Hirtelen felhangzott a „Marseillaise”. Hussonnet és Frédéric kihajolt a vasrácson. A nép dalolt. Már ellepte a lépcsőt, szédítő hullámokba verve mindent, fedetlen főket, sisakokat, forradalmi piros sipkákat, szuronyokat, vállakat oly féktelen erővel, hogy egyesek el is tűntek ebben a zajgó sokaságban, amely csak áradt, egyre áradt, mint napéjegyenlőség táján a visszaszorított folyóvíz hosszan elnyújtott bőgéssel, ellenállhatatlan lendületben. Odafönn aztán szétömlött, s az ének megszűnt.
Már csak a lábbelik kopogása s a hangok csobogó nesze hallatszott. A békés tömeg beérte a szemlélettel. De olykor egy leszorított könyök összezúzott egy üvegtáblát, itt egy váza, ott egy szobor hullott az állványról a földre. A szorongatott faburkolat meg-megreccsent. Minden arc kivörösödött, s a verejték csöppekben hullt róluk; Hussonnet meg is jegyezte:
— Rossz szaga van a héroszoknak!
(Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája [részlet], Gyergyai Albert fordítása)