Deczki Sarolta: Beregi krónika

(Csabai László: A vidék lelke. Magvető, 2019)

A kortárs irodalomról, az irodalom intézményrendszeréről, hálózatairól meglehetősen sok előítélet van forgalomban. Az egyik az, hogy Budapest-központú (mint az egész ország), a másik ezzel összefüggésben a belterjesség vádja, a harmadik a klikkesedés politikai alapon, a negyedik a klikkesedés teoretikus alapon, az ötödik a klikkesedés férfi–női alapon, ésatöbbi. És hogy úgyis csak azok jutnak előrébb, akik zsizsegnek, mindenhol ott sündörögnek, összebratyiznak fontos emberekkel, hízelegnek neki, elvtelen kompromisszumokat kötnek, tolja őket a kiadó, és ismét csak ésatöbbi.

Ha van is több-kevesebb igazság ezekben, mégsem árt jókora elővigyázatossággal kezelni őket, és pontról pontra összevetni a tényekkel. Azzal például, hogy hányszor láttuk az utóbbi időkben, hogy egy-egy szerző úgy lett sikeres, hogy vagy csak kevesen vagy egyáltalán nem ismerték. Danyi Zoltán neve is sokak számára ismeretlen volt A dögeltakarító előtt, Harag Anita vagy Moesko Péter novelláit is csak egy szűk kör olvasta az első kötetük megjelenését megelőzően, és sorolhatnánk még azok nevét, akik csakis teljesítményüknek köszönhetően jelentek meg, lettek elismert szerzők — függetlenül attól, hogy jelen vannak-e Budapesten, a „klikkekben”, avagy sem.

Azért tartottam ezt fontosnak előrebocsátani, mert Csabai László szintén azon szerzők közé tartozik, akiknek a fentebbi előítéletek szerint nem lett volna sok esélye a sikerre. Vidéki, nyíregyházi író, nem nagyon látogatja a budapesti rendezvényeket, nem hallhatunk vagy olvashatunk tőle minden héten állásfoglalást közéleti ügyekben, és egyáltalán nem szerepel a nyilvánosság előtt. Az idén, 2020-ban mégis ő kapta a Mészöly-díjat, és 2006 óta ütemesen megjelent hét kötete megszerezte neki a kritikusok és az olvasók elismerését.

Ez akkor is így van, ha a Magyar Nemzet recenzense nem így látta (amire Bárány Tibor hívta fel a figyelmet egy Facebook-posztban), amikor leírta ezt a mondatot: „Van egyébként nekünk egy másik kortárs írónk, a kánonból szintén kifelejtett Csabai László”,[1] akkor vélhetően nem nézett utána Csabai recepciójának, különben láthatta volna, hogy kritikák sora jelent meg addigra róla. A Szindbád Szibériában című kötet szerepelt az ÉS-kvartett 2012/13-as évadjában, a Magyar Narancs 2013-as sikerlistáján pedig Krasznahorkai Megy a világa mögött végzett a második helyen. Mint ahogyan a Szindbád a detektív és a Szindbád a forradalmár is felkerült a Narancs listájára, ahol egyébként rendszeresen jelennek meg kritikák Csabai műveiről, melyekről továbbá tudományos tanulmányok, előadások is születnek — ha ilyen kifelejtődni a kánonból, akkor el sem tudom képzelni, milyen lehet benne lenni.

De nem is érdemes erre sok szót vesztegetni, mindössze azért tartottam fontosnak kitérni ezekre, mert Csabai László írói sikere egyrészt eleven cáfolata egy rakás előítéletnek, másrészt kifejezetten öröm nézni ennek a szívós munkával építkező, a kelet-magyarországi kisvárosból startoló pályának a kibontakozását. Ahogyan a már emlegetett kolléga írta: „a Szindbád, a detektív 2010-es megjelenése óta következetesen, kötetről kötetre épül és válik mind szervesebbé Csabai Nyárliget-univerzuma. És nem mellesleg a szemünk előtt születik meg egy jelentős irodalmi életmű”.[2]

S nem véletlen a helyszín emlegetése sem, hiszen Csabai novelláinak a többsége Nyíregyháza (Nyárliget) környékén játszódik, a várost körülvevő bokortanyákon. Innen indult Szindbád, a detektív karrierje is, innen került ki Szibériába, majd ide került vissza. Nyíregyháza nem izgalmas csomópont a magyar irodalom térképén, utoljára tán Krúdy írt róla szépen. És itt játszódnak A vidék lelke triónovellái is.

Az új kötet innovációja a triónovella műfaja, a hármas szériákba rendezett novellaegyüttes. A kötetben összesen hét széria van, vagyis összesen huszonegy novella. Csabai eddig is szeretett a kisebb formákból nagyobb egységet formálni, a Száraz évszak című kötetében duónovellákkal kísérletezett, a három Szindbád-kötetben pedig novellákból áll össze a regény vagy novellaciklus. Ez a kettős kötés (regény és/vagy novella) a jelen kötetben is érvényesül. A triónovella is egy egység, de az olvasónak az lehet a gyanúja, hogy aligha véletlen a hétszer hármas szerveződés, túl kerek, túl egyértelmű ez. De a számmisztikán túl is lehet emellett érveket felhozni: egyes szereplők, motívumok ismétlődését, és főleg magát az időrendet. Az első pár novella még a két világháború között játszódik, aztán haladunk szépen az időben, és elérünk napjainkig. Vagyis ha regényként akarjuk olvasni, akkor Nyíregyháza (Nyárliget) és a környékbeli bokortanyák története ez a könyv, hétszer három fejezetben elmesélve. Ezt a lehetőséget is érdemes megfontolni, már csak azért is, mert mintha a cím is efelé az értelmezés felé terelné az olvasót.

Afelé, hogy itt a „vidék” a főszereplő, az ő lelkéről van szó. Károlyi Csaba írja a könyvről: „Írója pontosan tudja, milyen a vidék. És azt is, annak milyen a lelke. Ja, csak mondom: minden pesti vidéki, csupán az a kérdés, hány generációval megyünk vissza.”[3] A vidék lelke voltaképpen mindannyiunk, az egész Magyarország lelke, Hegyeshalomtól Záhonyig. Ám minden tájegységnek, régiónak megvannak a maga sajátosságai, megvan a maga saját lelke, története, szokásai, s jelen esetben inkább a Záhonyhoz közelebbi települések lelke tárul fel. A már emlegetett Nyíregyházán kívül szóba kerül Vásárosnamény, Jánd, Tivadar, Gergelyiugornya, és az egész Bereg, a Felső-Tisza vidéke.

Ennek a régiónak, életvilágnak az elmúlt száz éve sűrűsödik a novellákban a cselédvilágtól a menekültválságig. S valóban sűrűségről beszélhetünk, hiszen „Csabai novellái komoly történelmi, szociológiai, helytörténeti anyagot mozgatnak. Nagyon ismeri a szerző a XX. század »vidéki« magyar történelmét, a beregi–nyírségi falusi világot, a kisvárosi atmoszférát és mindezen helyszínek sokféle szereplőjét, a kondásoktól a téeszelnökökig (ezek néha ugyanazok), a kisnyilasoktól a kiskommunistákig (néha ezek is ugyanazok), a kurváktól az újvállalkozó gengszterekig (ezek nem biztos, hogy ugyanazok).”[4] Vagyis rengeteg tudás épül bele ezekbe a külön-külön is élvezhető kis mikrotörténetekbe.

Például a falu hierarchiája. Budapest távlatából az itt élő emberek egyformának tűnnek, holott talán még élesebbek a társadalmi különbségek, mint a városban: „Benedek szimpla uradalmi béres cseléd. Seregély viszont béresgazda. Ez pedig nagyobb különbség itt, mint ami Budapesten van a csepeli proli és a király között.” (125) Figyelemreméltó, hogy amikor a narrátor a falu társadalmát részletezi, akkor ehhez hozzáfűzi a véleményét a magyar társadalomról és annak hierarchiájáról általában. Magyarország királyság, király nélkül, a miniszterelnökök viszont sűrűn változnak, hogy hiszen ezt a posztot „azért találták ki az urak, hogy ha már nagyon szenved a nép, valakit lehessen hibáztatni” (125), és amúgy mindenki csak ígérget, amire a parasztember csak legyint. Neki mindegy, hogy nyilasok vagy vörösök, tanácselnökök vagy polgármesterek, pártállam vagy jogállam, hiszen mindegyiknek csak áldozata.

Ahogyan ez a Kereszt című novellából ki is derül, amelyben Vince „kereszt” vezeti végig a családba beházasodni készülő Tamást azokon a „stációkon”, melyeken a család ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Dupla fenekű ez a szenvedéstörténet, hiszen egyrészt borzalmas, megrendítő mindaz, amit a kereszt mesél, az oroszok erőszakoskodásáról kezdve a kommunisták zaklatásán át a gazdasági liberalizálódásig — mind-mind rengeteg szenvedést hozott az itt élő egyszerű emberekre. Másrészt valamelyest igaza van annak a kritikusnak is, aki szerint az idősebb férfi nem hiteles („sajnáltatja magát”),[5] mert kiderül róla, hogy a helyi hűtőház tulajdonosa, és ahol tudja, ő is kijátssza a törvényt és az előírásokat. Bonyolult és sokszor ismétlődő, tipikus képlet ez: az áldozati identitás és a kiskapukat kereső, ügyeskedő, haszonleső attitűd ellentmondásos egysége.

A mindentudó narrátor ritkán kommentál, de egy-egy megjegyzésből, vagy a szereplők szájába adott szólamokból kiderül a személyes véleménye is az eseményekről. A Görcsoldás című novellában például ezt olvashatjuk: „1942. november 19-én az Uránusz belecsapódott a Földbe. Sztálingrádnál. És gördülni kezdett nyugat felé. Át Ukrajnán, Románián, a Kárpátokon, az Alföldön. Irtózatos pusztítást művelve. Városokat, falvakat semmisített meg. Viszont förtelmes dolgokat is eltörölt a föld színéről. Például az úri Magyarországot.” (129) A Nehéz idők tanúiban pedig Révész Vilmos, a Beregi Krónika riportere faggat egy negyvenes nőt, akiről kiderül, hogy pályázatos tanfolyamokra járnak és közmunkából élnek a férjével, aki éppen előzetesben van tiltott fakitermelés és orgazdaság miatt. Mert „nem tudunk mit csinálni. És nekünk is kell a fa. Különben megfagyunk télen. Vágni pedig mindenütt tilos. Azt néha megengedik, hogy egy erdőirtás után kiszedjük a gyökereket. De ezzel még inkább a tulaj jár jobban. A gépes pénzért húzná ki.” (305) Tipikus túlélési stratégia ez is a jelenkori Magyarországon, s egyúttal vádbeszéd is közállapotaink ellen. Jellemző képlet a riporter édesapjának a mentalitása is: „Az öreg tagja volt az akkoriban egyetlen Pártnak, természetes tehát, hogy egy ideje nagy antikommunista. Szeretne visszamenőleg is az lenni.” (322) A riporternek nyilatkozó temetőcsősz is számos olyan panelt pufogtat, melyeket ezerszer hallhattunk az utóbbi időkben: a migránsokkal baj van, az Unió azért kell, hogy „nőjön a fizetés, nem azért, hogy idejöjjenek a románok, és elfoglalják a munkahelyeket”. (333)

Világos a kritikai éle ezeknek a szólamoknak, melyek a mindenkori rendszert bírálják a negyvenes évektől napjainkig, csakhogy néha az lehet az olvasó érzése, hogy kissé kilóg a lóláb. Mintha csak azért beszéltetne a narrátor egyes szereplőket, hogy rajtuk keresztül állást foglaljon, karikírozzon, felmutassa a tipikusat, ettől pedig majdnem didaktikussá válnak ezek a részek. Azért nehéz kérdés ez, mert világos, hogy egy realista indíttatású szöveg azt akarja leírni, megmutatni, amiben élünk, ennek pedig az a módja, hogy a tipikusat ábrázolja, a veszélye pedig az, hogy ettől a figurák, élethelyzetek egy-egy tézis illusztrációjává válnak.

A realizmus kategóriája rendre előjön a Csabai könyveiről szóló kritikákban: Bárány Tibor  „felforgató erejű nagyrealizmus”-ról beszél a Szindbád, a forradalmár kapcsán,[6] Kolozsi Orsolya is a realista hagyományhoz tartozó íróknál keres párhuzamot,[7] és Károlyi Csaba is Móriczot, Tar Sándort, Oraveczet emlegeti,[8] Hozzájuk hasonlóan Csabai szövegeiben sincsenek trükkök, időkezelése lineáris, az elbeszélő mindent tud. Stermeczky szerint dagályos, fárasztó ez a realizmus, melyet csak az utolsó két novella „finom fantasztikuma” old[9] — én ezzel nem értek egyet. Egyrészt nem érzem teljesen sikerültnek ezeket a kísérleteket, sőt, az álomjelenet többet visz, mint hoz, túl olcsó fogás. Másrészt nem tudnám dagályosnak nevezni ezt a realizmust, inkább lenyűgöző ez a tudás, ez a hihetetlen precizitás.

Tudja, hogy „errefelé” mindenféle fürdést strandolásnak hívnak, akkor is, ha csak egy lavórban tisztálkodnak. Azt is, honnan jönnek a prostituáltak a Beregbe, és hogyan élnek, milyen technikái vannak a csempészetnek, és hogyan alakult a térség rendszerváltás utáni története. Hogyan zajlott a téeszesítés, és hogyan zabálta fel a forradalom a saját gyermekeit. Megannyi apró részlet, a népi hiedelmektől az életmódok változásán át a szilva- és az almapálinka készítéséig, és mintha csak el akarná kápráztatni az olvasót, még olyan apró kis incifinci részletekről sem feledkezik meg, mint ez: „a konyha raktárában egy újonc gyökérkefével dörzsöli a hústőkét. Feleslegesen, mert nem is használják, a hús felszeletelve érkezik, de valamit csinálnia kell. (A tőke falapja alig látszik már ki a keretből, annyit súrolták az évek alatt.)” (194) Olyan ez, mint az aranyfüst a koktélcseresznyén, a virtuozitás magasiskolája. Az embernek Pieter Bruegel képei juthatnak eszébe, a megannyi apró jelenet, melyek egy számunkra már ismeretlen életvilágot mutatnak be.

És ha már Bruegel, ha már parasztok, akkor érdemes a humorról is szót ejteni, mely befogadhatóbbá teszi az egyébként sokszor felkavaró történeteket. A lányok és asszonyok is boldogok akarnak lenni című novella párttitkár főszereplője értekezleteken ücsörög, fontoskodik, az új rend lelkes híve, és több szeretője is van. Egyszer csak bekopog hozzá Bartha Jolán, a gyár nőbizottságának a vezetője, és arról számol be, hogy a férfiak nem vesznek tudomást a nők megnövekedett terheiről, és továbbra is ugyanannyi munkát várnak el tőlük, mint a munkába állásuk előtt, sőt, még terrorizálják is őket. Pogány elvtárs mindeközben a földre teperi a nőt, majd kölcsönösen megegyeznek, hogy a megbeszélésről azt írják a naplóba, hogy „a Nyárligeti Vörös Csillag Konzervgyár asszonyainak és lányainak is joguk van a boldogsághoz. Ez eléggé hangzatos, és ugyanakkor megfelelően semmitmondó.” (151) Nem túl derűs humor ez, de humor.

A „megfelelő semmitmondás” egyébként is jól jellemzi a népi demokrácia viszonyát az emancipációhoz. Amikor a gyár női dolgozói a fürdőben ücsörögnek, akkor ki is mondják: „Egyébként a magyar férfiaknak túl jó dolguk van. Horthy-rendszer vagy szocializmus, mindegy az, a férfiaknak van mind kitalálva.” (170) Aztán rátérnek arra, hogy bezzeg Amerikában hogyan élnek a nők. Kicsit olyan ennek a hangulata, mint amikor a Csinibabában a pepszikokakóláról valaki már hallott valamit. Itt a nejlonharisnya kerül éteri magasságokba, valamint az american way of life, amiről a nyárligeti nőknek meglehetősen hiányos információik vannak. Az egyik asszony szerint, ha Amerikában egy nőnek nincs kedve házaséletet élni a férjével, akkor egyszerűen nemet mond, vagy kifizetteti vele. Persze, mind csodálkoznak, irigykednek.

A régi falusi és a modern világ találkozása, párhuzamos együttélése több komikus jelenetet is eredményez a Szigetek című novellában. Például azt, ahogyan a csempészett szeszt és cigarettát kihordó Miszter próbálja magyarázni a megrendelőknek, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani a telefonba, de ez alighanem reménytelen. Vagy amikor bemegy egy tanyasi portára, ahol egy apa próbál magyarázatot adni a fia furcsa viselkedésére: „ő most »gót«, vagy mi a tököm. Halált játszik. […] Előtte »metallista« volt. Megbolondított, úgy dübögtette azt a vacak hangfalat. Azelőtt meg japánnak öltözött. Hol japán fiúnak, hol japán lánynak.” (279)

Amilyen vicces ez a helyzet, annyira szomorú azoknak a nőknek a sorsa, akikkel Miszter seftel. Kárpátaljáról érkezett szegény nők, akiknek korán tönkreteszi a szervezetét az az életmód, amire rákényszerítik őket, továbbá az embertelen bánásmód, a drogok és egyáltalán a „munka”, amit végeznek. Alighanem igaza van a konzervgyári asszonyoknak: mindegyik politikai berendezkedés a férfiaknak van kitalálva. A narrátor észreveszi és leírja azokat a struktúrákat, melyek az általa elbeszélt évtizedeken keresztül végig a férfiak számára kedveztek, legyenek akár katonák, akár pártemberek, akár ügyeskedők. Ez nem a nők világa, itt a boldogsághoz való jog számukra valóban semmitmondó hablaty.

S ha már annyit emlegettük Szindbádot, ő is felbukkan egy-két utalás erejéig, mint az a bizonyos Schiffer Árpád, aki Szibériában is járt, és „hátha lesz majd valaki, aki megírja a kalandjait”. (39) Majd később a fia, a flanelinges nyomozó, aki Miszterék asztalához ült egy ugornyai Tisza-parton. S a helyi szokásokkal ellentétben az ő kedvence nem az argentin hekk kovászos uborkával, hanem a sült keszeg — ennyit tudunk meg róla, ám ennyi is éppen elég ahhoz, hogy létrejöjjön valamilyen explicit kapocs a könyvek között. Ami össze nem fűzi ugyan őket, ám a ráismerés örömét nyújtja az olvasónak.

Csabai a Nyírség, a Bereg írója, ezt a tájat, ennek a vidéknek a lelkét most már általa ismerjük, és úgy, ahogyan ő megírta. Ha valaki Gergelyiugornyára megy, akkor most már sült keszeget fog inkább rendelni, és alighanem megkóstolja a híres szilva- és almapálinkát is. Ha vállalkozóbb szellem, akkor az ukrán csempészcigit és vodkát is. A kérdés az, hogy folytatható-e ez a projekt, nem merül-e ki egyszer csak. Én nagyon örülnék neki, ha a válasz nem volna.

 

[1] Hanthy Kinga: Magyar volt-e Al Capone?, Magyar Nemzet, 2019. szeptember 13.; elérhető ITT

[2] Bárány Tibor: Bokortanyák bűnös népe, Magyar Narancs, 2017/51; elérhető ITT.

[3] Károlyi Csaba: Alul lenni sehol sem jó, Élet és Irodalom, LXIV. évfolyam, 9. szám, 2020. február 28.; elérhető ITT

[4] Uo.

[5] Stermeczky Zsolt Gábor: Dagályos realizmus, Kortárs Online, 2020. február 3.; elérhető ITT.

[6] Bárány Tibor, I.m.

[7] Kolozsi Orsolya: A történelem nem sokáig engedi boldogan élni az embert, KönyvesBlog, 2019. december 1.; elérhető ITT

[8] Károlyi Csaba, I. m.

[9] Stermeczky, I. m.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük