Kiss Noémi: Kicsik

Sofi Oksanen: Baby Jane. Fordította: Bába Laura; Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili. Mindkettő Scolar, 2012

Lia és Jane finnugor rokonok, két regény főszereplői. Összetörtek a szerelemben. A (nyelv)rokonságból ugyan csak a magukhoz vett mindennapi alkoholadag és a gyilkossági hajlam marad, időközben mégis kiderül, hogy motivációjukban igen sok a hasonlóság. Mindkét könyv tragikus véget ér, Lia szerelme, Lili, és Jane szerelme, Kormi meghal. Hogy miért és hogyan, és milyen volt a viszonyuk az elbeszélőhöz, azt próbálja meg rekonstruálni mindkét mű. Neurotikus nőkről olvasunk, akiknek nagyjából egyezik a szocializációjuk, harmincas éveik elején járnak, nagyvárosban élnek, a melegek kiszolgáltatott, ugyanakkor kegyetlen világában sodródnak szerelmek, lakások és munkahelyek közt. A séma ugyanaz: tragikus női kiszolgáltatottság, pikírt humorral és eleven dialógusokkal. Furcsán kifelejtődik a társadalom másik fele: a férfiak szóhoz sem jutnak, nem tényezők, még mellékszerep sem jutott nekik. Nők egymás közt, ruhák, bugyik, melltartók és fürdőkádak díszletébe bújva. A végén nincs megoldás, csak a beletörődés, ez elég szánalmas és figyelemfelkeltő egyszerre.

Mindkét könyv feltűnő tárgy volna, ha a szerzők ridiküljébe bújva pillantanánk meg őket. Ne tévesszen meg minket a külcsín, egyáltalán nem béna lektűrt rejt, s nem is cikizem őket, sokkal inkább eleven és húsbavágó lektűrparódiákról van szó. Ha azonban nagyon sulykolnak egy könyvet (márpedig mindkét kötetnek erős a marketingje), ellenkező hatásfokkal működik. Az olvasó eleve nem feltételez tartalmat, ő a marketingért fizetett, könnyed szórakozást remél. Közhelyeket vásárol. A kényes olvasó meg libabőrözik, riadt, nem is veszi a fáradtságot. De ez itt most pont fordítva van. Mind Oksanen, mind Karafiáth esetében furcsa mód épp a könyvek értelme felől lesz indokolt a túlzottan erősre sminkelt szerzői arc, a szőrös designtáskából pedig mint egy ékszer villan ki a jó regény.

Semmi bajom a marketinggel, sőt. A könyvborítók jól sikerültek (Máthé Hanga, Filó Vera munkája), a szerzők pózai és az eseményszámba menő könyvbemutatók ügyes trükkök (parókák?), melyek itt és most valóban szoros kapcsolatban állnak a könyvek történetével. Ebben a pillanatban néztem meg, hányan látták a Kicsi Lilihez készült trailert, 23 371 nézője volt a videónak (és még 1500-an egy másik portálon). A mai könyvdömpingben kiugró teljesítmény, ha valaki színvonalas könyvet tálal túlzott rámenőséggel.

És valljuk be, elég ügyesen balanszíroznak a regények az olvasmányosság és az eredetiség közt. Városi lányokról olvasunk alulnézetből, monologikus a forma, kitett női sors elevenedik meg előttünk. Az idősíkok fejezetről fejezetre váltakoznak mindkét regényben, kidolgozott, jól szerkesztett az anyag, csak az egyik helsinki, a másik budapesti parádé. A hanyagság és a félbe maradt, kósza szólam a nyelv szerves részei. Sok a félmondat, a süket fülekre találó segélyhívás. A lányok problémája az utcán hever, az utca mégis néma csöndben vesz tudomást a szorongásról. Nagyvárosok hálószobáiban dőlünk le szereplőinkkel, az ágy húzza a testet, nem is annyira a szex, inkább az önmarcangoló kishitűség bújik meg magányosan a paplan alatt. Önfelszámolás és depresszió következik ebből, az egyén akarattalan világa, a képtelen cselekvés. Kormi és Lia számára is hatalmas tehertétel a társaság, kínosan nehéz munkának tetszik egy bevásárlás, de még az is komoly gondot jelent egy depresszív fázisban, hogy képesek legyenek levinni a szemetet. Hogy vehetné így bárki komolyan őket? Hiszen folyton egyedül vannak.

A könyvek kortünetet rögzítenek. Ami itt felszólal (sikít?), globalizált hang vagy (a regény monológjának szemszögéből) egyéni probléma, s mint ilyen a saját kultúrától független lehet (már ha van ilyen) — ugyanakkor nem is szeretném rögtön bagatellizálni őket. Számomra mégis rémisztően sok az egybeesés a két regénybeli város lakói között. Mindegy, hogy barátság vagy szerelem van-e közöttük. Ilyen értelemben a város maga univerzális jel, nem kötődik a finnugor lélekhez. Egy zárt, fülledt, nyomasztó világ számolja fel az egyént, érzelmeit csorbítja, testét csonkítja. A fülledtség másrészt a testet és a szexualitást jelenti, az intimitás utáni vágyat. A leszbikus, beteljesült szerelem viszont egyik regényben sem lesz a kitörés aktusa. Inkább neurózis, furcsa vágy, kielégületlenség. Kicsi, bujkáló, néma hősökről olvasunk, önbizalomhiányos nőkről, csigaházba bújt emberekről, akik nemegyszer az öngyilkossággal kacérkodnak. Oksanen és Karafiáth nem romantikus elbeszélők. Inkább amolyan városi szociológusok, lakásba, munkahelyre, problémás családba és szerelembe helyezik figuráikat, követik egy darabig őket, majd sorsára hagyják. Szenvtelenül, lélektelenül, minden oldalról letapogatják, hogy aztán az olvasó maga döntsön, mit gondol róluk.

Kormi, Jane és Lia, Lili meg a Mari az önsorsrontó magány, a tehetetlen bizalmatlanság (nemtől és kortól független) helyzeteiben torpannak meg, ennyiben hibásak és menthetetlenek. Senki sem segíthetne rajtuk, csak ők magukon, nincs bűnös társadalom, vétkes politika, kizsákmányoló kapitalizmus, lélektelen konzum. Egyedül ők vannak, csupaszon, meztelenül. A maguk urai. Az öt regénybeli alak közül mégis egyik sem képes a szeretetre, az odaadásra. Pedig akad köztük menő, szép és pénzes is. Minden feltétel adott volna, csak a lélek beteg.

Mindkét könyvben három szálon fut a cselekmény: imádott szerelme orránál fogva vezeti a főszereplőt, akinek a munkája kényszerpálya, az akol rég kivetette őt (elvált szülők, halott apa). Sokadik depresszió következik a valahányadik fejezetben, aztán a mániás szakaszok (utazás, vásárlás, baszás), még nem unom, de érdekelnének az okok, ám az csak nagy nehezen kihámozható. Mindkét író a leírásnál marad, a belső monológok közlésénél, tüneteket gyűjt. Lehet sajnálkozni, de szerintem éppen az a jó, hogy nem jutunk tovább annál, mint hogy nők szobafogságban vannak, képtelenek cselekedni, érzelmi és testi függők. Helsinki és Budapest intim beszélgetései elevenednek meg, de a regények csupán felszínes pszichoanalízissel szolgálnak, írójuk nem kíván Freuddal és mindent tudó világmagyarázattal tündökölni. A finnugor X generáció leleteit olvassuk.

 

oksanenJane

A Baby Jane a szeretetéhség szakácskönyve. Sofi Oksanen pedig a finn irodalom sztárszakácsa, a városi szubkultúra ünnepelt költője Helsinkiben. Többezres rajongótábora van. Korábbi művei, a Tisztogatás és a Sztálin tehenei számtalan európai nyelven megjelentek, a színházakban futnak darabjai, könyvbemutatói stadionokat töltenek meg. Feltűnő rúzsa, sminkje mellett mégis szembetűnő, milyen magányos díszletben tetszeleg a szerző. Bemutatkozó oldalain egyedül vonul kék műbundában, Helsinki utcáin vagyunk, hatalmas haja mögé bújik, hóesés, rideg lakótelepek csúszós kövein lépked Sofi szőrös ridiküljével.

A Baby Jane mintha csak egy fúga volna: már az első bekezdésben ugyanarról szól, mint az utolsóban, ráadásul a hátsó borítón ott a regény tartalma, s hogy ez kiadói baki vagy tudatos megoldás, nem derült ki számomra. Mindenesetre két hősünk van, Jane és Kormi. Az egyik meghal, a másik a gyilkos. Jane — hogy rögtön a közepébe vágjunk — már az első bekezdésben szerelmet vall Korminak: „Kormi kétségkívül a legmenőbb leszbi volt a városban, amikor én, a fiatal és a nők terén teljesen tapasztalatlan lány Helsinkibe értem. Tíz évvel volt idősebb nálam, és mindent tudott Helsinki melegvilágáról. Járt már valamennyi működő és korábban bedőlt melegbárban, hol felborult korsókkal, hol saját hányásával, hol egy-egy pimasz kis butch orra vérével törölve fel a pultot.”

Aztán Jane éhezteti ki Kormit, míg végül Kormi szavai, segítségkérése talál süket fülekre. Jane-t letartóztatják, ő a kijelölt tettes. A helsinki melegbárok elszigetelt hősének élete véget ér. Drog, alkohol és a szokásos könnyek. A Baby Jane a kultuszregények receptje szerint íródott, nem vitás. Mégis könnyű megbocsátani neki allűrjeit, hiszen a szeretetvágy olyan agresszív fokáról szól, ami esztétikai minőségbe csap át. Általában Oksanennek erről a regényéről erősen megosztott vélemény alakult ki (német nyelven például meg sem jelent egy rossz lektori jelentés miatt), hiszen kurta véget ér, a leszbikus világról tragikus képet fest, nem analizál mélyebben, a mondatok kiérleletlenek, összecsapott a történet, félbehagyott a hős pszichológiája. A látlelet mégis tűéles, kemény és kegyetlen. Éppen ez az életbevágó a könyv világában, nincs idő a gyógyulásra és a gyógyítást meg sem lehet kísérelni. Kormi és Jane nem a leszbikus identitás coming outjának boldog, mosolygós, büszke meleg-világát idézik fel, hanem kegyetlen arculcsapásait. Számomra ezért hordoz súlyokat a regény, komor és pontos leírásokat, a félbehagyottság a megmagyarázhatatlanság érzetét kelti, az összecsapott mondatok pedig a tanácstalanságot. Sodró, lendületes, ügyes dramaturgiájú a regény. Jane utolsó monológja pedig megrendítően rideg: „Amikor a rendőrök értem jöttek Joonathanhoz, nem csodálkoztam. De a halál végső okán igen. A fejre mért ütés. Ez nem tartozott a megállapodáshoz Kormi és köztem.”

 

karafiathLia

Szívecskék függőlegesen és vízszintesen a borítón, kicsik és feketék. Elvétve akad piros is. Seb? Vagy szerelem? A fekete szív a természetes mód, vagy pont fordítva? Ferde játékok ezek, mégis a maguk természetességében bosszantják az olvasót, ez a legjobb bennük. A Kicsi Lili cselekménye csupa allűr. Irritáló, idegesítően tehetetlen hősökkel. Hisztiznek és öltöznek, néha meg lekerül róluk a melltartó. Állandó pénzgondjaik vannak. Mindenről pontos leírást kapunk, a göncökről, italokról, cigarettáról, ágyjelenetről. Egy tudatos író játszik velünk, kajáljuk őt. De mit tennének? Kivel éljenek? Hol dolgozzanak? Mi lenne jó? Fogalmam sincs, mikor lerakom a könyvet. Mégis felcsillan valami a végén: vágjunk bele, mondja Lia. Igen, a halászlékészítés már komoly tettnek ígérkezik egy olyan lánytól, aki amúgy felkelni is képtelen. S mintha ez a záróakkord, a sokadik quarelines bebaszás volna a mentőöv. Lia megszabadult a tanárnőjétől, lett egy jobb fej főnöke, és nagy feladatot kap alkalmi szexpartnerétől. Rögtön rácuppan. Szánalmas remény, de egy pillanatra jólesik, mint egy konyak a nehéz nap után a marketinges irodában. Hogy aztán kezdődjön a következő mélypont. Ami kicsit már jobb lesz, mert a felnőtt Lia megtanult bánni vele. Éppen a befejezés miatt még azt is gondolhatjuk, hogy a semmiségek hálójában vergődünk mi, olvasók, ahogy vergődik az árva Lia is, s hogy nincs is tétje a könyvnek. Annyiszor kimászik ez a fiatal lány a gödörből, hogy biztosan sokáig bírja még a parát.

Humor, geg, zsáner. Parádés veszekedések. Jó értelemben vett köznyelvi fordulatokban gazdag a könyv; a kiérleletlen mondatot az első leírás, impresszió jellemzi. Ennek pedig jó oka van, s ha végigbírjuk a helyzetrajzokat, nagyon tudatos Karafiáth-kötetet kapunk. Sodró, élvezetes, fordulatos. Csak néhány fejezetet éreztem túlírtnak, öncélúnak (A melltartó; Dezső). A Kicsi Lili Budapesten játszódik, de van benne egy karácsonyi utazás Cannes-ba, mindenféle nyaralókba a Velencei-tóhoz stb. Két szálon fut a cselekmény, az egyik Lia iskolai éveiben íródik, a másik munkába állásának idején. Így Lia életének két életepizódjáról értesülünk: két kártya, más a leosztás, a keverés intenzitása, mégis ugyanazt a lapot kapjuk. Minden megismétlődik. A kör bezárul. Lia a könyv végén tettet hajt végre, eladja a mamával közös lakást, és vesz helyette egy olyat, amiben jól érzi magát. Innen az elbeszélés elejére jutunk vissza, s maga a visszaemlékezés, az önmegfigyelés is csak e logikával válik lehetővé, Lia ugyanis saját életére lát rá. A regény elején így emlékszik vissza Endrődy tanárnővel való első közös jelenetükre: „Jól játszod, látom rajtad, hogy érted a szerepet, de valami mégis hiányzik. Volt már neked orgazmusod, Lia, nézett a szemembe, tudod, te mit jelent az, ha valakit az egész lényeddel kívánsz, hogy lüktet a puncid, egy merő lucsok leszel egyetlen pillantásától, és majd beledöglesz, ha megérint? Átéltél te már ilyesmit, Lia? Nem tudtam felelni, éreztem, ahogy izzadság gyűlik a hónaljamban, és reszketni kezdek.”

Lia néma. Csak a teste jelez. Menthetetlenül kiszolgáltatott. Kishitű, szenvedélyes, alárendelő szerepet játszik egész végig (vagy játszat vele az írója, mindegy). Vagy testmániás tanárnőjét, vagy éppen uralkodó főnöknőjét szereti. Szeret és gyűlöl, mozdulni meg nem tud. Képtelen kifejezni az akaratát. Lilit, bosszantó főnökét is barátnője, Ancsi önti nyakon a mű végén. Idegesítően önsorsrontó hősünk van. S az olvasó egy idő után már csak mint írói eszközt fogadja el Lia jellemrajzát és mondatait. Tulajdonképpen nincs is evvel baj, a könyv nem azért íródott, hogy legyen benne jellemváltozás, fejlődés és végső megoldás. Hanem hogy a passzivitás, az akaratgyengeség és a magány körbeíródjék, felmutassa és valamilyen módon elfogadottá váljon. Az így kapott látlelet gazdag, a félbehagyott jelenetek pontosak, éles megfigyelésről tanúskodnak. Nehéz olyan hősöket beszéltetni, akik amúgy legszívesebben hallgatnak. Lia és Jane ilyenek. Mindig mások ölébe vágynak, de még arra is alig akad módjuk, hogy ezt elmondják annak az ölnek.

 

Megjelent a Műút 2013040-es számában

2 Replies to “Kicsik”

  1. Nagyon tetszett a Kicsi Lili c. könyv! Az egyik kedvencem. A Baby Jane már kevésbé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük