Márton László: Zugregény

(Láng Zsolt: Bolyai. Jelenkor, 2019)

Művészet és tudomány különválasztása, amely a reneszánsz folyamán kezdődött és a XIX. században vált véglegessé, megítélésem szerint az emberi szellem legnagyobb szerencsétlenségei közé tartozik. Amíg egy nagy tudós egyszersmind művésze is volt a birtokában levő tudásnak (gondoljunk Paracelsusra), és egy nagy művész életműve tudományos teljesítményként is értékelhető volt (gondoljunk Leonardo da Vincire), addig a legjobb képességű elmék védve voltak a szétaprózódástól, és jó eséllyel törekedhettek arra, hogy a részletek minél aprólékosabb megismerése révén átfogó képük legyen az egészről.

A Bolyai-regény címszereplőjének látványos zátonyra futását nemcsak a közeg, a magyar ugar (vagy inkább erdélyi parlag) elmaradottsága és kicsinyes provincializmusa okozza, noha a Kárpátok alatti sírnivaló ugyanolyan plasztikusan jelenik meg benne, mint, mondjuk, Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényében. Hanem legalább ilyen mértékben az is, hogy Bolyai János az elméjében felötlő tudományos koncepciókat, legyen az geometria vagy nyelvészet, csillagászat vagy anatómia, művészi hatást keltő világlátomásokká akarja formálni, holott ezt a törekvést a korabeli tudományos diskurzus már nem fogadja el.

A Péterfy-regény hőse, Kazinczy sem azon vérzik el, hogy a bugris atyafiság bikacsökkel kergeti a kacsaúsztató körül, hanem azon, hogy egyszerre akarja művelni a tudományt és a szépirodalmat, holott a regény időszakában — ha úgy tetszik, annak fiktív tér-idejében — ez már bajos volt. Ezzel szemben a Láng Zsolt-regény lapjain (lapjainak mintegy ötven százalékán, de erről később) a nem-címszereplő Bolyai, a Farkas névre keresztelt édesapa az akkor még középkorias Erdélyben sikerrel művelhette egyszerre a költészetet és a matematikát. Igen ám, de… Hagyjuk egyelőre a matematikát; ami a költészetet illeti, Bolyai Farkas írói életműve részint nem maradt fenn, mert önkritikusan ő maga elégette, részint, ami mégis fennmaradt, az sem érződik érvényesnek. Már a fiúutód is hazugságnak minősíti (a regényben) az apa költeményeit, mondván: „Amit már százszor megírtak, azt ismétli.”

Hja, kérem: egyszerre művelni a tudományt és a művészetet, plusz még zseninek is lenni, vagy legalábbis kerülni a kliséket és a közhelyszerű hazugságokat, mindezt nyakig a közép-európai faluszéli sárban: nem lesz ez így egyszerre sok egy kicsit?

Ehhez kapcsolódik a következő kérdés: Miképpen ábrázolható a meg nem értett zseni egy regény hőseként? Ez tulajdonképpen két kérdés… De előbb közbevetőleg, csak a rend kedvéért megjegyzem: az életrajzi Bolyai János (a továbbiakban Bolyai) ugyanúgy meg nem értett zseninek minősül a tudománytörténetben, mint a regényhős Bolyai a Láng által konstruált fikció erdélyi térfelén. (Van egy svájci térfél is, lesz még róla szó. A meg nem értettség tudománytörténeti hasznáról pedig éppolyan hasznos, amilyen szórakoztató útmutatást ad Paul Feyerabend Against Method című munkája.)

Szóval nem is egy, hanem két kérdésünk van. Az egyik: hogyan jeleníthető meg a regényhős zsenialitása? A másik: hogyan épül bele a cselekménybe, illetve hogyan konstituálja a narratív struktúrát a meg nem értettség?

Az elsőre nagyon röviden: minél zseniálisabb a szerző, annál kevésbé zseniális a zseniként feltüntetett regényhős. A „zsenialitás” behelyettesíthető az autonómia vagy a produktivitás fogalmával is.

A második kérdésre: a meg nem értettség cselekménybe épülése leginkább a regényhős döntéseinek spontaneitásával ragadható meg. A hős részéről az extrém álláspont így foglalható össze: „Semelyik döntésed ne legyen végleges!” Ez a maxima, éppen a maga véglegességében, a teljes középszerűség zsenialitását juttatja kifejezésre. A regénybeli Bolyai nem így viselkedik, már csak azért sem, mert a szerző nem hozza döntési helyzetbe. Bolyai sodródik az eseményekkel vagy — esemény híján — a rendelkezésére álló életszituációkkal, és ebben a permanens (illetve a svájci epizódok által meg-megszaggatott) sodródásban bizonyul zseniálisnak, egyszersmind meg nem értettnek.

Más szóval: minél inkább megérti meg nem értett hősét a szerző, annál inkább meg tudja értetni a majdnem zseniális olvasóval, hogy a regény tér-idején belül (esetünkben az erdélyi térfélen) a hőst, éppen zsenialitása miatt, senki sem érti meg. Kivéve értelemszerűen az olvasót, aki persze kívül reked az említett tér-időn, de a tényleg zseniális szerző elhiteti vele, hogy átmenetileg bekerült.

Ebbe még az is belefér, hogy a zseniálisnak feltüntetett regényhős másféle kontextusban inkább csak középszerűnek és kissé hibbantnak bizonyulna, csodálatos varázsigéi pedig, amelyeket a nép egyszerű leánykái, a Rozál- és Julcsa-féle nőalakok lelkendező meg nem értéssel fogadnak, összefüggéstelen halandzsázásként nyerne onomatopoétikus esztétikai potenciált. A megértés vagy meg nem értés regénybeli mechanizmusát mindez nem változtatja meg. Nem ad hozzá, nem is vesz el belőle.

No de miért csak majdnem zseniális az olvasó, ha mégoly figyelmesen olvas, akkor is? Azért — és ez egy messzire vezető prózapoétikai dilemma —, mert valójában ő sem érti a meg nem értett regényhőst. A Bolyai-regényre nézve két lehetőség van: az olvasó vagy tudja, mi fán terem a matematika, és idevágó ismeretei felől olvassa a zseniről szóló regényt, vagy nem tudja, illetve úgy olvassa a regényt, mintha nem tudná.

Az első esetben az olvasás aktusa megsemmisíti a szerzői koncepciót és vele együtt a regényt mint irodalmi alkotást. Ilyenkor az olvasó azért nem értheti meg a regénybeli zsenit, mert a fikcionált hős által felvetett vagy mellőzött életrajzi jellegű problémákra koncentrál, azokról szeretne „minél többet megtudni”, vagyis afféle tudomány-népszerűsítő tankönyvként olvassa a regényt. Hozzáértőként minél világosabban látja az életrajzba foglalt tudományos problémákat, minél erélyesebben számon kéri azok „mindenki számára érthető”, „részletekbe menő”, „tudományosan korrekt” kifejtését, olvasóként annál hosszabb szamárfület növeszt, mint valamiféle újkori Midász király.

A második esetben az olvasó beáll a regénybeli Julcsa és Rozál mellé tapsikolni, vagyis a zseniális regényhős fejtegetéseit, legyen szó komplex számokról, Cardano-képletről vagy nem-euklidészi térről, akkor is abrakadabrának és hókuszpókusznak olvassa, ha még nem felejtette el, amit az említett tudni érdemes dolgokról tanult — amennyiben tanult — az iskolában.

Ez egyébként a művész- és tudósregények szokásos dilemmája. Ismét csak két eset lehetséges: a szerző vagy hagyja a zseniális regényhőst alkotni, vagy van annyi esze, hogy inkább mégsem. Az első esetben a hős zsenialitása elburjánzik, és megfojtja, megbuktatja a gyenge kezű vagy naiv szerzőt, a szerző bukása pedig magával rántja a rosszul megmunkált hőst. A második esetben a szerző összehord hetet-havat a regényhős alkotói pályájáról annak érdekében, hogy ilyen pálya a regényen belül ne jöhessen létre. Ő ezt teheti ügyesen vagy ügyetlenül, színvonalasan vagy pocsékul: nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a zseniálisnak beállított hőst a jó szerző házi őrizetben tartja, és hagyhatja kínlódni, vívódni, tönkremenni, juttathat neki akár boldog vagy euforikus pillanatokat is — ezek töltik meg a figurát élettel, egyszersmind a kivételesség aurájával is felruházzák —, de alkotásokat nem juttathat neki, vagy ha mégis juttat, azt szerzői hatáskörében egyértelműen és látványosan ki kell sajátítania.

Könnyen alkalmazható ez a jól bevált írói szélhámosság a fejlődésregény-jellegű művészregények nagy részében. Adrian Leverkühn zenéje úgysem fog megszólalni (szerző: Thomas Mann), Max Ludwig Nansen festményeit úgysem fogjuk látni (szerző: Siegfried Lenz), és így tovább.

Nehezebb a trükk, ha az alkotás tárgya szavakba vagy írott képletekbe foglalható. Bolyai arkánuma pedig jellegzetesen ilyen.

Lássuk ezek után, mit tud kezdeni Láng Zsolt az ebből adódó nehézségekkel, miféle megoldásokat keres és talál rájuk.

Elsőnek egy kínos, azaz személyre vonatkoztatott kérdés. Nem ildomos föltenni, de muszáj. Essünk túl rajta! Vajon a szerző, Láng Zsolt ért a matematikához vagy nem ért hozzá? Mert az, ugyebár, nem hátrány, ha valaki úgy ír regényt a meg nem értett zseniről, hogy közben követni tudja őt az észjárás kacskaringóin. (Zárójelben: a másik kézenfekvő életrajzi kérdés — hogy tudniillik ténylegesen töltött-e a szerző, Láng Zsolt hosszabb időt a Zugi-tó partján fekvő Zug nevű városban — jóval simább ügy, kisebb is a tétje. Láng a könyv utolsó oldalán köszönetnyilvánításban részesíti a Landis & Gyr Alapítványt, és ezzel ki is húzta a kérdés méregfogát.)

Igaz, megtudjuk a regényből, hogy a szerző matematikát tanult az egyetemen, és hogy „Maurer Gyula tanította az algebrát és az analízist négy szemeszteren keresztül”, de ezáltal Láng Zsolt nem arról győz meg, hogy ért a matematikához, hanem arról, hogy ő maga is fontos szereplője a regénynek. Ő a svájci térfél regényhőse, egyszersmind Én-elbeszélője, és már csak emiatt is szükségesnek látja, hogy vallomásokat és visszaemlékezéseket szőjön a svájci szólamba.

Ugyanakkor nekem olvasóként a fentiektől függetlenül az a benyomásom, hogy Láng Zsolt igenis ért a matematikához, méghozzá nem felületesen, hanem alaposan és megbízhatóan. Amikor megengedi Bolyainak, hogy megfogalmazzon egy-egy problémát, akkor a szerző pontosan tudja, hogy hőse miről beszél. Igen ám, de ezzel az elismerő kijelentéssel odaállítom magamat a regénybeli Rozál és Juliska mellé. Vagyis miközben elhiszem a szerzőről, hogy ért a matematikához plusz a tudománytörténethez plusz Erdély kultúrtörténetéhez, azt is elhiszem — ezt vagy a szerző hiteti el velem, vagy az olvasás aktusa révén én hitetem el önmagammal —, hogy beléphetek a regénynek legalábbis az erdélyi térfelére.

Ezáltal feltűnés nélkül odaállítom magamat az édesapa, Bolyai Farkas mellé is, akinek több életereje van, mint fiának valaha is volt, és több esze van, mint az összes mellékszereplőnek együttvéve. Mint valami észvámpír, úgy szivattyúzza magába az értelmi kapacitást a Gauss és a Lobacsevszkij nevű fantomokból, de persze fiának, az igazi Bolyainak így sem ér a nyomába. Azaz nyomába is ér, meg nem is, és ez Láng Zsolt egyik észrevétlen, de hatékony trükkje. A szerző egyrészt elhiteti hősével, hogy az édesapa, Bolyai Farkas az egyetlen személy ezen a földön, aki megérti őt, miközben másrészt az olvasóval elhiteti ennek nagyjából az ellenkezőjét.

Nem az a valódi kérdés tehát, hogy a szerző ért-e a matematikához, hanem hogy ezt tartósan el tudja-e hitetni az olvasóval, és hogy ez az elhitető erő szerves részévé válik-e a kompozíciónak. Mondok egy példát: ha egy gráfelméleti kérdés merül fel, akkor nem az a lényeg, hogy át lehet-e haladni egy bizonyos módon Königsberg összes hídján (ez konkrétan senkit sem érdekel, még a königsbergi polgárokat sem), hanem hogy: miért éppen ez jut Bolyai eszébe, miért ezen meditáltatja őt a szerző? És: a königsbergi hidak egyszeri bejárhatósága (bejárhatatlansága) mennyiben segít a regényhősnek átgázolni a bűzös iszappal borított marosvásárhelyi főtéren? Továbbá: rávetül-e a második világháború végén lerombolt Königsberg rémületes árnya az abszolutizmuskori erdélyi városra?

Láng Zsolt másik észrevétlen, de hatékony trükkje az, hogy a tudományos problémák tematizálása révén pontosan és plasztikusan kijelöli a regényhős mozgásterét, lényegében a regény tér-idejének egészét. Ez pedig mindvégig jól működik, mind az erdélyi, mind a svájci térfélen.

Harmadik trükkje pedig az, hogy nem engedi Bolyait fejlődni. Ezzel szemben, ami sokkal több: létezni engedi. Ha engedné fejlődni, akkor kapnánk egy hagyományos fejlődésregényt, amelynek keretein belül vagy a géniusz diadalútját igazolná minden mozzanat — de akkor nincs meg nem értettség —, vagy a meg nem értett zseni vívná kilátástalan, de tiszteletreméltó küzdelmét, mígnem tragikusan elbukik — ekkor sincs meg nem értettség, mert a fejlődésregény hősét mindig megérti (akár a mellékszereplőkkel szemben is) az olvasó, ez a műfaj lényege. Ha tudományát–művészetét nem fogadhatja be, jó- vagy balsorsát akkor is osztályrészévé teszi: épül rajta, okul belőle.

Láng Zsolt ezt nem adja meg az olvasónak. Ad mást. Nyújtja (át és el) a regényhős létezését, amely, a szó rilkei értelmében, egyfajta „erősebb létezés”. A meg nem értettségért ugyanúgy meg kell dolgoznia az olvasónak, mint más írásművekben a hős szabadságáért, a zsenialitás pedig oszcilláló divergencia a változó pozíciók és a szintén változó jellemvonások között. Erősebb létezés, más szóval transzcendencia híján a regényhős üres személynév maradna, minősítés, címke, jól-rosszul kidolgozott embléma. Így viszont a jellem és a pozíció közötti ingamozgás a kompozíció szerves része, legalábbis az erdélyi térfélen.

Ez az eljárás egyrészt élettel tölti meg a zseniális regényhőst, másrészt viszont komolyan veszélyezteti alakjának egységét. Az a benyomásunk, hogy Bolyai nem egy, hanem két különböző személy. A kompozíció bizonyos részleteiben hegedűvirtuóz és vívóbajnok, energikus katonatiszt és tekintélyt parancsoló nemesember, aki puszta szavakkal leszereli az életére törő pórlázadókat, móresre tanítja a részeges garázdát, Rozált és Juliskát pedig (valamint a regény elején az édesapa szeretőjét, Ilonkát is) nagy hozzáértéssel juttatja el az orgazmusig. Más részletekben viszont testi–lelki gyarlóságokkal küszködő, hóbortos különc, aki sem otthon gazdálkodni, sem beosztásában karriert csinálni, sem világhírű pályatársaitól megbecsülést kicsikarni nem képes.

Láng Zsolt az imént említett trükkök segítségével mégiscsak egyben tudja tartani Bolyait, és többek között ez teszi a regényt prózapoétikai értelemben izgalmassá. Bolyai mellett az édesapát, Farkast sokkal ellentmondásosabb személyiségnek hihetjük a fiánál, holott semmiféle oszcillálás nem jellemző rá. Mégis hol nyomasztó zsarnoknak látjuk, aki beleszól még a fia kéztartásába is, hol gondos mentornak, aki alapos nevelésben részesíti fiát, és egyengetni próbálja pályafutását. Hol az a benyomásunk, mintha irigység és féltékenység fűtené, hol pedig úgy látjuk, mintha ő volna az egyetlen, aki felfogja ésszel Bolyai képességeit, és nemcsak büszke a fiára, hanem földig is hajlik előtte. Ismétlem: nem Farkasból hiányzik az egységre irányuló szerzői megmunkálás, hanem a főhős jellem és pozíció közti ingamozgása torzítja el az ő alakját is.

Ezen a ponton érdemes egy pillantást vetnünk Németh László A két Bolyai című (az életrajzi Láng Zsolt születésével nagyjából egyidőben írt) színművére, amely a Bolyai-regényig az apa és a fiú alakjának legjelentősebb szépirodalmi feldolgozása volt. Nem lenne szerencsés összehasonlítani színpadi hősöket regényhősökkel, annyi azonban elmondható, hogy Németh számára Farkas az „igazi” Bolyai, a drámai gépezet az ő szemszögéből tárul fel, és a döntési szituációk is az ő kezében vannak. Ezt vizsgálja és írja felül a Bolyai-regény, anélkül hogy Láng nyíltan vitába szállna Némethtel. Természetesen Némethnél is jelen van a meg nem értett zseni motívuma, ezt azonban ő „az egyensúly elvesztésének”, romantikus aránytalanságnak tekinti, és a kiegyensúlyozott, kompromisszumokra kész, produktív alkotót állítja vele szembe. Éppen ez a dichotómia az, ami elől a Bolyai-regény szerzője nagy ívben kitér.

Belekormányozza viszont a regényt, méghozzá a svájci térfél személyes hangú szólamában, egy irodalomtörténeti vakfoltba, Esterházy Péter régtől tervezett, de végül meg nem írt Bolyai-regényébe. Ezt sem egyedül teszi: társra, szövetségesre van szüksége. Ilyen segítőnek bizonyul egy másik kortárs magyar író, Krasznahorkai László. Ezt olvasom: „Teljesen véletlenül összefutottam Krasznahorkaival, az állomásra tartó buszra várt.”

Teljesen véletlenül? Hiszi a piszi.

Nem azt tételezem fel, hogy a regénybeli Láng telefonon megbeszélt egy találkozót a regénybeli Krasznahorkaival, hanem azt vonom kétségbe, hogy az írói spontaneitás nyilvánul meg a jelenetben.

Azt szívesen elhiszem, hogy a regény svájci térfelének Láng nevű főszereplője Zug városának területén — ugyanis ott zajlik ez a jelenet — „teljesen véletlenül” arra jár, ahol a Krasznahorkai nevű mellékszereplő „teljesen véletlenül” várja a buszt. Az viszont biztos, hogy Láng Zsolt mint szerző nem teljesen véletlenül kezdi a második svájci fejezetet az idézett mondattal. Krasznahorkainak jut az a feladat, hogy megfogalmazza a svájci térfél regényindító kérdését: „Most, hogy Esterházy meghalt, ki fogja megírni a Bolyai-regényt?”

Ez a kérdés egy (immár elkészült és megjelent) Bolyai-regényben csakis visszamenőleges felszólításként értelmezhető. Láng Zsoltnak eszerint azért volt írói és erkölcsi kötelessége megírnia az általam olvasott regényt, mert erre kérést kapott, méghozzá a síron túlról. A kérést Krasznahorkai mondja ki, de ő valójában inkább közvetít az elhunyt E. P. és az élő L. Zs. között, vagyis átruházza az Esterházy által elhalálozás miatt végre nem hajtott írói feladatot Láng Zsoltra.

Az írói feladat átadás–átvétele révén a svájci térfél kis mértékben az Esterházy-kultusz és nagyon nagy mértékben az autofikció terepévé válik. Kérdés: miért kellett Láng Zsoltnak a Bolyai-regényt Esterházy helyett megírnia? Miért nem írhatta meg „csak úgy”, „magától”?

Erre az a válaszom: az irodalmi alkotásnak nagyon gyakran irodalmon kívüli tényezők az ötletadói, ösztönzői, hajtóerői. Azt már az alkotó dönti el, hogy a poétikai értelemben vett idegentestet kirekeszti-e a szövegből, vagy benne hagyja. Az pedig nemcsak írói tehetség, hanem szerencse kérdése is, hogy az ilyesmi reménytelenül privát marad-e, vagy szervesül a műegésszel.

Korábbi szerzők meg nem valósult ötletei mágikus hatást gyakorolhatnak: ezt saját írói gyakorlatomból is tudom. Azt hiszem, Láng Zsolttal is ilyesmi történhetett a Bolyai írásakor. A regény alapötlete nyilván rég megvolt már, amikor beleszaladt „teljesen véletlenül” abba a felismerésbe, hogy marosvásárhelyi talajból sarjadó tősgyökeres ötletével Esterházy egyik projektjét viszi tovább. Két dolog biztos. Az egyik: Esterházy közvetlenül, szövegszerűen nem hatott a Bolyai-regényre. A másik: az Esterházy prózapoétikájával és hagyományszemléletével való szembenézés nyilvánvalóan befolyásolta Bolyai alakjának megformálását, regénybeli észjárásának megszólaltatását.

Az általános értelemben vett írói tehetség mellett két varázsszer volt — kellett, hogy legyen –— szükséges a Bolyai-regény megírásához. Az egyik a matematika szépprózai kompozícióvá alakításának képessége (ez a hétmérföldes csizma), a másik a helyismeret (ez a láthatatlanná tevő ködsüveg). Esterházynak behozhatatlan előnye volt a matematika terén. Ez — mint a föntiekben már beláttuk — nem azt jelenti, hogy ténylegesen jobban értett a matematikához Láng Zsoltnál, hanem azt, hogy a „matematikusból prózamegújító” képlet folyamatosan jelen van az életművében. Erdélyi hely- és országismeret szempontjából viszont Láng Zsolt van fölényben. A Bestiárium Transylaniae első kötete, vagyis az 1990-es évek vége óta tudja, hogyan alakítja a szereplők jellemvonásait a történelmi táj helyi színezete. Ez az egyik lényeges írói erőssége. Nagyrészt ennek a tudásnak köszönheti, hogy ő lett az, aki érvényes választ adott Krasznahorkai föntebb idézett kérdésére.

Ennyit az idegen eredetű regényterv saját kezű megvalósításáról.

Ezek után azon érdemes eltöprengenünk, hogy: mi a funkciója a regényben a svájci térfélnek? Miért tárul fel az olvasó előtt a tóparti kisváros (plusz a közeli Zürich), miért lép színre a Láng nevű szereplő, továbbá a családja (fiatalasszony, két kisfiú), valamint a bűvös elixírrel kísérletező Jörg úr, a Paul nevű rendőr és a többiek?

Minden jel arra mutat, hogy a szerzőnek nem volt elég maga a regény, a Bolyai alakjához kapcsolódó történetszál, hanem annak szövetébe beleszőtte a metaregényt, a munkafolyamatról szóló beszámolót is. Ellentétben a fanyalgókkal (akadnak ilyenek, főleg matematika-fetisiszták), én úgy látom, hogy ennek értékes hozadékai vannak. Az erdélyi térfél nyomasztó szűkössége fellazul, és a fejezetek váltogatása révén a kompozíció ritmikussá válik.

Itt említek meg egy apró, de jellemző kompozíciós leleményt, ez pedig a fejezetek számozása. Azt már mondtam, hogy a svájci és az erdélyi fejezetek egymást váltogatják. Most hozzáteszem: a fejezetek élén nem azok sorszáma áll, hanem a prímszámok sorából az adott sorszámú prím: 2., 3., 5., 7., 11. és így tovább 59-ig. A mű tehát összesen nem 59, hanem 17 fejezetből áll, ami „teljesen véletlenül” szintén prímszám. A prímszámok irányítják Bolyai viselkedését, koordinálják mozdulatait (például víváskor), így tehát a cselekményre is hatással vannak, hol rigolyaként, hol az „erősebb létezés” koreográfiájaként, legalábbis az erdélyi fejezetben. Viszont a svájci fejezetek is a prímszámok rendjébe illeszkednek, ilyen módon pedig a prímek összekötik a két térfelet.

Úgy veszem észre: azáltal, hogy Láng Zsolt Bolyairól beszél, önmagáról is el akar mondani valami nehezen elmondhatót. Mi okozhatja a nehézséget? A regény egyik korábbi kritikusa, Bánki Éva így szól, és igaza van: „A sorsunkkal való szembesülés a kulcs […], mert a hagyaték [mármint Bolyai kéziratos hagyatéka — M. L.] saját őrületeddel vagy törvényeid viszonylagosságával is szembesít.”[1]

Ha ez igaz, és ha a szerző ilyesmiről is akart a Bolyai-regényben írni, akkor útjában áll az a nehézség, hogy a szerző sohasem azonos hősével, még akkor sem, ha elhiteti az olvasóval, hogy a kettő egy és ugyanaz. A Láng nevű szerző akkor sem azonos a Láng nevű szereplővel, ha minden mozzanat „úgy volt”, és „úgy igaz”, ahogy a svájci fejezetekben meg van írva. Emiatt Láng Zsolt akkor sem tud önmagáról, írói és egzisztenciális dilemmáiról beszélni, amikor ezt Bolyain keresztül kísérli meg, akkor pedig végképp nem, amikor a Láng nevű szereplőt mozgatja az egyébként plasztikusan megformált svájci térfélen. Intim akar lenni, miközben rejtőzködik, és védi személyes titkait, miközben jelenlétével folyamatosan jelzi, hogy titkai vannak.

Magyarán szólva: a svájci fejezetekben a szerző és a szereplő távolsága nincs jól beállítva, méghozzá azért nincs, mert adott feltételek mellett nem is lehet jól beállítani. Az egyik megoldás az lehetett volna, hogy Láng Zsolt számvetésben tekinti át saját életét, kapcsolódva a vallomás és a visszaemlékezés műfaji hagyományához. Ez esetben a két Láng közelsége, már-már egybeesése nem volna zavaró, viszont az erdélyi térfélnek csak mint saját terepnek jutna hely. Bolyai alakja végletesen elgyengülne, vagy legalábbis elveszítené azt a jellegzetességét, az oszcilláló divergenciát, amely regényhősként érdekessé teszi. A másik megoldás pedig az lehetett volna, hogy Láng Zsolt drasztikusan eltávolítja magától azt az írót, aki a Bolyai-regényen dolgozik. Ekkor viszont, a felerősödő fikcionáltság miatt, éppen az veszett volna el, ami láthatóan fontos volt neki, a saját sorsával való szembesülés. Elképzelhető, hogy Bolyai sorsában a sajátjára ismerhetett volna ez a másvalaki, de agyonnyomta volna a regényt a puszta tény, hogy ő valaki más.

Az ebből adódó nehézségeket Láng Zsolt kétféleképpen is megpróbálta kiegyensúlyozni. Egyrészt a munkafolyamatot beleszőtte a zugi ösztöndíjas lét mindennapjaiba, és ezáltal hangulatos jelenetek, emlékezetre méltó portrék füzérét hozta létre. Egyúttal a kisváros térszerkezetét, a tér működését is bemutatja. A szereplő a család számára a tóparton bérel apartmant, az alapítvány műteremlakásának helyet adó kolostor viszont (ahol mind a szereplő, mind a szerző a Bolyai-regényen dolgozik) fent van a hegyoldalban, így a munka és a szabadidő közti ingamozgás a város keresztmetszetét írja le.

Másrészt elindul a regényben egy bűnügyi történet is, egy gyilkosság. Átmenetileg még Lángra, a szereplőre is rávetül a gyanú árnyéka, legalábbis előállítják és kihallgatják. A bűnügyi történethez pedig varratmentesen illeszkedik a város történetének eddigi (valóban megtörtént) legsúlyosabb traumája, a 2001. szeptemberi tömegmészárlás.

A regény, illetve az egykori szemtanú, a regénybeli svájci rendőr a valósághoz híven tudósít a szörnyű eseményről. Alig két héttel a 9/11-es New York-i terrortámadás után egy automata lőfegyverekkel és gyújtóbombával fölszerelkezett pszichopata besétált a zugi kantongyűlésbe, a helyszínen tartózkodókat válogatás nélkül agyonlőtte vagy megsebesítette, majd felgyújtotta az üléstermet, és végzett önmagával is. A kisváros lakói — ez is kiderül a regényből — másfél évtized alatt sem tudták feldolgozni a sokkot, ahogyan a gyászmunkának sem értek a végére.

A regénybeli rendőr személye kapcsolja össze a regényírás közben, azaz 2017-ben történt Horchidal-gyilkosságot a 2001-es kantongyűlésbeli tömeggyilkossággal, a rendőrrel kialakuló ambivalens emberi kapcsolat pedig a Láng nevű szereplőt érzelmileg is bevonja a svájci rész kriminális vonulatába.

Ezáltal pedig felmerül annak lehetősége, hogy az idillikus alpokaljai táj bűnök terhelte történelmi tájként lepleződjék le: a Trianon előtti mucsai Erdélyből átjárhatnánk a felderítetlen gyilkosságokkal, biztosítási spekulációs gyújtogatásokkal, kibeszéletlen traumákkal, megnyomorított életutakkal bővelkedő Svájcba, Friedrich Dürrenmatt és Max Frisch bűntörténeteinek nyomasztó világába. (Nem is beszélve Jeremias Gotthelfről, aki A fekete pók című kisregényben összekötötte a középkori babonát a modern horrorral és a katolikus–konzervatív maradiságot a protestáns munkaerkölccsel. És végképp nem beszélve a mifelénk kevésbé ismert helvét lényeglátókról, a svájci társadalom görcseihez és a svájci természet lavináihoz egyaránt értő Meinrad Inglinről, a Svájcon belüli és kívüli hontalanságot regényekbe foglaló Annemarie Schwarzenbachról vagy az öngyilkosságot általános emberi kötelességként feltüntető, később azt ténylegesen végrehajtó Hermann Burgerről.)

Láng Zsolt nem ezt a megoldást választja. Vannak ugyan írók a svájci térfélen, Krasznahorkain kívül is: egyrészt az alapítvány három másik ösztöndíjasa (az egyik román, a másik litván, a harmadik szlovák és nő), másrészt két olyan írónő, akik (persze más-más módon) egyszerre svájci és magyar kötődésűek, Ilma Rakusa és Zsuzsanna Gahse. Viszont az ő írásaikba nem tekinthet be az olvasó, ehelyett hangulatos jelenetek szövődnek, szerveződnek köréjük. A svájci rész legszebb lapjai közé tartozik az Ilma Rakusával tett zürichi séta, ugyanakkor mégsem erősíti a kompozíció belső szervezettségét. Ilma Rakusa — mind az életrajzi, mind a regénybeli személy — csakugyan sokat tud Svájcról mint történelmi tájról, de ez a tudás a regényben nem szervesül, elemei a hangsúlyos autofikció miatt a szó mindkét értelmében diszkrétek maradnak: különállók és visszafogottak.

Nem az a kérdés, hogy szabad-e sírni az Alpok alatt, főleg, ha a vendég, a jövevény szemével nézzük a tájat. Hanem hogy mit pótol és mit gátol az autofikció. Például pótolja és gátolja a helyismeret cselekménnyé alakítását. A regény vége felé a CERN nevű nukleáris óriáslaboratóriumban tett látogatás, hiába emeli ki visszamenőleg Bolyai zsenialitását, jelenetként önállósítja magát.

Ezáltal a regény befejezése és vele együtt a svájci térfél is önállósodik. Már csak a búcsúvacsora van hátra, amelyről a Láng nevű szereplő elkésik. Így viszont véletlen ajándékként hull az ölünkbe, hogy azt is megtudjuk, ki volt a gyilkos. (Nem az, akire gyanakodtunk.) Ez viszont ismét csak megemeli a haldokló Bolyai alakját, méghozzá anélkül, hogy patetikus felmagasztalásra kerülne sor. Bolyainak volt négy gyereke; nem sokat tudunk meg a kis aranyosakról, mert sem a regénybeli Bolyai, sem a Bolyai-regényt író Láng Zsolt nem törődik velük. Viszont az olvasó tanúja lesz az ötödik Bolyai-gyerek fogantatásának, sőt, a szerző abba is beavatja az olvasót, milyen óvintézkedéseket tesz a haldokló tudós a várandós asszony és az utószülött fiú érdekében. A svájci térfélen pedig az derül ki, hogy ez a fiú (neve is van, Szőts Ádám) kivándorolt Amerikába, ott feltalálta a vasúti vákuumféket, és egyéb hasznos dolgokat művelt, valamint megtudjuk, hogy ma is élnek leszármazottai.

Ha ehhez hozzávesszük a haldokló Bolyai látomásait és látomásszerű visszaemlékezéseit, ha mindezt szembesítjük a zugi kolostor környékén ólálkodó rejtélyes, furcsa párral, az ősz hajú nővel és a törpével, akik közül legalább az egyik a közeli elmegyógyintézet lakója lehet, akkor megállapíthatjuk, hogy a záró szakasz művészi értelemben is lezárt, teljes egésszé teszi Láng Zsolt munkáját. Ez pedig bőven kárpótol a regény szövedékében található svájci zárványokért, zugokért.

A jelen írás címe — Zugregény — természetesen szójáték, többszörösen is az. Egyrészt utalás Láng Zsolt első könyvére, a Fuccsregény című novelláskötetre, amely novellafüzér mivolta miatt nem regény, még a címadó novella sem, noha egy regény is kitelt volna belőle. Másrészt a „zug” szó magyarul is működik helynévként, gondoljunk Zuglóra és Zugligetre. Volt egy író ismerősöm (de az is lehet, hogy ezt a kis záró anekdotát most találom ki), aki sms-ben akarta tudatni a feleségével, hogy „megérkeztem Zugba”, de tévedésből a Bolyai-regényben is szereplő Uschi nevű gondnoknőhöz juttatta el az üzenetet, aki számítógépes fordítóprogram segítségét vette igénybe, az eredmény azonban — a „zug” szó félreértése vagy a kelleténél mélyebb megértése miatt — nem tűri a nyomdafestéket.

Amúgy a magyar „zug” szó ősi örökség a finnugor korból, az imént említett Uschi nyelvén a „Winkel” adja vissza pontosan és ártalmatlanul. Szóösszetételekben sajnálatos módon pejoratív árnyalatot kapott, lásd „zugiskola”, „zugkocsma”, „zugügyvéd” és a többi. A német „Zug” szó sok mindent jelenthet, főleg huzatot és vonatot, húzást és vonást. A középkorban a tóparti városka főleg halászatból élt (lehet, hogy ezt is most találom ki), így tehát neve eredetileg a halászháló húzását és a húzásból adódó halfogást jelenthette. Láng Zsolt Bolyai-regénye szőröstül-bőröstül-zegzugostul a regény műfajához tartozik, mi több, a műfaj értelmezését is gazdagítja. A „Zugregény” cúgja olyan írói húzás, amelynek révén az életrajzi vonások semlegesítik a „zug”-os szóösszetételek rosszalló értelmét. Még eljöhet az a korszak, amikor a magyar írók legfőbb ambíciója lesz, hogy minél több nagybetűs Zugregényt írjanak.

 

[1] Bánki Éva: Rejtőzködés és geometria (Láng Zsolt Bolyai-regényéről), ÚjNautilus, 2019. október 27.; elérhető ITT

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük