Szemes Botond: Magányos multiplayer

(Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint. Kalligram, 2019)

Péterfy Gergely új regénye az életmű eddigi ellentmondásait hordozza. A történetszálak biztos kezű összefűzése gördülékeny és izgalmas olvasmányt hoz létre; narratív megoldatlanságai és az ábrázolás felszínessége ugyanakkor kételyeket ébreszt a kihívásokra vágyó olvasóban. A kettős érzések, amelyekkel e könyvet olvastam, mindenesetre kiprovokálták a jó könyvre vonatkozó kérdést, azaz, hogy mitől tartunk valamit értékes szövegnek, és mit várunk el az irodalomtól napjainkban. Úgy érzem, nem kaptam keveset, de nem is eleget A golyó, amely megölte Puskint-tól.

Mintha Péterfyt az elbeszélés ismeretelméleti vonatkozásai egyáltalán nem érdekelnék. Ez így volt a Kitömött barbár esetében is — a kritikusok több helyen felhívták a figyelmet arra, hogy az elbeszélő szólamok keveredése nem egy reflektált poétikai eszköz, hanem átgondolatlan logikai töréseket eredményez a regényben.[1] A golyó esetében egyetlen elbeszélőről van szó, ám ezúttal is tisztázatlan marad az, hogy honnan fér hozzá az elbeszélő más szereplők tudattartalmaihoz, mi biztosítja az elbeszélő hitelét, hogyan viszonyulnak egymáshoz az egymásba ágyazott nézőpontok. Karl, az elbeszélő jelzi ugyan néha, hogy honnan értesült egy-egy eseményről, sőt saját munkájának fikcionalitásáról is beszámol, de ezek a részek nem többek megjegyzéseknél, amelyek nem szervesülnek következetesen a jelenetek sorába, és semmiképpen nem válaszolják meg, hogy honnan tudhatja például, mire gondolt szerelmének apja a halála előtti percekben. Olyan gondolatokat és érzéseket képes közvetíteni (leginkább szerelme, Olga; Olga apja, Péter; és Olga fia, Kristóf kapcsán), amelyekről egyszerűen nem tudhat, és folyamatosan olyan jeleneteknek adja részletes leírását, amelynek ő maga nem volt a részese.

Az az érdekes, hogy ettől működik a szöveg. Ahogy a Kitömött egyik fontos erénye is a történetek gazdagsága és a nézőpontok gyanútlan keveredése volt, úgy jelen esetben is egy írástechnikailag kiemelkedő műről beszélhetünk. A szálak közti egyensúlyozás és a fejezetek dramaturgiája azt mutatja, hogy a történet sodrásának technikai feltételeit nagyon tudatosan és jó arányérzékkel hozza létre Péterfy. Egyszerűen visz a szöveg. Nem foglalkozik a fent említett problémákkal, mert mintha nem is azokban lenne érdekelt. A mesélésbe, az elmesélhetőségbe vetett (anakronisztikus?) hit sugárzik a könyvből, és ez alól nem tudja kivonni magát az olvasó sem. A jól felépített történetek gazdagsága hatása alá vonja és a háborúk, cselszövések, szerelmek, tragédiák sorozata tagadhatatlanul: működik.

Miközben kérdés, hogy jelenünk, ahonnan az elbeszélő is visszaemlékezik, mennyire az egységes és problémátlan történetek mentén alakul. A visszaemlékezést kiváltó Instagram-story („Kristóf Instagram-storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak tavaszi napsütésben…”, 9) is azt mutatja, hogy történeteink ma másképp, a töredezett, távoli képek logikája mentén rendeződnek el; ám ez a felismerés nem érinti az elbeszélő munkáját. Ahogy az Olgának tulajdonított belátás sem, miszerint „a világ sokkal bonyolultabb hely, semhogy egyszerűen el lehetne mesélni”. (37) Ezzel szemben inkább Péter nosztalgikus emlékeihez hasonlít a regény: „Leültette a kislányt maga mellé, és mintha a látvány épp a szemei előtt jelenne meg, elmesélte, mi történt ilyenkor Kassán az utcán abban az időben, amikor az íróasztala még a főtérre néző szobában állt. Aztán az idézőjel lassan eltűnt, a jelen elolvadt, és a múlt hömpölyögve betöltötte a Braun-házat.” (46) Az egyes epizódok ugyanígy kelnek önálló életre az események láncolatában.

A történet a második világháború utáni Magyarországról adott többgenerációs áttekintés, amelynek végpontja a 2010-es évek. Az egykor elismert klasszika-filológus és valláskutató, Waldstein Péter Herkulesvárra költözik lányával, Olgával az 50-es években, ahol egy múzeumot és könyvtárat rendez be, illetve hoz létre saját gyűjteményéből. A múzeum — azon túl, hogy mint a rejtélyes Ulpius-ház Szerb Antal regényében, a hétköznapokon túli titkokat ígér a fiatal Karlnak — fontos metaforája a regénynek. Sőt talán Péterfy egész életművének is az, amennyiben a Kitömött szerkezete is a bécsi természettudományi múzeumból indul ki, és oda tér vissza; illetve amennyiben a központi hősök mindig egy letűnt értelmiségi, összeurópai kultúra megőrzésére vállalkoznak a szövegekben. Legtöbbször sikertelenül — ahogy a regényben Péter is. Ennek megfelelően a múlt értékeit őrző hely (az idő feldarabolását és a feldarabolt egység egymás mellé helyezését elvégző heterotópia) maga is egy halott tér, amit senki se látogat. A könyv első felében, Péter haláláig azonban még él az illuzórikus eszme, hogy a kommunista rendszer mindennapjain felül lehet emelkedni a belső tartás és a humanista alapokon álló, szilárd erkölcsi rend követésével. A narráció hite a történetek elmesélhetőségének és olvashatóságának problémamentességében, a lélek nemesítésében is ehhez az illúzióhoz kapcsolódik, ami gyakran már-már mesei módon kerül bemutatásra a szövegben: Péter például egy itáliai reneszánszról szóló könyvvel „javítja meg” a szomszéd agresszív és ingerlékeny kisgyerekét, Ivánt. (65–66)

Ebben a humanisztikus világképben (és magában a regényben is) egyértelmű, hogy ki és mi a jó, vagy a rossz; a kategóriák között nemigen mutatkozik átjárás. Olga férjének halálát követően a hagyományőrző, szélsőséges és frusztrált Áron veszi át a házban az uralmat, aki a barbár népszokásokkal lerombolja a Péter által felépített, az antikvitásra alapozott közeget. Kettejük sematikus csatájának eredményeképp felbomlik a korábbi idill, Olga alkoholista lesz. A harmadik generáció, Kristóf házassága is tragédiába fullad. Mire ő felnő, elérkezünk a rendszerváltáshoz, ezt követően már nem működik a regény elejét szervező illuzórikus idealizmus: a cselekmény is sűrűsödik, a szálak is kidolgozatlanabbá válnak; a nagy tragédiák után inkább csak elmúlik az idő, a benne lévő csapásokat rezignáltan, unatkozva veszi tudomásul Kristóf. A stiláris és gondolati különbség nem olyan nagy, de érzékelhető a regény eleje és vége között, amit mindenképpen a könyv egyik izgalmas jellemzőjének tartok. Mindez azt a történelemszemléletet mutatja, miszerint a rendszerváltás óta eltelt idő a 20. századi események sorába illeszthető, ám a benne foglaltak (üres hagyományőrzés, számlacsalás, rasszizmus, antiszemitizmus, politikai manipulációk) nélkülöznek minden rendkívüliséget és megszokott hétköznapokká váltak.

Ezen kívül nem vagyok meggyőzve arról, hogy komoly magyarázóerővel bír a szöveg napjainkra nézve. A helyzetek és a szereplők kész séma szerint szerveződnek (az agyatlan szélsőjobbos, a gonosz kommunista, a szellem légvárát építő idealista stb.), ezek a keretek nem kerülnek átgondolásra, hanem megerősítést nyernek. A regény azonban nem feltétlenül a társadalmi és történelmi összefüggésekben érdekelt. Elsősorban ugyanis egy beteljesületlen szerelem történetét olvassuk, amelynek a korszakok és a kisiklott életek csak kulisszái.

Hiszen elsősorban Karl Olga iránti vágyakozásának története A golyó, amely megölte Puskint. A beteljesületlen szerelem nem metaforája Magyarország beváltatlan ígéreteinek — hanem maga a téma. Egy szerelmesregényt olvasunk; és ez értéke a könyvnek. Tétjét az adja, hogy szemben más szálakkal és jelenségekkel, a szerelemről való számadás nehézségeiről és hiábavalóságáról tud a szöveg: miközben Karl az elmúlt 70 év történetét gondtalanul elbeszéli, saját érzéseiről nehezen és csak hiányosan tud beszélni. Péter megjegyzését követi, aki „nem tud mit kezdeni a szerelemmel és az emberi ösztönökkel; ismeretlen nyelv volt, amihez nincs se szótár, se nyelvtan; leírása csak helyettesítés, metafora, körülírás; aki benn van, nem tud értelmesen beszélni, aki értelmesen tud beszélni, már nincs benne”. (127–128) Saját megfogalmazása nagyon hasonló ehhez: „A szavak, amelyeket leírok, mind csak helyettesítések, ezernyi hullámhosszra forgácsolt színárnyalatai az egyetlen, központi, forró fénynek, amelynek Olga a neve.” (139) Karl már-már mániákus és irracionális érzelme tűnik a legvalódibbnak a szövegben. Szemben a rengeteg eseménnyel, amiről olvashatunk, és amit felsorolni is nehéz lenne, ebben a fő szálban tulajdonképpen semmi sem történik. Karl vágyakozik és magában vívódik vágyakozása természetéről. Történhet a világban bármi, ha az ember ugyanolyan reménytelenül szerelmes; elmondható minden esemény gondtalanul, de a meg nem történt, így csupán belső tartalmak nem — talán erről szól legélesebben Péterfy regénye. Mindez nem írja felül az eddig elmondottakat, a többi szálra nem a szerelmen keresztül látunk rá, így inkább csak a kettő (az eseménytelen, kommunikálhatatlan belső — és az emberi sorsok izgalmas alakulása a történelemben) ellentéte valósul meg; de ez az ellentét mindenképpen felkínálja azt a lehetőséget, hogy minden más szál csak mellébeszélés, ha már az igazi témában nincsen semmi, ami elmesélhető.

A regény szerkezetéhez hasonlóan gördülékeny a mondatok szerkezete is. A sok igét tartalmazó, eseményes elbeszélésben gyakoriak a többszörösen összetett mondatok, de ezek sem nehezítik meg a befogadást; az egyik mondatrész szervesen következik az azt megelőzőből, ritkák a logikailag terhelt összetételek, vagy a közbeékelések. Az akadálytalanul folyó mondatokat általában szintén a cselekményről beszámoló egyszerű mondatok tagolják, illetve a rövid, a teljes beszélgetéseknek csak kivonatát, csattanóit tartalmazó párbeszédek — például: „— Ne higgye Karl, hogy bármi is változni fog. Akik tegnap szar alakok voltak, holnap is szar alakok lesznek, és mivel ők vannak többségben, mindig elszarják a világot. Nem érdemes illúziókat kergetni. Jobb ez így, hogy harminc év múlva majd azt meséli, hogy miközben a tömeg kint beszopta a politikusok hülyeségét, maga az apjával piált és nőkről beszélgetett. — Még semmit sem mondott a nőkről. — Attól maga még így fogja mesélni.” (242)

Péterfy prózájának ellentmondása tehát az izgalmas, szórakoztató és jól felépített struktúra és a sematikus problémamentesség feszültségéből adódik. Persze lehet, hogy a felületességet az okozza, hogy minden csak az elbeszélő tudatán keresztül közvetítődik, aki nem lát ki szerelmi csalódásaiból, inkább mellébeszél, mert nem történt vele semmi sem. Ám ez egyrészt nem igazán jelölt a szövegben (többször mintha el is tűnne Karl egy-egy epizódban, átadva helyét más szereplőknek), másrészt ekkor a szövegnek éppen az izgalmas és szórakoztató jellege veszne el, a történet megélésének lehetősége. Ebből a szempontból érdekes, hogy a regény végén Kristóf felnőttkori szenvedélyeihez, a számítógépes játékokhoz hasonlítja magát az elbeszélést: „Meg mennyire mélyen ott van ez a történet bennem, és mennyire tervszerű és következetes volt ez az utolsó tíz év, az utolsó felvonás, amelyet közösen rendeztünk és néztünk végig, vagy hogy pontosabb legyek, és hűségesebb a képhez: mennyire következetes és tervszerű volt az utolsó pálya, amelyen együtt multiplayereztünk.” (347) A többszereplős játék, a sematikus keretben létrejövő gyors izgalmak, a pályák és epizódok egymásra következése, „az örök harc és örök feltámadás” (362) logikája és a könnyen átélhető, egyszerűbb és érthetőbb valóság jó leírását adhatja a regénynek is.

 

[1] ÉS-kvartett Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéről, Élet és irodalom, 2014/45. Szilágyi Márton: Egy preparátum titkos élete, Kalligram, 2014/10, 97–100. Szemes Botond: A gondolatok terjedésének természetéről: Kommentárok a Kitömött barbárhoz, Kalligram, 2019/10, 88–92.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük