Aczél Géza: (szino)líra (torzószótár)


árulkodik

egy ponton túl már az éles tekintet is meghomálylik s idővel rádöbbensz végletek közt játszik
velünk a képzelet ahogy egykor öreg barátom elmesélte morális kérdés-e ha az udvarról mivel
háztömbükben nem lévén kapu egyenesen a villamossínek elé futhatott a kisgyerek s ilyenkor
feldúltan a lábát elvered lélektani s állatvédő konferenciák tanulsága nélkül melyeknek élettől
idegen frusztrációiba az ember gyakran belekékül legyen bár a szülői alázatnak s a szeretetnek
örökös bajnoka melyek fölérzéséhez hiába bármennyi iskola s miután e kérdésben a vendéglő
ivójában tanácstalanul toporogtunk egy keveset bekaptunk néhány kőkemény feleset és mivel
fejünkben felrémlett az iskola is szóltam már róla annak idején egy-egy megérdemelt tenyeres
senki lelkivilágát nem törte szét inkább s talán erről mintha kevesebbet esne szó ha a dobogón
összerugdossa tanárát a begőzölt nebuló és akkor még hol vannak a finomságok mikor a rossz
ember-vetemény kéjjel árulkodik s a feltoluló igazságérzet ösztöne között hümmöghetne
még a költő mielőtt ráfogják didaktikusnak öltözött ezért lírai merengését gyorsan odahagyja
 

áruló

belép a boltíves kapun mely magas mint a templomok s bár útját eddig is végigkísérte valami
nyomasztó fájdalom teste az arányoktól tovább zsugorodik kikerüli a béna ravatalozót utolsó
útján itt szinte egyedül fekszik a halott de azért ajzottan zeng az égi áldás hiszen a becsülettel
elvégzett munka bére a rutinból felmondott szertartáson is hatalom amikor kiválasztott szent
emberünk kenetteljesen a megbomlott érzelmekre és a feltámadásra apellál s a szóvirágokkal
hintett tűnődésben szinte epizodistává válik a halál külső nézőpontból bántás nélkül valahogy
mégis megalázó a helyzet de hősünk ezen mélyebben már el nem merengett mivel közeledett
az urnafalon a két drága névhez s noha friss fájdalma az idő örvényében réges-rég elenyészett
s lelkében is praktikusabbra váltott egyre görcsösebben szorította magához a művirágot a nem
túl olcsót de nem is a módosabbat mivel azt ellopják aznap s ki tudja jöhet-e még máskor míg
fátyolos szemmel a táblán igazgat mellette egy megtört asszony rikácsol te piszkos áruló mért
hagytál itt engem majd a kínba belerengett s a széltől óva a párkányra tette imbolygó mécsesét
 

árus

amikor a fáradt tekintet mögé már beköltözött a depresszió és a ritkuló levegőben valami kicsi
zsibongásra vágyva s élettel verve a késői vándor útra kél általában a piac felé taszigálja lelke
melynek hátsó zugából a pislákoló remény megérinteni a zajongó fórum friss hangulatát mely
nem ingereli majd odaát ifjúkori emlékeket kavarva a sápadó történelmi emlékezetbe bevarrva
a szerény árukat és a gondterhelt embereket s miközben az időnek láthatatlan ívébe beleremeg
megszeppenve körbenéz a belső képhez képest semmi újdonság de valahogy mégis idegen ez
az egész a tanácstalan vásárló szinte ugyanaz de ahogyan irtózatos asztala mögül fennhéjázva
dobálja az ismeretlen árut elmúlt korunk felejthetetlen találmánya a lumpen árus ritkán akad
rá bátorság hogy valaki visszaintsen mellette piacképtelenül öreg nénicske kopott motyójával
elakadva ne tűnjék olcsó giccsnek de még mindig ő a lírai hős az istenadta mert természetesen
ott vásárolok s ahogy a zöldhagyma szárát lecsavarni nem engedi háborogva a hetvenévesnek
fiatalúr abban sok a vitamin vénségemre meg is hatódom s fizetéskor zavartan emelem az áfát

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük