A szex, a szexualitás és a szerelem nagyon fontos része az életünknek, így joggal várhatnánk, hogy a filozófiában is komoly szerepet kapjon. Meglepő módon azonban nem ez a helyzet. Bár vannak szakfilozófusok, akik erre a kérdéskörre specializálódtak, a szerzők többsége következetesen távol tartja magát a témától. Fiatal filozófusok ritkán éreznek késztetést arra, és nem is kapnak hozzá támogatást, hogy figyelmüket a szex filozófiája felé fordítsák, erről a témáról írjanak szakdolgozatot vagy doktori értekezést. A filozófia története során csupán néhány szerző foglalkozott érdemben a témával, Platón, Schopenhauer, talán Nietzsche; francia fenomenológus és egzisztencialista szerzők, mint Jean-Paul Sartre, Georges Bataille, Simone de Beauvoir, Maurice Merleau-Ponty, Jean-Luc Marion, illetve Michel Foucault, valamint e filozófusok követői; Angliában Bertrand Russell, Roger Scruton; Amerikában Russell Vannoy és Alan Soble. A kortárs angolszász akadémiai (analitikus) filozófiában a szexualitás témája csak szórványosan jelenik meg, akkor is leginkább különféle társadalmi mozgalmak (feminizmus, LMBTQ-jogok védelme) iránt elkötelezett szerzők írásaiban.
Mi lehet ennek az oka? Talán a filozófusok szemérmesek, és nem szívesen beszélnek nyíltan a szexről? Számukra is tabu a szexualitás? Ez furcsa volna, hiszen mára már szabadon megjelenhetnek ezek a témák a nyilvánosság terében. Talán arról van szó, hogy a nemzetközi filozófia, ahogyan ma ismerjük, módszerei és fogalmai segítségével nem igazán képes értelmezni a szexualitás személyes, érzelmileg áthatott és kulturálisan változatos világát. A szex és filozófia viszonyának kérdése így legalább annyira szól a filozófiáról, annak lehetőségeiről és korlátairól, mint a magáról a szexről.
Bizonyára sokan nagy kíváncsisággal lapoznak bele egy olyan könyvbe, amely ígérete szerint áttekinti, mi mindent gondolnak a szex és szerelem kérdéseiről a mai angolszász filozófusok. Én egész biztosan. Patricia Marino kanadai filozófus korábban rendszeresen közölt cikkeket a szexualitás témájában, emellett tíz évig (2008 és 2018 között) társelnöke volt a Society for the Philosophy of Sex and Love nevű társaságnak. Új könyvében pillanatfelvételt készít a szex és szerelem témájában zajló filozófiai viták aktuális állásáról, bemutatja a legfontosabb kérdéseket és a rivális álláspontokat – kifejezetten az angolszász analitikus filozófia hagyományára koncentrálva. A kötet „elkötelezett” (opinionated) bevezető: nem pusztán semleges szakirodalmi áttekintést kínál, hanem érveket sorakoztat fel a saját álláspontja mellett. (Szembeötlő, hogy Marino egyetlen helyen sem hivatkozik a szex filozófiájának olyan meghatározó szereplőire, mint az imént említett Bataille, Marion, Sartre, Merleau-Ponty, Scruton, Nagel, Vannoy vagy Simone de Beauvoir, ami bizonyára tudatosan választott stratégia, mivel ezen szerzők gondolatai nem illeszkednek a kötet koncepciójába.) A könyv tizennégy viszonylag rövid fejezetből áll, önálló témákkal, mint a szexuális tárgyiasítás, a belegyezés a szexuális érintkezésbe, a szexmunka, a pornográfia, a párkapcsolat, a házasság, a poliamória, a szexuális vágyak racionális kontrollja, a szexualitás medikalizációja, a fogyatékkal élő emberek szexualitása, a gender- és rassz-szempontok megjelenése a szexuális kultúrában, stb. Ezek mindegyikére nem térek ki, csupán néhány általános témát járok körül.
Marino az általa képviselt társadalmi/politikai/etikai megközelítést liberális feminizmusnak nevezi. Ezt a felfogást megkülönbözteti a radikális feminizmustól. A liberális feminizmus nem abban az értelemben nem-radikális, hogy ne képviselne markáns nézeteket, illetve ennek megfelelően ne alkalmazna ádáz retorikát. A megkülönböztetés arra utal, hogy míg a radikális feminizmus a társadalmi berendezkedés, illetve az uralkodó filozófiai, etikai felfogások alapjait is felforgatni igyekszik, addig a liberális feminizmus a kapitalizmus keretei között kialakult etikai és politikai elveket szeretné alkalmazni életünk minden területén, így a szexualitás világában is. Marino tehát a szex és szerelem filozófiáját, annak mai szakirodalmát a feminizmus, mégpedig egy bizonyos felfogású feminizmus szűrőjén keresztül tárja az olvasó elé. Az így felfogott liberális feminizmus a kapitalizmus logikájából fakadó ideológia, annak társadalmi, politikai, etikai és filozófiai összefüggéseivel együtt. Marino metsző pontossággal írja le az általa képviselt liberalizmus alapvető értékrendjét:
Arról ugyan vita zajlik, hogy a modern társadalmak mennyire „liberálisak”, az alapeszmével kapcsolatban azonban széles körű egyetértés uralkodik…: a modern, kapitalista társadalmakban a társadalmi értékek individualista jellegűek, arra sarkallnak, hogy társas interakcióinkban magunkat lényegileg önérdekkövetőnek tekintsük, tehát saját szükségleteinket és vágyainkat kövessük, és másoktól is ugyanezt várjuk el…, amikor pedig másoktól akarunk vagy szeretnénk valamit, egyezkedési folyamatokban és szerződéses cserékben kell részt vennünk. A liberalizmus a személyes szabadságra és az autonómiára hivatkozva olyan individuumként kezel minket, akiknek joguk van a saját vágyaikhoz, preferenciáikhoz és választásaikhoz. A kapitalizmus szellemisége azt diktálja, hogy a saját érdekeink érvényesítése érdekében megállapodásokat kössünk: ha szükségünk van valamire egy másik embertől, feltételezzük, hogy annak elérése kölcsönös beleegyezésen alapuló, ezért kölcsönös haszonnal járó csere tárgyát képezi. A demokratikus kapitalista társadalmakban a nyilvános társadalmi érintkezések során önmagunkat olyan individuumoknak szeretnénk látni, akik egyezkedéseken, szerződéseken, versengésen és szabad cserén keresztül lépnek kapcsolatba más egyénekkel. (4.)
Mindez nem a cipő-, lakás- vagy autóvásárlási terveinkre vonatkozik, hanem a szexuális és szerelmi életünkre. Marino könyve a szex és szerelem filozófiáját a szexuális etika filozófiai és társadalmi kérdéseire redukálja. Ez rögtön felveti azt az alapvető kérdést, hogy a szex és erkölcs milyen viszonyban áll egymással. Hogyan jelenik meg a moralitás a szerelmi életünk társadalmi kontextusában? Gondoljunk csak az udvarlás szokásaira, a kölcsönös tisztelet elvére, a bántalmazás és az erőszak, a hazugság, a hitegetés és a megcsalás kerülésére és szankcionálására. Másrészt felmerül az a kérdés, hogy a szexuális vágyak megjelenése, a szexuális aktus élvezete mennyire sorolható be etikai szempontok alá, azaz a társadalmi elvárások vagy az igazságosság és az elismerés elvei hogyan jelennek meg a szexuális viszonyokban. „A szerelem vak”, mondják sokan, a szexuális vágyakat pedig biológiai törvényszerűségek irányítják, ezért nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen etikai megfontolásoknak alárendelni őket. Más kérdés, hogy emberek gyakran önként létesítenek olyan kapcsolatokat, amelyekben nem a szerelem és a szexuális vágy vezérli őket; még gyakrabban részesei maradnak olyan kapcsolatoknak, amelyekből kihunyt a vágy és az intimitás – talán éppen etikai megfontolásokból: nem akarnak másokat megbántani, vagy szenvedést okozni nekik. Mindez azonban nem érinti azt a kérdést, hogy magukat az érzéseket lehet-e erkölcsi nézetektől vezéreltetve befolyásolni, kontrollálni.
Mi van akkor, ha a szex valóban kibékíthetetlenül szemben áll az etikával? A szex természeténél fogva rossz dolog, állíthatná valaki, mivel testi élvezetet okoz, mégpedig többnyire egy (netán több) másik ember bevonásával, ami így vagy úgy minden résztvevőt lealacsonyít. Ez talán a vallási vagy filozófiai aszkézis szélsőséges felfogásának tűnhet, azonban akad olyan filozófus, aki ezt az elképzelést racionális érvekkel is megtámogatta: Immanuel Kant. Egyik előadásában Kant a szexualitás különféle formáit – a maszturbálást is beleértve – szembeállítja az általa kidolgozott etikai elmélet normáival. A nevezetes szövegrész így szól: „A szexuális szerelem a szeretett személyt az étvágy tárgyává teszi; amint azonban a másik embert megszerzi, az étvágy kielégül, azt félredobja, »ahogy a kifacsart citromot hajítjuk el«”. (11.) Nem véletlen, hogy Kantot manapság a szexualitás fontos filozófusaként tartjuk számon.
Szex közben az emberi testet – másokét és sajátunkét – az élvezet eszközeként használjuk. Ezáltal tárgyiasítjuk, azaz nem tekintjük a másik személyt etikai értelemben öncélként, így csökkentjük az autonómiáját és a méltóságát. Kant is megemlít egy kivételt, mégpedig a házasságon belüli, főleg gyermeknemzésre irányuló szexuális aktusok esetét, amelynek során nem az érzéki örömök jelennek meg fő célként. Marino számot vet ezzel a felvetéssel, részben el is fogadja, azonban bevezet egy fontos különbségtételt. A szex legtöbb mai megnyilvánulása valóban erkölcsileg kifogásolható, ahogy Kant is írta, azonban mindez a társadalmi és kulturális beidegződések bonyolult mintázataiból fakad. Radikálisan másféle társadalmi szerkezetben a szex nem lesz feltétlenül a hatalmi viszonyok, a kizsákmányolás és az elnyomás eszköze. Bűnös társadalmi viszonyok között a szex erkölcsileg jórészt rossz, ám az ideális társadalomban ennek nem kell így lennie.
A tárgyiasítás (objectification) mára a szexuális etika központi fogalmává vált. Senki – sem nő, sem férfi – nem szeretne egy másik ember szemében tárggyá válni. (A továbbiakban persze ezt is árnyalnunk kell majd.) Nem egészen egyértelmű azonban, hogy pontosan mit is jelent a tárgyiasítás, illetve hogyan kell megítélnünk. A tárgyiasítás azt sugallja, hogy valakit, egy emberi személyt tárgyként kezelünk. Tárgyak alatt többnyire olyan dolgokat értünk, mint egy tányér, egy szék vagy egy pingpongütő. Nincsenek érzéseik és érdekeik, erkölcsi döntéseinkben közvetlenül nem játszanak szerepet, pusztán eszközként használjuk őket. A szexuális etikán belül bonyolultabb a helyzet: egyesek szerint a férfiak (és a nők) bizonyos helyzetekben olyan szexuális partnerekre vágynak, akik tárgyként jelennek meg számukra. Akiknek nincsenek érzéseik, nem vonnak be minket társas viszonyokba, a szexuális aktus közben pedig úgy viselkednek, mint egy tárgy, például egy fadarab. Az újabb keletű tudományos kutatások azonban rámutattak arra, hogy ez a kép félrevezető.
Az „alkalmi” nemi aktusok vagy a pornográf filmek nézése során éppen ezzel ellentétes mintázat rajzolódik ki: a szélsőséges érzelemkifejeződés válik szexuálisan vágykeltővé. Az érintett személyek valójában nem tárgyakkal akarnak szexuális kapcsolatot létesíteni, hanem érzéki, vad érzéseket kifejező lényekkel. Mindez a lényeget talán nem érinti, de fontos filozófiai kérdést vet fel – különösen azt figyelembe véve, hogy Marino a szex medikalizálásáról szóló fejezetben később szóvá teszi, hogy az orgazmus elvárása indokolatlanul nagy terhet ró a nőkre (és a férfiakra). Vagy tárgyakkal akarunk szexuális aktusba lépni, vagy vad orgazmus a cél, ez a kettő nehezen összeegyeztethető. Pontosabban szólva mégsem az, amennyiben a tárgyiasítás másféle fogalmából indulunk ki. A szexuális tárggyá alacsonyítás nem azt jelenti, hogy szó szerint tárgyként tekintünk a másik emberre, inkább azt, hogy a személyt érzéki tulajdonságaira redukáljuk.
A szerző szerint bizonyos helyzetekben akár a tárggyá redukálás is elfogadható, például különféle szexuális szerepjátékokban (lásd Martha Nussbaum érvelését) – amennyiben ez kölcsönös megegyezésen, a személy erkölcsi státuszának ideiglenes felfüggesztésén alapul. A puszta tárgyi jelenlét tehát igenis lehet izgató eleme egy különleges, némelyek által talán „perverznek” tartott szexpartinak; azonban ebben az esetben is a fő szempont a szexuális izgalom, azaz a nem-tárgyi jellegű érzések stimulálása.
A szexben és szerelemben, a vágyottban és beteljesültben, az jelenti a legnagyobb érzelmi és intellektuális megterhelést, hogy előbb-utóbb ráébredünk: helyettesíthetők (fungible) vagyunk másokkal. Józanul gondolkodva még a legnagyobb érzelmi lángolás közepette is tisztában lehetünk azzal, hogy olyan szerepet töltünk be, amely nem feltétlenül ránk van szabva. Ezen az sem változtat, ha mindkét fél az egész életét egyetlen szerelmi partnerrel éli le. Valahogy kiválasztanak minket sok más szóba jöhető jelölt közül. Gyerekként hamar ráeszmélünk, hogy nem minden körülöttünk forog, meg kell osztoznunk a felnőttek figyelmén a testvéreinkkel és más személyekkel. Mindezt nem könnyű feldolgoznunk, a legnagyobb kihívás azonban felnőtt korunkban vár ránk: tudomásul kell vennünk, hogy időről időre beleszeretünk emberekbe, akik szemében esetleges, helyettesíthető választási lehetőségek vagyunk. Azt persze természetesnek vesszük, hogy mi magunk is válogatunk a lehetséges partnerek között: mennyire vonzó és intelligens a másik személy, jó családból származik-e, milyen anyagi forrásokkal rendelkezik, mennyire jó vele beszélgetni, együtt lenni – és milyen vele a szex. Letaglózó élmény ráébredni, hogy minket is ehhez hasonló szempontok szerint értékelnek mások.
Efféle dolgokat az élet más területein is tapasztalunk; például nem vesznek fel egy egyetemi szakra vagy bizonyos munkakörbe, nem választanak meg diákköri vagy más képviselőnek, nem állítanak be a csapatba, nem én nyerem meg a legjobb előadónak járó díjat, és így tovább. Ezeken viszonylag könnyen túltesszük magunkat. Ha viszont a szerelmi kapcsolat terén ér bennünket kudarc – nem minket választanak, vagy a partnerünk egyoldalúan véget vet a viszonynak – sokkal felkavaróbb élményt élünk át. Mindez voltaképpen a létünk alapját kérdőjelezi meg; megalázó, fájdalmas tapasztalat. Továbbá etikátlan is más emberek „cserélgetése”: a személyek méltóságát sérti, ha pusztán eszköznek, nem pedig célnak tekintjük őket. Ám vajon mennyiben jogos elvárás, hogy az egyén ne szembesüljön olyan tapasztalatokkal, amelyek a világban betöltött helyére reflektálnak? Nyilvánvalóan morálisan helytelen más személyeket bárki mással szabadon helyettesíthető szexuális tárgynak, azaz eszköznek tekinteni. Viszont annak megértése és elfogadása, hogy bizonyos emberek szükségképpen így viszonyulnak hozzánk, olyan filozófiai felismerés, amelyhez leginkább a szexuális és szerelmi kapcsolatok segíthetnek hozzá minket.
A társadalmi szabályok betartásának igénye, az önzetlenség és az igazságosság fontos normatív elvek, amelyek a mai társadalmi közbeszédben, így a filozófiában is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy életünket nem fedik le teljes egészében; életünk nem csak arról szól, hogy etikusan viselkedjünk. Gondoljunk csak az esztétikai, a vallási vagy az episztemikus szempontok szerepére a hétköznapi döntéseinkben! A szex és a szerelem talán az a terület, ahol a legnyilvánvalóbb módon válnak el az etika és a jó élet egyéb feltételei. Csupán a modern korban vált erkölcsileg aggályossá, ha valaki praktikus, anyagi vagy akár etikai megfontolásból lép be egy kapcsolatba (például tiszteletből, szánalomból, vagy mert ígéretet tett rá), mondván az őszinteség és a hiteleség azt követeli meg tőlünk, hogy legbensőbb érzéseinktől vezérelve hozzuk meg döntéseinket, így teljesítsük ki az életünket.
Mit gondoljunk arról az emberről, aki ki akar lépni a kapcsolatából, mert erős vágyat érez valaki más iránt? Meddig kell ellenállnunk a kísértésnek, meddig és hogyan kell kontrollálni az erős érzelmeket? Hogyan különböztessük meg a hirtelen fellángolást a valódi érzésektől? Ezek minden ember életében előálló fontos dilemmák. Marino szerint a házasság hagyományos intézménye, pontosabban a „szerelmi házasság” modern koncepciója joggal kritizálható. Ugyanis az az érzelmek tartós fenntartását, kontrollálását feltételezi: a házasuló felek mintegy azt ígérik egymásnak, hogy örökké szeretni fogják egymást. Ez pedig hibás elképzelés, mivel az érzelmeink csak részben állnak racionális kontroll alatt – így aztán felelőtlenség velük kapcsolatban ígéretet, fogadalmat, esküt tenni.
Én másképp látom. A házassági fogadalom nem két ember között jön létre, egymásnak tett privát ígéret formájában, hanem mindig közösségi kontextusban, a család és a tágabb közösség előtt – vallási kontextusban pedig Isten színe előtt – tett bejelentésként; eszerint lényegi módon nyilvános esemény. Másrészt a házasság intézménye nem azon alapul, hogy az érzelmek örökké tartanak. Sarkosan fogalmazva: a házasulók nem arra tesznek fogadalmat, hogy örökké szeretni fogják egymást, hanem – realisztikusabb, egyszersmind talán pesszimistább vagy bölcsebb módon – arra, hogy a felek akkor is kitartanak egymás mellett, amikor az érzelmek elhalványulnak. Marino téved, amikor a házasságot egyszerűen érzelmi ígéretként értelmezi. Számos kifogásunk lehet a házasság eszméjével szemben, ez azonban nem indok arra, hogy ne tegyünk kísérletet az árnyalt megértésére.
A könyv egy másik fejezetében is visszatér az érzelmek racionális befolyásolhatóságának kérdése. Marino határozott állítása szerint a szexuális vágyainkat az etikai elvek, a társadalmi igazságosság szempontjai és a politikai korrektség normái alapján kell szabályoznunk. A párválasztásban nem játszhatnak szerepet esztétikai szempontok, hiszen az, hogy valaki szép vagy csúnya, szexuálisan vonzó vagy épp taszító (bármit is jelentsenek ezek), etikailag nem elfogadható kritériumok. Miként a rasszista előítéleteket is kerülnünk kell. A szerző azon fehér heteroszexuális férfiak viselkedésében, akik kifejezetten ázsiai vagy fekete nők iránt éreznek szexuális vágyat, éppúgy a rasszizmus megjelenését ismeri fel, mint abban, ha fehér férfiak kizárólag fekete férfiakkal barátkoznak, és velük járnak szórakozni. Hiszen mindkettő az afroamerikaihoz kötődő társadalmi előítéleteket tükrözi (szexuális túlfűtöttség stb.). Marino persze sehol sem mond olyasmit, hogy könnyű lenne megfelelni az általa vázolt társadalmi, etikai elvárásoknak.
Mi több, a szerző azt is szexizmusnak tekinti, ha valaki nemi alapon választ szexuális partnert. Az az ember, aki kizárólag bizonyos nemű személyek iránt érez szexuális vonzalmat, szexista részrehajlást követ el, mivel kirekeszti a másik nemhez tartozó embertársait. Marino számukra azt javasolja, hogy szexuális vágyaik tudatos irányításával lépjenek túl ezen a korláton, ne csupán egy bizonyos nemhez vonzódjanak, hanem elvileg bárkihez. Talán ez a könyv legerősebb és legérdekesebb megállapítása, kár, hogy a szerző nem fejti ki részletesebben. Végső soron arra sem kapunk egyértelmű választ, hogy milyen mértékben vagyunk képesek ténylegesen befolyásolni a szexuális vágyainkat.
A filozófiával ismerkedőkre, legalábbis a romantikusabb érzelműekre általában nagy hatást gyakorol Arisztophanész nevezetes beszéde a szerelemről Platón Lakomájában. A mitikus történet szerint egykor három nem létezett, a férfi-, a női és az androgün, ám Zeusz haragjában kettéhasította az élőlényeket, így jöttek létre a ma ismert nemű emberek, akik égető vágyat éreznek arra, hogy másik felükkel újra egyesüljenek.
Mikor pedig rátalál valaki a maga másik felére – akár a fiúszerető, akár a többiek –, csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván egy pillanatra sem. Ezek azok, akik egész életüket együtt élik le végig, s nem tudnák megmondani, mit kívánnak egymástól. Mert senki sem képzeli, hogy a szerelmi élvezet az, aminek kedvéért úgy örülnek, ha egyik a másikkal együtt lehet, s oly nagy buzgalommal törekednek erre. Nyilvánvaló, hogy másra vágyik a lelkük, amit nem tud kimondani, csak sejti, mire vágyik, s talányként lappang benne. (192c–d, Telegdi Zsigmond fordítása.)
Csakugyan szép történet, Marinót azonban nem hatja meg. A szerző e helyett megvizsgál két modern elméletet a párkapcsolat és szerelem viszonyáról. Az egyik a Robert Nozick Love’s bond című cikkében (1989) kifejtett egységelmélet (union theory), a másik a Harry Frankfurthoz köthető törődéselmélet (concern theory). Az egységelmélet szerint a szerelmi párkapcsolatban, például a házasságban önálló funkcionális egység jön létre, a mi, ami nem egyszerűen két fél „összeadódása”, hanem valami olyasmi, ami nem redukálható a két félre, mintegy önálló életet él. Ez nyilvánosan és privát módon egyaránt megvalósulhat; gondoljunk csak az olyan reprezentációkra, mint hogy „Szabóék” vagy „Kovácsék”. Ez a viszony némileg Arisztophanész történetére emlékeztet. Nagyon erős elmélet, intuitíve is vonzó, legtöbben tényleg így gondolkodunk az ideális párkapcsolatról. Marino sajnos mintha nem venné igazán komolyan, netán nem értené meg ezt az elméletet. Egyszerűen annyit mond, hogy a racionális érdekkövetés az individuumok sajátossága, a liberális kapitalizmus autonóm egyének megállapodásain és cseréin alapul. A racionális cselekvésnek azonban léteznek egyéb fogalmai is, például ilyenekkel dolgoznak az evolúciós biológiában a csoportszelekciós elméletek, a társadalom- és közgazdaságtudományban a szervezeti struktúrák vagy a csoportok működésének modelljei. A racionális ágencia tehát nem szükségképpen korlátozódik az egyéni elmékre, még kapitalista társadalmi viszonyok között sem.
Marino a törődéselméletet is hasonló könnyedséggel utasítja el. Arra hivatkozik, hogy a mai társadalmi körülmények között nem jöhet létre a felek között valódi gondoskodás vagy kölcsönös törődés. Hiszen az egyik fél – a heteroszexuális kapcsolatokban élő nő – úgy van nevelve, szocializálva, és a társadalmi szokások, mintázatok is ezt erősítik, hogy egyenlőtlen mértékben vegyen részt a közös megegyezésben. A nők kénytelenek többet áldozni és több érzelmi, fizikai terhet viselni, mint a férfiak. Nem arról van szó, hogy Marino azt állítja, ezekben az esetekben nem alkalmazható Frankfurt elmélete – hanem arról, hogy az elmélet nem jól írja le a valóságot, mert a mai társadalmi viszonyok között az egyenlőtlenségek számítanak tipikusnak. Végső soron arra a következtetésre jut, hogy a szerelem (és a szex) viszonyára nem szükséges külön elméletet kidolgozni, mivel abban nincs semmi különleges: pontosan ugyanúgy kell kezelnünk, mint bármely más kölcsönös interakciót, javakról való egyezkedést.
A szexualitását átlagos keretek között élő – azt fontosnak tartó, ám helyén kezelő – olvasó számára a könyv furcsa képet fest a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Sötét, erőszakos mozzanatok váltakoznak rózsaszín elvárásokkal; a szerző a női magazinok, a hollywoodi filmek és az újságok bűnügyi rovatának világképét igyekszik egybeolvasztani – és végül persze a fehér heteroszexuális férfi lesz az obligát bűnbak, aki minden rossznak az okozója. A könyv gondolatmenete olyan feltevésekre alapul, mint hogy a nők a szexuális kapcsolatok többségében tárgyként vannak kezelve; a férfiakat kizárólag erőszakos vágyak vezérlik, amelyeket csak fokoznak az általuk nézett pornófilmek; a partnerek halmozása elvárás és társadalmi presztízs forrása a férfiak társadalmában; a házasság során pedig a nőknek nincs valódi beleszólásuk a közös élet alakításába, viszont neveltetésük folytán mégis jobban szeretik a férjüket, mint a férjük őket, és szexuális életük fő jellemzője, hogy egyoldalú módon akkor is orális szexben kell részesíteniük a házastársukat, amikor nincs hozzá semmi kedvük. Nagyjából így fest az a világ, amelyben Marino szerint ma élünk.
Ezeket a jelenségeket a szerző csak a legritkább esetben támasztja alá tudományos eszközökkel, a legtöbbször mindenki számára elfogadott tényként hivatkozik rájuk. Természeten előfordulnak ilyen jelenségek, nem is ritkán, efelől aligha lehetnek kétségeink. Talán mondanom sem kell, hogy nem szeretném elbagatellizálni a szexualitás árnyoldalait. A problémám teljesen más forrásból fakad. Mégpedig abból, hogy vajon milyen kérdésekkel kellene foglalkoznia a szex általános filozófiájának.
A szex filozófiájának véleményem szerint először arról kellene valamit mondania, hogy mi a szex, miért és mitől jó, ha jó, miért rossz, ha rossz, mi gerjeszti a szexuális vágyainkat, milyen fantáziáink vannak, mi a szex szerepe az életünkben, hogyan éljük meg a szexuális élményt. És csak ezek után érdemes sort keríteni a szexuális visszaélések és a szexualitás társadalmi szabályozásának elemzésére. Sarkosan fogalmazva: mielőtt a zaklatás, erőszak, prostitúció, pornográfia, a különböző vagy azonos nemű emberek házasságának kérdéseit vizsgálnánk, érdemes lenne átgondolni, hogy egyáltalán miért is jut eszébe valakinek szexuális kapcsolatot teremteni egy másik emberrel, mi a motivációja, miért vágyik erre, mi a jó ebben, milyen tapasztalatokra tesz szert.
Persze mindez mélyen összefügg azzal, hogyan értelmezzük a filozófia funkcióját és társadalmi szerepét napjainkban. Értem, sőt el is fogadom, hogy Marino a filozófia szexualitással kapcsolatos kompetenciáját és szerepét elsősorban az etikai és társadalmi keretek tisztázásában látja – mégpedig azzal a céllal, hogy leszámolva a régebbi, elnyomónak és kirekesztőnek tekintett kulturális és intézményes gyakorlattal új víziót vázoljon a szex és szerelmi kapcsolat működéséről. De még így is marad bennem némi hiányérzet. Szinte semmit nem tudunk meg a könyvből a nők szexualitásáról, vagy arról, hogy a szex milyen szerepet tölt be két nő kapcsolatában, vagy a poliamórián alapuló viszonyokban. Olyan ez, mintha a festészet filozófiai elemzése nem érintene esztétikai kérdéseket, nem térne ki ismert vagy kevésbé ismert festmények tartalmi vonatkozásaira, ehelyett megelégedne a festészet intézményes anomáliáinak feltárásával. Tegyük fel, hogy mindennel egyetértünk, amit Marino a könyvében kifejtett. A végén mégis azt érezzük, hogy a szexről gyakorlatilag nem tudtunk meg semmi érdemlegeset.
Mindent egybevetve számomra csalódást okozott a könyv. Marino műve inkább társadalomkritika, mintsem alapos filozófiai elemzés, tele ellentmondásokkal, félbehagyott érvelésekkel. A szex filozófiájának korszerű kidolgozása továbbra is feladat maradt.