Két helyen is hangsúlyosan bukkan fel Sánta Miriám debütkötetében a címbe foglalt problémára adott válasz: mi történik, és hogyan élem meg, ha tudom, már csak néhány napom van hátra az életből? A létezést a lényegre lecsupaszító kérdés ez, amely egy világjárvány és az ehhez kapcsolódó bezártságélmények kontextusában újabb árnyalatait mutatja meg akár a versek megszületésének pillanataihoz képest is.
Az első válaszváltozat az Airbus A320 című versben így hangzik: „ha holnap meghalnék valószínűleg / foglalnék magamnak egy repülőjegyet”. A mondat kontextusa az első, rendkívül intenzív repülésélményé: az, aki beszél a versben, a legapróbb részleteket is megfigyeli, rácsodálkozik a tranzitzóna szokásaira, ahol másfajta tárgyak, másfajta árak, másfajta logikák működnek, majd nyelvet keresve a repüléstapasztalat megragadására, ezt találja: „valaki belém nyúlt és megfogta a szívemet”. Igényt tartani az intenzitásra, és ugyanakkor annak belátása, hogy ez fölösleges is lehet egy célracionális elrendezés szerint, és más erőknek kiszolgáltatott cselekvéssorokba illeszkedik — talán erről szól a másnapi, halálnak kiszolgáltatott repülőjegy. Annak felismerése, elfogadása is egyben, hogy az vagyok, amire vágyom — de annak lehetősége is, hogy mérlegeljem: valóban igazi vágyról van-e szó, vagy csak olyasvalamiről, amire egy vágyszimulátor vágyakozik bennem.
A Hétfőn meghalsz című vers máshonnan közelítve járja körül a kérdést: azt veszi sorra először is, ami ebben a péntektől hétfőig tartó távlatban fölöslegessé és irrelevánssá válik — ez maga a lecsupaszítás, a redukció folyamata. Lehull a külső elvárásoknak való megfelelés kényszere („[n]em fogod egységesíteni a lábjegyzeteket”), lehull a szakértelem is („többé nem értesz az irodalomhoz”), eltűnik az olyan dolgok miatti szorongás, amelyekre a szorongások megélőjének nincs ráhatása. Eltűnik a tárgyi környezet túldimenzionálása, az út befelé vezet. A nyelv, amelyen ebben a versben beszélni lehet róla, ugyanúgy testi, mint az Airbus A320-ban, de ugyanakkor egy fokkal mitikusabb is. Itt persze nem a repülést kell megnevezni, hanem annál komplexebb dolgokat, amelyeknek a repülés csak egyik lehetséges megnyilatkozása. Így hangzik tehát: „Péntek reggeltől vasárnap estig történik. / Megcsókolod a kocsiban, a karosszéria fénye alatt. / Szarvassá változol egy éjszakára, / búcsút veszel a kígyótól, megütsz valakit, / elmondod, hogy szereted. / Harmadnapon eltörik az üveg.” Az emberekhez fűződő viszonyok letisztázása, egyértelművé tétele, rendezése hozzátartozik ahhoz, aki vagyok. Ahogy az is, hogy szarvassá változhassak egy éjszakára. A vágyak tisztázásának másik útjáról — és ezúttal is konkrét gesztusokig vezető, testbe íródó folyamatról van szó.
Ezeknek a radikalizált meglátásoknak az irányából máshogyan látszik a kötet egésze is. Többletjelentést kap, hogy ez a költészet ennyire erősen a testé, ahogy az is, hogy kifejezetten a konkrétumok költészetéről, illetve az erős állítások felkavaró költészetéről van szó. Mindezek egyfajta tapasztalási folyamatba (vagy annak át nem látott kaotikusságába) rendeződnek, és visszatérő elemként a felszínen való túljutás igényét fogalmazzák meg — akár explicit, akár csupán a háttérben figyelő formában. „Átjárják-e húsodat az istenek?” — hangzik el a kötet záróversében, az Év végénben a kérdés. Az ilyen jellegű, kérdésbe íródó állítások mindig szépen ellenpontozó struktúrákban jelennek meg, és az esendőséggel, a köznapisággal együtt, azt is számításba véve kérdezhetjük csak, amit Sánta Miriám verse kérdez. Ez ugyanaz a test, amellyel a versben az történik, hogy „felbugyog / a gyomorsav, a szem elhomályosul. Amikor kihányod az éved”; vagy: „Egy tabletta, egy gombnyomás, a belek megnyugszanak, / a kézen feláll a szőr.” A kötetben a nyelv megőrzi anyagszerűségét, és így erősíti annak tétjeit is, ahogyan és amikor szentenciaszerű mondatok hangzanak el — így megadatik számukra az elevenség, a materiálissá, hússá válás lehetősége. Lássunk egy példát arra is, ahogyan ez a nyelvi materialitás mozgásba lendül, élővé válva: „azt mondom fehér vagyok azt mondom nem vagyok / fekete belül / azt mondom nem a ruha teszi az embert az ember teszi a ruhát / a kezét a szívére teszi / […] kezemet a szívedre teszem kezedet a ruhámra teszed és / azt mondjuk fekete”. (Entrópia empátia) Itt a nyelv a frázis és a konkrétságba forduló metamorfózis lehetőségei között jár át újra és újra. Dialógushelyzetbe kerülve, performatívvá változtatva kibillenthető az is, ami a nyelvben eleve adottnak tűnt: a saját szívre tett kéz fennkölt, kulturálisan kódolt gesztus — a másik ember szívére tett kéz az intimitásba fordítja át a kódot, miközben a nyelvben minimális a különbség. Ezeket a játszmákat, ezt a materializáló dinamikát érdemes figyelni többek között a Hétfőn meghalsz verseiben.
A kötet szerkezete a relevanciák egyfajta táguló terét mutatja. Az első ciklus (Fallal szemben) leginkább a magánszféráé, ahol erősen a test és annak intim terekben való jelenléte a domináns. A második egység (Se kelet, se nyugat) a városi terekbe, tárgyi környezetbe merítkező testet figyeli, és sokkal inkább a társadalmi közeghez képest keresi önmagát. A harmadik rész (Kódot a kódnak) még tovább tágítja az azonosulás köreit, és általánosabb másikokba vetül ki — tengerbe, állatokba, gépibe vagy a halál másságába. Azokba a létezőkbe, amelyeknek az ismeretlensége radikálisabb.
Ez a látszólag egyszerű struktúra ugyanakkor kifejezetten széles körű variációs lehetőségeket kínál. A test például az első ciklusban megmutatkozik mint a szabadság megélésének ambivalens médiuma (Amilyen lehet), mint a rejtőzködő vágyaknak, intimitásnak a természetes megnyilvánulási terepe (Ébredés előtt, Śūnyatā), a dolgok meghaladásának, szimbolikusabb és konkrétabb tetőpontoknak a helye (A csúcs felé), és persze azoknak a szorongásoknak, tekinteteknek való kitettség célpontja is, amely a sebezhetőséget, a traumákat kódolja (Próbafülke, Árnyék, Kiüresedés). Az Árnyék című vers Németh Zoltántól választott mottója remek fókuszpont ehhez a ciklushoz. „Az ige testté lő” — szól a mottó, megtartva a parafrazált eredeti metamorfózismozzanatát, de egyben fenyegetővé is változtatva azt. A Március vagy a Feketebárány-blues című versek a halál távlatában, az időbeliségnek, mulandóságnak, feledésnek kitett test képzetét körvonalazzák, a cikluszáró Ima a hallgatagsághoz pedig a kötet egyik visszatérő szorongásélményét, a testből kiszabadulni nem tudást, az abba való bezáródás-élményt ragadja meg — ami nyilván a meg nem élt vágyak, ki nem mondott mondatok élménye, éppen az tehát, ami a kötetcímadó versben vagy az Airbus A320-ban szakad igazából fel. Itt azonban egy nyelvet és mindenféle megnyílást lehatároló fázisban mutatkozik meg a test, görcsös traumatizáltságában: „Ránk feszül a hurok, / leszorul a mell, viszket a bimbó, / […] Izmokat bilincsbe verő, áruló grammatika / a te szent neved, hallgatagság. / […] Nyelvünk ficánkolva esdekel a szánkban, / hátán titkokat forgat, hegyén cseppen a nyál.”
A második versciklus, a maga világba kilépő verseivel egyben az időbe is kilép: figyeli, ahogyan a tárgyi kultúra átalakulása hordozza, jelöli az időt (Kétezer után), de azt is, hogy vannak olyan tárgyak, amelyekben mintegy összegyűlik az idő, amelyek tanúivá válnak érintéseknek, személyes történeteknek. Ilyen például a kolozsvári főtéren álló Mátyás-szobor. (Szobor, 1902) Ennek a ciklusnak a hosszúversei (amelyekben talán leginkább ki tud bomlani a szerző versvilágának nyelvi és láttató ereje) általában utazásokba vetíti ki szembesüléseit — akár a repülés már említett ismeretlen ismerősségéről van szó, akár arról, hogy a vágyak materiális megnyilatkozása akár egy háromezer méter fölötti, hófödte hegycsúcs is lehet. A Schengen három hangra vagy a Corona Intercity című szövegek az utazás alaphelyzetébe szőtt konkrétumokkal — például a belgrádi tömbházvilággal vagy a vonaton jelentést nyerő hangokkal — igazi ráismerés-versekként működnek, kimondatlan párdarabjaivá vagy irányjelzőivé válva azoknak a munkáknak, amelyekben a „hétfőn meghalsz” mentális kísérlete zajlik.
A harmadik, kozmikusabb, vagy inkább éntől távolítottabb részre az alternatívák keresése, a másságokban való feloldódás lehetőségének mérlegelése zajlik. Itt azonban megfigyelhető, hogy a határok tapasztalata újra és újra akadályozza a feloldódást: éjszakai madár a beszélő, de olyan madár, amelyik egy tenger alatti szakadékba zuhan (Bagoly); vagy egy macskaszerű kisebb testet ölel, ez azonban mindig külön létező marad, mintegy őrizve saját felségterületét: „sosem enged elég közel. / Várat épít lassan maga köré”. (Dal egy kisebb testről) A gyógynövények, ásványok és egyéb földi létezők is bekerülnek ebbe az azonosulási körbe — hogy mennyire szorosan, az talán a Psalmus cyberneticus című vers zárósorából érzékelhető leginkább: „a korallzátonyokkal / együtt pusztul most el a kollektív tudattalan”.
A kötetszerkezet kontúrosabbá teszi következésképpen azt, ami a könyv egészében jelen van egyébként: a nonhumán iránti fogékonyságnak és érdeklődésnek a horizontját. Az, hogy a tradicionálisan radikálisabbnak érzékelt másságok a kötet vége felé kapnak inkább saját hangot, nem jelenti azt, hogy a korábbi részekben ne szövődnének bele a kötet anyagának rétegeibe. A Hétfőn meghalsz világától nem idegen az a fogékonyság, ami Németh Zoltán vagy Nemes Z. Márió költészetében a vonatkozási körök kitágítására irányul, de megoldásaiban, dikciójában, személyességhez való viszonyában alighanem közelebb áll egyébként ahhoz a Horváth Benjihez, aki szerkesztőként jegyzi a kötetet, és aki ezt írja a fülszövegben: „Sánta Miriám versei nem hagynak nyugodni. Nem simogatják a lelkünket, ez nem az a költészet. A komfortzóna itt az enyészet melegágya. Nincs más útja az emlékezésnek, mint szembenézni a felejtéssel.” Az attitűd megragadását tekintve precíz megfogalmazás — az pedig, hogy az anyagszerűségnek milyen változatain keresztül mutatkozik ez a versnyelv épp ilyennek, legalább annyira jellemző erre a költészetre, mint az attitűd. Olyan első kötet született, amelyikben a problémaérzékenység, a generációs determináltságokra vonatkozó reflexió erős költői gesztusokkal találkozik.