Pauljucsák Péter: Versek


Tenger

Először egy tengerparti városban láttalak,
te magad voltál az eleven, lüktető település.
A pánik tapadós anyaga rémlik azokból az időkből,
hogy beleragadok az éjszakák fekete szigszalagjába,
ami a napjaimat tartja össze.
Csodáltam, hogy számodra madarak vibráló tánca
söpri tisztára a látómezőt, előttem a homok fölött
csak szétdobált sirályok szemetét fújta a szél.
Ha vonalakká kellene redukálnom a szerelmet,
azt mondanám, hogy az ébrenlét egy
vízfüggöny mögé rejtett fekete körben lakott.
Valahogy belülről zúgtak a testrészek szakaszai,
felületükre hideg cseppek húztak csíkokat.
Talán átló akartam lenni, átérni a tenger sokszögét,
de kitartó próbálkozásaid ellenére is eltérítettek
a habzó görbületek.
Egyenes irányban haladtam a víztömeg hullámvonala felé.
Mióta elengedtem a kezed, mert már nem bírtam
nézni, ahogy tartasz, a vonalak is hasznavehetetlenek,
itt a mélyben már kiterjedés van.
A tenger pedig bennem folytatódik, a dübörgő
agyhullámokban és a mindenen megtapadó só ízében,
és bennem ér véget egy lakatlan partvidéken,
ahol az éjszakák irthatatlan gyökérrendszeréből
egykor városok sarjadtak.

 

Húrelmélet

Egy párhuzamos valóságból jött,
és ő térdelt eléd.
Be volt rúgva,
a húrelméletről zagyvált,
meg hogy nem tudja, hová
parkolta le angyalait.
Aprót kért és feloldozott,
megbocsátja félénkséged,
amiért csak az elővárosig jutottál
önmagadban.
Ő is be van szarva, köhögte,
már szagot fogtak az eloldozott kutyák,
a fekete ablakokból pedig
megindult felé
az éjszaka lápszerű képződménye.
Zavarban voltál,
és azt felelted, hogy tekinteted
fókusza szálakká bomlott,
mióta mondataid végéről
letörtek meggyőződéseid,
a szétesést vizsgálod.
Azt mondta, hülye vagy,
és hogy keressetek fedezéket
a romok közt.
Mire eljutottatok a belvárosig,
annyira megszeretted,
hogy a dögöket csak napokkal
később uszítottad rá.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük