, hogy túl magasak lesznek a közműszolgáltatások árai. Ugyanakkor ha a szabályozónak meg kell felelnie a politikusok, és így közvetett módon a választók óhajainak, könnyen lehet, hogy túl alacsony árakat fog meghatározni, ami kevesebb beruházáshoz és gyengébb minőségű szolgáltatáshoz vezet. Hogy eldöntsük, melyik hatás az erősebb, ismételten érdemes az empirikus szakirodalomhoz fordulnunk. Ha az első hatás dominál, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy függetlenül működő szabályozás mellett nem csupán drágábbak a szolgáltatások, de a volumenük és/vagy a minőségük is alacsonyabb. Ezzel szemben ha a második hatás dominál, akkor szabályozói függetlenség mellett ugyan drágábbak lehetnek a közüzemi szolgáltatások, de a volumenük nagyobb lesz, és kevesebb ellátási gonddal fognak küzdeni. Az eddig összegyűjtött empirikus adatok arra utalnak, hogy a második hatás az erősebb: ha a szabályozó hatóságok függetlenek, akkor ugyan általában drágábbak a közüzemi szolgáltatások, de magasabb színvonalúak.

Jones a „politikai gépezeteket”, korunk egyik népszerű „pofozógépeit” is védelmébe veszi. A politika világának egyik legrégebbik jelensége az úgynevezett log-rolling. A log-rolling tulajdonképpen szívességcserét, vagyis egyfajta politikai tranzakciót jelent – akár azonos, akár eltérő politikai pártokhoz tartozó politikusok között. Az ilyen tranzakciók különösen jellemzőek az amerikai Kongresszusra. A log-rolling jegyében mondjuk A képviselő megszavazza B képviselő kedvenc projektjét, hogy aztán később viszonzásképpen B is megszavazza azt, amit A szeretne. Az ilyen „füstös szobákban” létrejött háttéralkukat általában megvetés övezi, némi joggal: valóban arról van szó ugyanis, hogy a politikusok, ahelyett, hogy a választóiknak akarnának megfelelni, azok „feje fölött” egymással kötnek alkukat. Az ilyen alkuk ugyanakkor létfontosságú szerepet töltenek be a politikai életben: elsimítják a konfliktusokat, kölcsönösen előnyös dealekhez vezetnek, és mivel a szívességek viszonzása időben eltoltan megy végbe, meghosszabbíthatják a politikusok időhorizontját is. Jones szerint tehát ilyen alkukból több, és nem kevesebb kellene – megint csak mondjuk 10%-kal több.

És most következzék néhány „meredekebb” javaslat!

Az eddig ismertetett javaslatok alapvetően nem vonják kétségbe a demokrácia legfontosabb alapvetéseit, és talán az egalitárius intuícióinkat sem sértik meg nagyon. A következőkben bemutatott gondolatok azonban már sok olyan olvasót is eltántoríthatnak a „10%-kal kevesebb demokrácia” programjától, akik eddig még a szerzővel tartottak. A könyv egyik legprovokatívabb fejezete találóan ironikus címet visel: „This chapter does not apply to your country” [„Ez a fejezet nem a te országodról szól”]. Jones ebben a fejezetben a választójogi tabukhoz nyúl hozzá. Az általános és egyenlő választójog megkérdőjelezése persze ma nem akkora tabu, mint akár egy évtizede volt. Ismét érdemes Jason Brennan Against democracy-jára hivatkoznunk. Jones szintén így tesz: szerinte a politikai döntésekben nagyobb súlyt kellene adni a nagyobb szakértői tudással rendelkezők (Brennan kifejezésével élve: az episztokraták) ítéleteinek. A szerző ezúttal is az empirikus szakirodalomra támaszkodik. Idézi többek között Bryan Caplan kutatásait, amelyek szerint a magasabban képzett személyek véleménye általában szinte minden kérdésben közelebb áll az adott téma szakértőinek véleményéhez, mint az alacsonyabban képzetteké. Ezért állíthatja Brennan érvelésével összhangban, hogy a kompetens kormányzásoz való jog felülírhatja a politikai életben való egyenlő részvételhez való jogot.

Jones egy sor praktikus javaslattal él, hogyan lehetne megnövelni a jól képzett állampolgárok véleményének súlyát a politikában. A parlament felsőházának tagjait például a magasabban kvalifikáltak választanák meg (őket pedig kötelezni lehetne a szavazásra). De ha nem erősítünk is a magasan képzettek szavazati jogán, mondja a szerző, legalább a meglévő korlátokat ne bontsuk le: ilyenek például az életkori korlátok, vagy egyes országokban (például az Egyesült Államokban) az elítéltek kizárása a szavazásból (tudjuk, az elítéltek is jellemzően a kevésbé képzettek közé tartoznak, az idősebbek pedig általában tájékozottabbak, mint a fiatalok). Még vitathatóbb módon Jones „episztokratikus gerrymandering”-re tesz javaslatot: ha azt akarjuk, hogy a magas szintű humán tőkével rendelkezők szava nagyobb súllyal essen a latba, ennek egyik módja, ha az iskolázott személyek által lakott választókerületek méretét csökkentjük – mondjuk 10%-kal. Emiatt ilyen választókerületből több lesz, ami végső soron a magasan kvalifikáltak és tájékozottabbak szavazatának az értékét növeli. 10%-kal kevesebb demokrácia…

Amikor ezt a fejezetet olvastam, nem hagyott nyugodni egy gondolat. Szó se róla, megalapozott állításnak tűnik, hogy a magasabban képzettek átlagosan nagyobb mértékben értenek egyet a szakértőkkel, például a közgazdászokkal – de példának okáért egy radikális baloldali értelmiségi többnyire talán kevésbé ért egyet a mainstream közgazdász szakértők véleményével, mint az „átlagember”. Ha már elkezdünk „babrálni” a választójoggal, nem lenne egyszerre hatékonyabb és igazságosabb is, ha beépítenénk bizonyos kivételeket? Például (előre is elnézést kérve olvasóim egy részétől) mit szólnánk egy ilyen szabályhoz: ha valaki magasabban képzett, akkor többet kell érjen a szavazata – kivéve akkor, ha marxista vagy más kritikai iskolához tartozó antropológus vagy szociológus az illető? Hiszen, még egyszer, könnyen meg lehetne mutatni, hogy az ilyen személyek még az „átlagembernél” is kisebb gyakorisággal értenek egyet a közgazdaságtan egyes bevett állításaival. Összefoglalva: Jones egyfajta statisztikai diszkriminációt javasol a magasan képzettek javára, de nem világos, miért ne alkalmazhatnánk a statisztikai diszkriminációt a képzettek egyes csoportjainak megkülönböztetésére is.

A hatodik fejezetben Jones további lépéseket tesz az „antidemokratikus” irányban: felveti a kérdést, mi lenne, ha az államkötvények tulajdonosai egyfajta önálló hatalmi ágat képviselve bizonyos fokú ellenőrzést gyakorolhatnának az állam pénzügyei felett. Ha az olvasót az ötlet megbotránkoztatja, vegye figyelembe, hogy ez a koncepció bizonyos mértékben már ma is megvalósul (gondoljunk csak a hitelminősítő intézetek tevékenységére) – és a hatásai az empirikus irodalom tanúsága szerint többnyire pozitívak. Jones egészen Alexander Hamiltonig nyúl vissza a történelemben: az Amerikai Egyesült Államok egyik alapító atyja és első pénzügyminisztere azzal érvelt az államadósság kívánatossága mellett, hogy az államkötvények kibocsátása létrehoz egy olyan érdekcsoportot – a kötvénytulajdonosokét –, amely csoport tagjainak érdekükben áll számonkérni a mindenkori kormányon, ha az nem jól sáfárkodik az állam pénzügyeivel. A kötvénytulajdonosok befolyása, hasonlóan a bíróságok vagy a jegybankok függetlenségéhez, elköteleződési eszköz a kormányok számára: megkötik a saját kezüket, hogy ezáltal mások (befektetők, állampolgárok) jobban bízzanak a döntéseikben. Amivel végső soron mindenki nyerhet, mivel az önkorlátozás összességében felelősebb politikához vezet. Fontos hangsúlyozni: nem arról van szó, hogy a szerző egyfajta „részvénytársaságokká” alakítaná az államokat (ahogyan egyes libertárius és „neoreakciós” szerzők kifejezetten szorgalmazzák), ez a lépés mindössze az állam hitelezőinek már meglévő befolyását erősítené meg még egy kicsit.

Európa, Európa

Közhelyszámba megy, hogy az Európai Unió „demokratikus deficittel” küzd, vagyis a fontos kérdésekben senki által meg nem választott bürokraták döntenek távolról, a helyi viszonyok ismerete nélkül, az állampolgárok feje fölött. Jones ezzel szemben azt állítja, hogy az Európai Unió problémái sokkal inkább az európai demokrácia problémái, semmint az európai bürokráciáé. A szerző az EU alapvető döntéshozatali struktúráját ismertetve arra a következtetésre jut, hogy az Európai Unió nagyon is demokráciának mondható – mindössze más típusú demokrácia, mint a nemzetállamok demokráciája. Példának okáért az Európai Tanácsban a fontos kérdésekben a tagállamok képviselői vétójoggal rendelkeznek. Ennek megvannak az előnyei (például csak akkor fogadnak el valamit, ha az minden tagállam érdekével összeegyeztethető), de a hátrányai is (nehézkessé válik a döntéshozatal). Hogy az Európai Unió gyakran nem túl hatékonyan működik, leginkább a vétójogokkal megtűzdelt, de egyébként teljesen demokratikus mechanizmusainak sajátosságaiból adódik, nem pedig a bürokratikus jellegzetességeiből. Sőt, amikor az EU demokratikus szervei rátestálnak valamilyen feladatot a bürokráciára, a hivatalnoksereg általában hatékonyan és gyorsan elvégzi a munkát. Az Európai Központi Bank például sokkal hatékonyabb és kreatívabb volt az euróválság kezelésében, mint akár a tagállami kormányok, akár a demokratikus mandátumú EU-szervek. És míg az EU kormányai a mai napig nem tudtak egységes migrációs politikában megállapodni, addig a Frontex, az EU határvédelmi szerve remekül ellátja a tényleges határellenőrzés feladatát.

A szingapúri minta

Bár a közbeszédben (a magyar vitákban is) leggyakrabban a skandináv országok jelennek meg „bezzeg-országokként”, Szingapúr talán jobban megérdemelné ezt a címkét. A városállam ugyanis nem csak a világ egyik legmagasabb egy főre jutó GDP-jével rendelkezik, de az oktatás, a várható élettartam és általában az életminőség tekintetében is előkelő helyen szerepel a különböző rangsorokban. Amiben viszont nem szerepel túl előkelő helyen, az a demokrácia mértéke alapján felállított rangsor. Szingapúr számos tényező miatt nem tekinthetjük tényleges demokráciának – Jones kifejezésével élve: Szingapúr a „10%-kal kevesebb demokrácia” helyett az „50%-kal kevesebb demokrácia” programját választotta. Ugyanakkor ez aligha jelenti, hogy ne lehetne Szingapúr tapasztalataiból tanulni. A városállam sok tekintetben eléri azt, amit Jones remél a 10%-kal kevesebb demokráciától: magasan képzett választók, kifejezetten a (különösen magasan képzett) középosztály véleményének becsatornázása a döntéshozatalba, kompetens, magasan kvalifikált bürokrácia és tekintélyes technokraták. Fel is merülhet bennünk a kérdés: miért nem a szingapúri utat javasolja Jones, miért áll meg a 10%-os célnál? Erre hamarosan visszatérek.

Áttekintés

Hogyan lehetne összefoglalni a könyv alapállításait? A szerző megteszi helyettünk az utolsó fejezetben, és nagyjából hasonló következtetésekre jut, mint jelen sorok szerzője a fejezetek olvasása közben: Jones tulajdonképpen azt mondja, amit Arisztotelésztől Polübioszon át az amerikai alapító atyákig számos gondolkodó vallott, hogy tudniillik a „tiszta” államformák mind tökéletlenek, és ezért kevert államformára van szükség. Arisztotelész nyomán Jones ki is mondja: szerinte a demokráciát egyfajta „oligarchiával” kellene kombinálni (oligarchia alatt leginkább arisztokratikus elemeket értve). Ennek nyomán nagyobb befolyást kellene biztosítani a mindenkori eliteknek: a magasan képzetteknek, a szakértőknek, a párteliteknek a füstös szobáikban, a bíróknak és egyes esetekben a független bürokratáknak. Ez nyilván provokatív állásfoglalás abban a korban, amelyben – sokak értelmezése szerint – világszerte az elitek elleni (talán jogos) lázadásnak lehetünk tanúi.

Feltehetjük a kérdést: ha a jelenleginél (is) több hatalmat adunk az elitek kezébe, mindez nem fogja-e még inkább a bal- és jobboldali „populisták”, valamint az országukat autoriter irányba állító, folyton „a Nép”-re hivatkozó vezetők malmára hajtani a vizet? Nem lenne jobb, ha az elitek inkább megtanulnának eredményesebben részt venni a nyilvános közéleti vitákban? Sajnos a szerző nem teszi fel ezt a kérdést. Mint ahogy arra sem kapunk meggyőző választ, hogy miért kellene megállnunk a 10%-kal kevesebb demokráciánál. Ha a demokratikus és arisztokratikus elemeket vegyítő kormányzat az ideális forma, miért szánjunk nagyobb súlyt éppen a demokratikus összetevőknek? Erre a kérdésre Jones részben választ ad, hiszen már a könyv legelején kiemeli: a demokráciának számos lényegi előnye van. Ahogyan például Amartya Sen megmutatta, a demokráciák hathatós védelmet nyújtanak az olyan szélsőségesen rossz következmények ellen, mint amilyenek az éhínségek vagy népirtások. Jones talán azért szeretne megállni 10%-nál, mert ezzel még megmarad számunkra valamiféle „biztonsági puffer”: lazítunk a demokrácián, de nem annyira, hogy a társadalmi berendezkedés veszélyesen antidemokratikussá váljon. Egy másik lehetséges interpretáció szerint Jones egyszerűen szeretné megnyugtatni az olvasót (erre több helyütt is utal): nem kell radikálisan visszavágni a demokráciát ahhoz, hogy jelentős és pozitív reformokat vigyünk véghez. Vagyis az olvasónak nem kell feladnia a demokratikus intuícióit, hogy egyetértsen a szerző javaslataival. Ezt az értelmezést továbbvihetjük à la Strauss: a szerző talán 10%-nál nagyobb mértékben nyirbálná meg a demokráciát, ám ezen álláspontját palástolja, és az értő olvasóra bízza a valódi üzenet dekódolását. Bárhogy interpretáljuk is a szöveget, az olvasót joggal töltheti el némi hiányérzet.

Sokan vitatnák Jones demokrácia-definícióját is. Ha egy országban nő a választott tisztségek aránya a kinevezéshez kötött tisztségekhez képest, ettől az ország vajon biztosan kevésbé demokratikussá válik – nem inkább másfajta demokráciáról kellene beszélnünk? Ha a független tisztségviselőket választott tisztségviselők nevezik ki, sokak szerint ez végső soron nem más, mint maga a képviseleti demokrácia működés közben. Jones azonban szeretné lebontani a demokrácia valódi fogalmáról az idők során rárakódott rétegeket. A szerző szemére veti a demokrácia ilyen-olyan védelmezőinek, hogy amikor a „valódi” demokráciáról beszélnek, abba voltaképpen beledefiniálnak egy sor jónak tartott tulajdonságot, és ily módon „demokratikus” lesz az, ami jó, és „nem demokratikus” az, ami rossz. Jones értelmezésében a széles körben jónak tartott képviseleti elvű liberális demokrácia már eleve a demokrácia valamiféle korlátozása. Vegyük észre, hogy sokszor a „populista” vezetők is pontosan ezzel vádolják a liberális demokrácia híveit: tudniillik hogy túl sok korlátot támasztanak a „népakarat” elé. Jones azt állítja, hogy a (tágan értelmezett) liberálisoknak ezt büszkén fel kell vállalniuk. Végszava éppen az, hogy a liberalizmus és a tiszta demokrácia ellentétben áll egymással. A magyar közönség számára leginkább aktuális kérdés: amikor a demokráciát féltjük, mennyire a ténylegesen demokratikus elemeket féltjük, és mennyire a… liberalizmust?