Baranyák Csaba: Egy regényvilág párhuzamosai

(Láng Zsolt: Bolyai. Jelenkor, 2019)

Erős kötet erős kritikai felütést kíván: talán nem tévedek nagyot, ha a Bolyait a 2019-es év legjobb magyar regényének tartom, mely egyértelműen kimagaslik Láng Zsolt életművéből. Tételmondatomat végig szem előtt tartva elsősorban az elbeszélésmód, a regénystruktúra feltérképezésére teszek kísérletet, lehetőség szerint a könyv erényeit és vélt hibáit egyaránt számba véve; végül kitérek arra is, hogyan illeszkedik a szerző korábbi epikájához, elsősorban a regényeihez. A félreértések elkerülése végett muszáj előrebocsátanom, hogy bölcsész intellektuális korlátaim miatt a matematikai vonatkozásokat mellőzni kényszerülök, anélkül fogadva el a könyv (és a tudománytörténet) állítását Bolyai János zsenijéről, hogy geometriának, számelméletnek akárcsak a közelébe merészkednék, leszámítva a neves tudós forradalmi téziseinek laikus megfogalmazását, munkásságának címszavas összefoglalását. Eskü alatt vallom, mindenki jobban jár így…

Két cselekményszál váltogatja egymást a műben. Az első helyszíne a Zugersee-parti kisváros, Cham kolostora, ahol az íróval azonos nevű elbeszélő–szereplő féléves ösztöndíjának köszönhetően Bolyai János kéziratait tanulmányozza, hogy regényt írjon létrehozójukról. Kiemelendő, hogy többről, másról van itt szó, mint például az alanyát lecsupaszító knausgårdi autofikcióról, vagy éppen Auster, Chabon, Esterházy, Garaczi, Parti Nagy szerzői nevekkel folytatott posztmodern játékairól. Hiszen az egyébként a teljes műre jellemző ellenpontozó mondatszerkesztés, azaz a komótosan szemlélődő történetmondás összetettebb szintaxisa és a temperált dialógusok rövid, kimért mondatai révén nemcsak a hétköznapok eseményei és a megírás folyamata tárul elénk, hanem (miközben az autodiegetikus narrátor hol egyedül, hol a megérkező párjával, Évával, hol a Paul nevű nyomozóval beutazza Svájcot Zürichtől Konstanzon át Genfig) egy gazdag művelődéstörténeti, kultúrtörténeti panoráma is. Gaussról, Lobacsevszkijről, Gödelről éppúgy olvashatunk, mint Lagrange és Feynman jelentőségéről, szóba kerül egyebek mellett Thomas Mann, Joyce, Canetti, Tzara, Szondi Lipót és Péter, Stoppard, Robert Walser, megidéződik Krasznahorkai és Esterházy (előbbi szereplőként is), de képet kaphatunk az Imperia-szoborról, a reformáció genfi emlékművéről, a CERN-ről és az alpesi ország történelméről, szokásairól is.

A második cselekményszál az elbeszélésben, pszichonarrációban és főként szabad függő beszédben formálódó „Bolyai-életrajz”. Az idézőjel-használat többszörösen indokolt, még ha el is tekintünk a biográfia mint olyan elvi lehetetlenségétől. Ugyan egyes szám első személyből most egyes szám harmadik személybe vált a narráló hang, mivel a figurára fókuszál, a heterodiegézis gyakran szűkíti le a mindentudó látószöget valamelyik szereplő (leggyakrabban nyilván Bolyai János) perspektívájára, korlátozva ezáltal az omnipotens nézőpont életrajziságot hitelesítő markereit. A világhírű matematikusról szóló fejezetek eleve csak hellyel-közzel felelnek meg a tényleges életvilág valóságának, hasonlóan (egy másik emblematikus „életrajzot” párhuzamként említve) Péterfy Gergely Kitömött barbárjának Kazinczy alakját, családi kapcsolatait fiktívvé átlényegítő részeihez: például Bolyainak nem volt négy vagy öt gyereke (Vö. 357, 386), csak kettő, s mindegyik egyazon anyától származott. Bolyai életútjának ismertetése nem is a kezdetektől indul, hanem csak a katonai szolgálatának 1833-as befejezését, azaz nyugdíjazását követő marosvásárhelyi hazatérését követően, s a szelekció, a kihagyás ezután is nyomatékos marad, kevés szó esik mondjuk a domáldi évekről (igaz, azok az oldalak elsőrangúak!), holott Bolyai sok évet töltött e birtokon gazdálkodva.

Természetesen visszaköszönnek a „semmiből egy ujj, más világot” teremtő géniusz gondolatvilágának hangsúlyos elemei: az euklideszi párhuzamossági posztulátum tagadásából kiinduló nemeuklideszi, hiperbolikus geometria, a testek által alakított térszerkezet, a prímszámokkal kapcsolatos felfedezések, merengések az Üdvtanról, a meg nem talált világképletről, az univerzális nyelv mérlegelése. A Bolyai életére hatást gyakorló személyek (a szülők, különösen a szintén jelentős matematikus Bolyai Farkas, a kezdetben csak élettárs, később feleség Orbán Rozália, a „Kapitány Urat” hűségesen szolgáló Szőts Júlia, a fiatalkori barát, Szász Károly stb.) szintúgy visszakereshetők az archívumokból, akárcsak a hányatott sors lényeges stációi, például a jellemformáló bécsi hadmérnöki iskolai évek. A rétegzett narratopoétikai és szelekciós eljárások, valamint a mikrotörténelmi megközelítések sokasága azonban a nonfiction jelenlétének dacára sem hagynak kétséget afelől, hogy ízig-vérig szépirodalmi szöveggel állunk szemben, benne olyan remeklésekkel, mint a 13-as, 19-es és 53-as számmal jelölt fejezetek emlékezetes epizódjai, például a házában töprengő Bolyaira rárontó forrongó parasztok lecsillapítása; az intim jegyzetekkel ellátott Lobacsevszkij-könyvet megkaparintó, érzékien incselkedő kamaszlány hősünk előtti meztelen alámerülése a patakban; a megrendült Juliska és haldokló gazdájának utolsó együtt töltött órái, János haláltáncszerű víziói — az utóbbi két jelenetet nem félek katartikusnak minősíteni. Ízelítőül: „Soha ilyen szépet nem láttam, gondolta János. […] Aztán végképp beállt a mozdulatlanság, amitől az illatok is megszilárdultak, érezni lehetett a súlyukat. A víz alatti test felnagyítódott, a meztelenség elveszítette valós jelentését. Mintha másik térből lesné őt. Mintha másik, alig-alig futó időből mérné az ő idejét, amitől az is lelassult. […] Sebként szakadt fel a víztükör, kibuggyant a mélység belseje, mérhetetlen zavart keltve, ugyanis a kibuggyanás várható és tényleges helye nem esett egybe. A valóság az eltérés szakadékába roskadt.” (216)

Több önreflexív, metafiktív utalás is arra int, vegyük komolyan a Bolyai olvasóknak tett szépirodalmi ajánlatát. Már a paratextus, a második mottó is árulkodó: „A legjobb, ha itt az elején kijelentem, a könyvbeli valóság merő fikció.” A 38. oldalon pedig „imagináció és valóság egyenlőségéről” morfondírozik a szövevényes kézirat felett a felfedezésének örülő elbeszélő. Azt pedig csupán a Litera által készített Láng-interjúból tudom, hogy bár fogalmunk sincs, pontosan hogyan nézett ki Bolyai, a borítón biztosan nem ő szerepel, miután Tillai Tamás egy közismert álportrét használt fel munkájához, aligha függetlenül a szerző szándékaitól…[1] Persze nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy további öntükröző jelzésekbe botoljunk. Azért idézek még belőlük, mert — kijelölve Láng Zsolt írói ambícióinak irányultságait — elvezetnek a regénystruktúra kérdéséhez. Ilyen az Esterházy Bevezetéséből idézett szellemes első mottó: „…legtöbbet smoncáztam Mme Féthynével. […] valószínűtlenül karcsú és ragaszkodik, hogy mathésisről beszélgessünk, jelesül Bolyairól. Ha csak ez kell, leszek én párhuzamos!” Esterházy neve amúgy az elbeszélő és Krasznahorkai beszélgetésében is előkerül, ugyanis irodalmi berkekben köztudott volt, hogy tervezte egy Bolyai-regény megírását. Vajon miféle poétikai elvek szerint dolgozott volna, tűnődik a két művészfigura, majd a narrátor rögzíti Bolyai nevezetes kijelentését, mely szerint „a párhuzamosok posztulátuma se nem bizonyítható, se nem cáfolható, a tér nem egységes, létezik olyan tér, ahol Eukleidész felvetése igaz, és létezik olyan, ahol nem igaz.” (68) Végül a szerzői elbeszélő egyik ösztöndíjas kollégájának összefoglalja ugyan alakuló ars poeticáját („[ħ]a valaki a nemeuklideszi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklideszi formáját hozza létre” — 124), de bevallja, nem tudja, merre induljon. A Bibliotheca Telekiana cím alatti, Bolyai-szakirodalomból tallózott kötetfelvezető szemelvények közül az utolsó dr. Lambrecht Miklóstól idéz, nagyszabású művészi célt sejtetve, amely kétségtelenül az implicit szerző törekvéseivel azonosítható: „Nemigen akad olyan regényíró, aki B. J. geometriáját és annak hagyományostól eltérésének jelentőségét megértené és azt beépíteni tudná regénye vázába.” (13) De vajon lehetséges életre hívni egy nemeuklideszi geometriának adekvát epikai konstrukciót? A magam részéről azt felelném, hogy bajosan — a felvetés attól válik mégis izgalmassá, hogy a metanarratív citátumokból  már kiderülhetett a formaszervező elv, a pókhálószerű, makro- és mikrostrukturálisan, azonos vagy különböző cselekményszinten egyaránt burjánzó párhuzam.

Következzék egy felsorolás, a teljesség igénye nélkül. A fejezeteket kizárólag prímszámok jelölik, a kettestől az ötvenkilencesig. (Este Bolyai a szobájába lépve a délben elkezdett számolásban 49861-nél tart…) Párhuzam van a figurák között: a cím eleve apára és fiúra is vonatkozhat, mindkettő kongeniális, sokoldalú tudós, mindegyikük konok, stb. Nemcsak „Herr Láng” készülő könyvének, de a szerelemféltés áldozatává váló dr. Horchidal „regényének” is Bolyai a hőse; dr. Jörg és dr. Horchidal egyformán áltudósok; megtudhatjuk, hogy Bolyai 58 évesen halt meg, Robert Walser ennyi idősen hagyta abba az írást, s „véletlenül” szintén ennyi idős az én-elbeszélő. Bolyai (többek közt) a matematikai vizsgálódásaihoz nélkülözhetetlen nyugalmat és a világképletet, a két okkultista a halottfeltámasztás lehetőségét, a rendőrség dr. Horchidal gyilkosát, a CERN fizikusgárdája a részecskék viselkedésének okát, az elbeszélő–szereplő a tanulmányozott kéziratok értelmét vagy a fura törpe titkát keresi, kutatja, és így tovább. A narrátorfigura olykor még humorba is oltja a rejtélyt, jelesül mikor a gyakorta ironikusan láttatott, a foghídját véletlenül lenyelő, majd rövidesen a kölcsönkért bilibe ürítő litván íróvendég gyors anyagcseréjén élcelődik a nap „megoldatlan kérdésein” tűnődve. (88) Fontos leszögezni, hogy e rejtélyek szervesen illeszkednek, funkcionálisak, a kompozíció részei, szinte mindre magyarázatot kapunk, tehát nem rejtélyeskedésről, nyomasztó pszichologizálásról van szó. (Melyet példának okáért — hogy magam is egy újabb párhuzammal éljek — Szvoren Edina vitán felül erős karakterjegyeket felmutató, ám sokszor titokzatoskodó novelláiban a kritikai diskurzus érzékenyebb vonulata véleményem szerint is joggal kárhoztatott, a világlátás uniformizáltságát emlegetve.[2]) Ismétlődnek az álomjelenetek (hol Bolyai, hol a regényén dolgozó elbeszélő merül álomba), a szeretkezések, a sakkmotívum (Bolyai Rozállal sakkozik fejben, a dramatikus narrátor Évával, sőt még a bútor is sakktáblamintás!). Jaszenák bárónak bestiáriumba és rémmesébe illő kuvasza, Paulnak labradorja, egy helyi lakosnak pincsiszerű kutyája van, Bolyaiék kiskutyáját Pemzlinek, a képzőművész–műfordító házaspár okos kutyáját Miklósnak hívják, hogy a kóbor kutyafalkát és a többi állatfigurát most ne is említsem. Ám egy ponton túl joggal merülhet fel, vajon mennyire szükségszerű, mennyire produktív ez az elképesztően sűrű ismétlésháló. Létrehozza-e a nemeuklideszi vagy azzal egyenértékű poétikát? Nem túlzás-e, ha olyan apróságokra derül fény, miszerint Carl Seelig kebelbarátjának nevezte Robert Walsert, s a kifejezés Bolyai feljegyzései között is felbukkan? (336–337) Vagy ha arról olvashatunk, hogy a meggyilkolt dr. Horchidal a birtokába került Bolyai-jegyzetből a snappt Radius neologizmust is felhasználja? (340–341) Az első kérdésre nem tudom a választ, a másodikra azt felelném, a minuciózus párhuzamhasználat megítélése befogadófüggő. Engem (bár szkeptikus vagyok bármily nemeuklideszi epikus szerkezet magalkothatóságát illetően) nem zavart, csupán gondolkodóba ejtett, de nem csodálkoznék, ha akadna olvasó, aki visszahőkölne a tobzódó paralelizmusok láttán.

Ezzel elérkeztünk a mű csekély számú fogyatékosságához. Bevallom, először a (szinte említést sem érdemlő) hibák közé soroltam a szövetségi népszavazásról szóló, logikai ellentmondást tartalmazó passzust: „Az Igen azt jelenti, hogy kevesebb atomerőmű, több víz-, nap- és szélenergia, a Nem viszont azzal riasztja a svájciakat, hogy az átalakítás korlátozást jelent, ezért mozgósító plakátjukon egy meztelen nőt látunk, aki fázósan összegörnyedve áll a zuhany alatt egy félhomályos fürdőszobában. Én mindenképpen erre a nőre szavaznék, vagyis az Igenre tenném a pecsétet.” (242) Ám rögtön nem elvétésnek tekintem, ha jelentésesnek veszem Bolyainak az éppen egy fejezettel korábbi, a víz alá merülő kívánatos tinilány látványára reflektáló gondolatait: „Más a rend és más a rendszer. Rendszer a newtoni mechanika, az arisztotelészi logika és az euklideszi geometria. A rend viszont a relativitás. A nemeuklideszi geometria nemnewtoni mechanikát és nemarisztotelészi logikát kíván. […] Szédületes, milyen élménnyel ajándékozta meg (ti. a lány). És ráébresztette a Lobacsevszkij-könyv legnagyobb ellentmondására: tökéletes akar lenni. Nincs benne ellentmondás. Hiányzik belőle a törés dimenziója, ami viszont benne van az ő Appendixében.” (218) A krimisztori regénybe illesztését, terjengősségét sejtésem szerint többen kritizálni fogják. Elnyújtottsága valóban nehezen védhető, egyáltalán a 47-es sorszámú, vontatottabb fejezetet olvasva az a benyomásom támadt, némileg azért van rá szükség, hogy a Bolyai életét lezáró részig kitartson a két cselekményszál váltakozása. Az igen ritka stílusidegen mondatokat és képzavarokat („[a]z analgetikus pálya neuronjait túlgerjedt interneuronok gátolták”; „[a]z emlékezés merevény habja dagadt körülötte” — 36; „szeme munkaruhába öltözött” — 394) egy gondos szerkesztés az újabb kiadásokból kigyomlálhatja. Az meg már talán szőrszálhasogató észrevétel, hogy a Fanni nevű magára maradó asszony neve miért lett özvegy Radnótiné… (49)

Ha nem feszítené szét recenzióm kereteit, sokkal hosszabban írnék a kötet erényeiről. Igazán emlékezetesek az egyes szereplők, kiváltképp a két Bolyai, de Juliska alakja is. Van mélységük, látószögüket érzékelve szinte együtt lélegzünk velük, esendőségeik ellenére is szerethetők. Az elbeszélőfigura kevésbé fedi fel személyiségét, inkább hősét tolja előtérbe, motivációit jobbára a munkája határozza meg, habár családi viszonyai, életútja révén a biografikus szerzőről is képet kaphatunk. A nyelvhasználat jól egyensúlyoz a lendületesség és az elidőző gondolatiság között, s szerencsére a szüzsé XIX. századi részeit sem a korabeli erdélyi idiómában szólaltatja meg. Számomra üdítő volt a regény humora, tényleg nincs hiány komikus helyzetekből. Dr. Jörg és majdani feleségének sajátos randija kifejezetten mulatságos, ugyanis amikor „a nő meglátta leendő férjét négykézláb padlót törölni, halálosan beleszeretett, […] náluk a takarítás az előjáték szerepét töltötte be”. (235) Dr. Jörg orális aktus közben kéri meg a hölgy kezét, aki „kirohant a fürdőbe, majd miután hangos gargalizálás után visszatért, azt felelte, hogy ez igazán megtisztelő ajánlat, nem mondhat nemet.” (271) Az pedig egyenesen frenetikus, mikor János az agg apja mellé, a takaró alá bújik a váratlanul betoppanó féltestvére és annak felesége elől, és… idézem: „amikor Karolina a felálló micsodájáról (ti. Farkaséról) beszélt, hogy még jó, hogy annak a nyálát nem gyűjti, mire János kiszólt, hogy ’a te edényedbe szívesen gyűjteném’, akkor majdnem kirobbant belőle (ti. Farkasból) a nevetés. De amikor meg Karolina erre némiképp ijedten, de azért csípősen megjegyezte, hogy az ő edénye patyolattiszta, és erre János dörmögve visszafeleselt, hogy akkor biztos sokat súrolhatta, akkor már nem bírta visszafogni magát, […] dörgött az ég a paplan alatt, vihar kerekedett, mozgott az ágy, lebegett a paplan, és az ebédlőből rémülten betekintők olyat láttak, hogy […] égnek állt a hajuk.” (269) A Bolyai teljesen önálló, saját jogú műalkotás, Láng Zsolt korábbi regényeinek és elbeszéléseinek ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető, miközben nem direkten, de bizonyos motívumaival, időkezelésével, narrációjával rájátszik az író ezt megelőző prózájára, anélkül kiváltva még intenzívebb intellektuális élményt az életmű ismerőiben, hogy az önismétlések gyengítenék a művészi hatást.

Ezen intratextuális illeszkedési pontok azért érdemelhetnek külön figyelmet, mert az oeuvre egészére nézve hordoznak hasznosítható belátásokat. Az első ilyen abban rejlik, hogy a keresés, a rejtély kompozícióépítő szerepe nemcsak esetünkben szembeötlő. Az ég madarainak (1997) Sapré bárója az őt megbabonázó Xéniát keresi, A tűz és a víz állataiban (2003) a mesélőnek, Eremie atyának a vízióit, történeteit az anya és a testiség misztikumának keresése hatja át, A föld állataiban (2011) a Bori nevű diáklány lakóhelye múltjának és önnön identitásának ered a nyomába. Hasonló közös jellegzetesség, hogy a testiség, a szexualitás kitüntetettsége Láng elbeszéléseiben (pl. A szomszéd nő, Troppo vero, stb.) és regényeiben egyaránt megfigyelhető. A Bolyai Ilmának nevezett írónője pedig a női testet egyenesen a lét és nemlét tengelyével (134) azonosítja. Emellett az állatmotívum permanens jelenléte mintha nem kizárólag a szerző fent nevezett regényeiben őrizné a bestiáriumok műfaji emlékezetét, legalábbis a különösnek ábrázolt állatok előfordulásai, konnotációi (Jaszenák báró félelmetes kutyája, a kolostorkertet látogató róka, a pap elkódorgó bivalya, az ablaküvegnek repülő és nyakukat szegő seregélyek, rigók, stb.) ezt látszanak igazolni. Az álló idő elképzelése szintúgy végigvonul az egész életművön. A Bolyai is gyakorta merevíti ki az időt, vagy éppen egymásba csúsztatja a múltat és a jelent. Ez mindig egy konkrét tudathoz, egy adott fókuszhoz kapcsolódik (esetünkben Jánoséhoz, Juliskáéhoz, Éváéhoz, a szerzői narrátoréhoz), a Dasein temporális meghatározottságát jelezve, tagadva az általában vett történelem létezését: történeteink, a dolgok velünk történnek, esnek meg, nem mással, a lét, a történelem óhatatlanul személyes jellegű, csakis a véges szubjektumhoz kötötten értelmezhetők. E (részint Bergsonra, részint Heideggerre hajazó) létérzékelést a legérzékletesebben talán A föld állatainak (Kalligram, Pozsony, 2011) sorai fejezik ki: „Bori kifordította az időt, mint kesztyűt, amikor lehúzzák. Ez most már mindig így lesz. Ez az ő története.” (297) Hasonlóan jár el a recenzeált regény: „Mintha másik, alig-alig futó időből mérné az ő idejét, amitől az is lelassult.” (216); „A rajz […] átjárót nyitott […] jelenből a múltba” (422); „A múltba kellene visszamenni, kijavítani. Ne legyen halál. Visszamenni a szülei idejébe […]. Látni nagyapáit […]. Onnan már egyre nagyobb lépésekkel lehet vágtázni a keletkezés felé. […] Aztán semmi, de semmi, csupán a csillagpor örvénylése. Hol kellene beavatkozni?” (456–457) És így tovább. A kozmikusra tágított idő ugyanakkor nyomatékosan hívja fel a figyelmet az ember korlátaira, világba vetettségére.

Végül Láng Zsolt regényeinek mindig nagy műgonddal alakított, változatos narrációja rávilágít az elbeszéléstechnika jelentőségére. Például a Bestiárium Transylvaniae-ben éppúgy találkozhattunk imperszonális narrációval (Az ég madarai, A föld állatai), mint perszonálissal (A tűz és a víz állatai), a Bolyai pedig vegyíti a 3. és 1. személyű megszólalást. Egyszer a történetmondó szituációban van némi csavar, gondoljunk csak az ortodox szerzetes múltidézéseit hallgató, azokba itt-ott belekérdező különös férfira (A tűz és a víz állatai), máskor a szintaxisban, A föld állatai például egyetlen, amolyan krasznahorkaisan kitartott hosszúmondattal zárul, és a szerző legújabb könyve is (megint a befejezés) tartogat meglepetést. Tudniillik amikor a karakterazonos narrátor úgy merül bele kedvese tudatába („Éva szemén át néztem magamra”; „[b]őrömön éreztem, ahogy a mellettem álló férfi felém fordul” — 451–452), hogy hirtelen váltással Éva vallomását halljuk E/1. személyben a szeretett férfival kapcsolatban, akit a nő most őként emleget („[n]em akarok arra ébredni egy nap, hogy ő már nincs” — 456), akkor a nem természetes narratológia Richardson által mi-elbeszélésnek nevezett közlésformájára ismerhetünk.[3] Arról van szó, hogy az autodiegetikus narrátor átlép a realista paradigmán, mivel bármennyire ismeri kedvesét, szereplőként ennyire nem láthat(na) bele annak gondolataiba, ehhez mindentudó pozícióban kellene lennie, viszont akkor meg nem lehetnének egymáséi. (Hellyel-közzel persze a genette-i metalepszis, a narratív szintváltás esete köszön vissza.)

„Hölgyeim és uraim” — indítja szövegét Láng Zsolt. Parafrazálva az első mondatait: Hölgyeim és uraim, a Bolyai című regényről szerettem volna önöknek mesélni. Kezdettől fogva meggyőződésem, hogy zseniális, legalább annyira, mint… itt szívem szerint a kritikai diskurzusból átemelt, a Bolyai jelentőségével egy lapon említhető művek hosszabb-rövidebb listája szerepelne. Egyelőre üres ez a lista, mert ugyan számos méltatás jelent már meg Láng Zsolt munkájáról, a kapcsolódó írások vagy a szerzővel készített interjúk kevés kivétellel nem elsősorban irodalomtörténeti, sokkal inkább tudománytörténeti, esetleg publicisztikai kontextusba állíthatók. Bízom benne, hogy mihamarabb megszületnek a regény narratopoétikai, nyelvi–retorikai vetületeit vizsgáló kritikák, elemzések, tanulmányok is — a Bolyai mint kiemelkedő irodalmi teljesítmény maximálisan rászolgálna.

 

[1] Szekeres Dóra: „Soha nem akartam klasszikus életrajzi könyvet írni”, Litera, 2019. december 29.; elérhető ITT.

[2] Vö.: Károlyi Csaba: Művér, ÉS, 2018/31, 2018. augusztus 3.

[3] Ld. ehhez Helikon, 2018/2. (Nem természetes narratológia, szerk.: Tóth Csilla), főként 223–224.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük