Walter Benjamin: Moszkva


1.

Moszkvából[1] gyorsabban megtanulja az ember, hogyan lássa Berlint, mint Moszkvát magát. Az Oroszországból hazatérő számára olyan ez a város, mintha frissen mosták volna. Nincsen kosz sehol, de hó sem. Valóban olyan vigasztalanul tisztának és kisepertnek tűnnek itt az utcák, mint Grosz rajzain. És nyilvánvalóbbak lesznek az életigazságok is, amelyeket az itteni típusok képviselnek. Nem áll másként a dolog a város és az emberek képével sem, mint a szellemi állapotokéval: az orosz tartózkodás legkétségtelenebb hozadéka, hogy az általa nyert új optikán át nézhetünk az előbbiekre. Ismerjünk meg mégoly keveset Oroszországból — amit megtanultunk, az az, hogy Európát mindannak tudatos ismeretében figyeljük és ítéljük meg, ami Oroszországban zajlik. A belátó európai elsőként erre tesz szert Oroszországban. Ezért van az másfelől, hogy idegenek számára olyan nagyon pontos próbakő az itt tartózkodás. Mindenkit állásfoglalásra késztet. Persze alapvetően az az egyetlen biztosítéka a helyes belátásnak, ha az ember már azelőtt állást foglalt, hogy idejött volna. Éppen Oroszország az a hely, ahol csak az lát, aki már döntött. A történelmi események fordulópontján, amit Szovjet-Oroszország létezésének ténye, ha nem is tételez, de felmutat, egyáltalán nem vita tárgya, hogy melyik valóság a jobb, s az sem, hogy melyik akarat halad a jobb úton. Pusztán arról van szó: melyik valóság konvergál bensőleg az igazsággal? Melyik igazság készíti fel magát bensőleg arra, hogy a valósággal konvergáljon? Csak az az ember „objektív”, aki e téren egyértelmű választ ad. Nem kortársaival szemben (nem erről van szó), hanem a korszakos eseményekkel szemben (ez a döntő). Csak az tudja a konkrétumot megragadni, aki a döntés által megkötötte dialektikus békéjét a világgal. Ám aki a „tények ismeretében” akarja meghozni döntését, annak a tények nem fogják a kezüket nyújtani. — Hazatérve mindenekelőtt ezt látja az ember: Berlin elhagyatott város. Magány veszi körül az utcáin mozgó embereket és csoportokat. A berlini luxus elmondhatatlannak tűnik. És a luxus már az aszfalttal kezdődik. Mert a járdák fejedelmien szélesek. Kastélya sétányain barangoló főurat csinálnak a legszegényebb ördögből is. Berlinben fejedelmien magányosak, fejedelmien sivárak az utcák. Nem csak a Westenben. Moszkvában van vagy három‑négy hely, ahol a tolakodás és kitérés ama stratégiája nélkül lehet előre jutni, amelyet az első héten (tehát a tükörjégen járás technikájával egyidejűleg) sajátított el az ember. Aki kilép a Sztolesnyikovra,[2] fellélegzik: végre megfontolás nélkül meg lehet állni a kirakatok előtt, és anélkül menni tovább, hogy részt kellene venni abban az őgyelgő kígyózásban, amelyhez a keskeny járda szoktatta hozzá az emberek többségét. De milyen gazdag is ez a nem csak emberektől elárasztott házsor, és milyen kihalt és üres ezzel szemben Berlin! Moszkvában mindenütt áru tódul kifelé a házakból, lóg a kerítéseken, támaszkodik a rácsoknak, terül szét a flaszteren. Ötven lépésenként cigarettaárus nők, gyümölcsárus nők, édességárus nők állnak. Maguk mellé teszik az áruval teli ruháskosarukat, néha egy kis szánt is. Tarka gyapjúkendő védi az almát és a narancsot a hidegtől, két példány gubbaszt mutatóba a tetején. Mellette égetettcukor‑figurák, diófélék, bonbonok. Arra gondolhatnánk, egy szerető nagymama indulás előtt körülnézett otthon, mivel lephetné meg az unokáit. Most megállt az utcán, hogy egy kicsit megpihenjen útközben. A berlini utcákon nem látni ilyen szános, zsákos, talyigás és kosaras őrszemeket. A moszkvaiakkal összehasonlítva olyanok, mint a frissen takarított üres versenypálya, ahol egy mezőnnyi, hatnapos versenyen részt vevő kerékpáros száguld előre vigasztalanul.

Walter Benjamin Moszkvája

2.

Úgy tűnik, a város már a pályaudvaron odaadja magát. A kioszkok, az ívlámpák, a háztömbök soha vissza nem térő alakzatokká állnak össze. De szét is porladnak ismét, amint neveket keresnék rájuk. Visszavonulót kell fújnom… Kezdetben semmi más nem látszik, csak a hó, a koszos, amely már elfoglalta a szállását, és a tiszta, amely csak most vonul be lassan. Rögtön a megérkezésekor eljön a gyermekek ideje. Meg kell tanulni újra a járást az utcák vastag jégrétegén. Annyira áthatolhatatlan a házak vadona, hogy a tekintet csak a vakító dolgokat képes felfogni. Egy „kefír” feliratú transzparens világít az estében. Úgy jegyzem meg magamnak, mintha a Tverszkaja, a Tver felé vezető régi út, amelyen most vagyok, tényleg országút lenne még, ahonnan közel s távol csak síkságot lehetne látni. Még fel sem fedeztem magamnak Moszkva tényleges tájait, meg sem pillantottam igazi folyóját, rá sem találtam valódi magaslataira, de máris minden úttöltés egy vitatott folyó, minden házszám háromszögelési jel, és Moszkva minden egyes óriási tere megannyi tóvá lett a számomra. Csak annyi a különbség, hogy itt akármerre fordul az ember, elnevezett talajon teszi. És ahol aztán akár csak egyetlen ilyen nevet is meghall, ott a fantázia pillanatok alatt egy egész negyedet épít fel e köré a hang köré. Ez még sokáig dacolni fog a későbbi valósággal, és mereven, mint egy üveg falazat, állva marad benne. Az első időszakban a város még csupa megtorpanásra késztető akadály. De egy napon aztán a kapu, a templom, amely egy környék határát jelezte, egyszer csak észrevétlen a központjává lesz. Most változik csak a város labirintussá az újonc számára. Mint a kocsis ökle a kétfogatút, úgy ránt össze számára utcákat hirtelen egy utcasarok, amelyeket korábban egymástól távol telepített le a képzeletében. Hogy mennyi topográfiai csapdába esik bele, az egyes‑egyedül filmen bontakozhatna ki a maga egész érdekfeszítő lefolyásában: a nagyváros védekezik ellene, álcázza magát, menekül, ármánykodik, csalogatja, hogy a kimerülésig tévelyegjen a köreiben. (Ehhez először nagyon gyakorlatiasan is hozzá lehet állni; szezon alatt a nagyvárosokban „orientációs filmeket” kéne vetíteni az idegeneknek.) Végül azonban a térképek és tervek győznek: este az ágyban a képzelet valódi épületekkel, parkokkal és utcákkal zsonglőrködik.

3.

A téli Moszkva csendes város. Halkan zajlik az utcák rettentő nyüzsgése. Ezt a hó teszi. De a közlekedés elmaradottsága is. A nagyváros zenekarát autódudák uralják. De Moszkvában még kevés az autó. Csak esküvőkön, halálesetekkor és gyorsított hatalomgyakorlás céljából vetik be őket. Igaz, hogy esténként erősebb fénnyel világítanak, mint bármely más nagyvárosban tehetnék. Fénycsóváik pedig olyan vakítóan törnek előre, hogy akit egyszer megragadnak, meg sem mer mozdulni tehetetlenségében. A Kreml kapuja előtt vakító fényben állnak az őrök, szemtelen okkersárga bundáikban. Felettük vörös fény szikrázik, amely a forgalmat irányítja az átjáróban. Moszkva minden színe prizmaszerűen szalad össze itt, az orosz hatalom centrumában. Túl erős autólámpák fénynyalábjai száguldanak a sötétben. Fényüktől megijednek a lovasság állatai, akiknek a Kremlben van egy nagy gyakorlóterük. A gyalogosok fáradsággal verekszik át magukat az autók és a nyugtalan gebék közt. Szánok hosszú sorokban, amelyeken a havat szállítják el. Magányos lovasok. Néma varjúrajok telepedtek le a hóra. A szemnek mérhetetlenül több dolga van, mint a fülnek. A színek a fehér kontrasztja előtt a lehető legtöbbet adják magukból. Kinn a szabadban a legkisebb színes rongydarab is izzik. Képeskönyvek fekszenek a hóban; kínaiak árulnak művészi papírlegyezőket, még gyakrabban egzotikus mélytengeri halakat formázó papírsárkányokat. Reggeltől estig be vannak rendezkedve a gyermekünnepélyekre. Látni férfiakat fajátékokkal teli kosarakkal, bennük kocsik és ásók, sárgák és pirosak a kocsik, sárgák és pirosak a gyereklapátok. Mások egy csokor színes szélkakassal a vállukon járnak-kelnek. Itt minden faragott és eszkábált holmi egyszerűbb és robusztusabb, mint Németországban, világosan látszik rajtuk paraszti eredetük. Egyik reggel sosem látott kicsiny házikók jelennek meg az utcasarkon, fel-felvillanó ablakokkal és előterük körül kis kerítéssel: fajátékok Vlagyimir kormányzóságból. Ez azt jelenti: új szállítmány érkezett. A komoly, józan szükségleti cikkek merészen hatnak az utcai kereskedelemben. Egy kosárárus mindenféle színes áruval, amilyeneket Caprin lehet kapni mindenfelé, szigorú négyzetmintás duplafüles kosarakkal, a botja csúcsán fényes papírból készült kalitkákat tart, benne ugyanilyen papírból készült madárkákkal. De egy igazi papagáj, egy fehér ara is felbukkan néha. A Majsznyickaján áll egy nő fehér szövetekkel, a madár pedig egy tálcán vagy a vállán gubbaszt. Az efféle állatokhoz a festői hátteret máshol, a fotográfus standjánál kell keresni. A bulvárok csupasz fái alatt paravánok állnak, pálmákkal, márványlépcsőkkel vagy déli tengerekkel. És még egy másik dolog is emlékeztet itt a délvidékre. Ez nem más, mint az utcai kereskedelem vad sokszínűsége. Cipőpaszta és írószerek, törölközők és babaszánok, gyermekhinták, női fehérneműk, kitömött madarak, ruhafogasok — minden a nyílt utcára tódul, mintha nem mínusz huszonöt fok lenne, hanem nápolyi nyár, a maga zenitjén. Sokáig rejtélyes maradt számomra egy férfi, aki egy sűrűn teleírt táblát hordott maga előtt. Azt hittem, hogy jós. Végül aztán egyszer sikerült kihallgatnom, hogy miben sántikál. Láttam, hogy elad kettőt a betűi közül, és mint monogramot ráerősíti egy vevőnek a kalucsnijára. Aztán a széles szánok, egy-egy rekesszel a földimogyorónak, a mogyorónak és a szemicskinek (napraforgómag, amit újabban, a szovjetek egy rendelete szerint nyilvános helyen nem lehet rágni). Lacikonyhások gyülekeznek az állásbörze közelében. Forró süteményt árulnak és sült kolbászt szeletekben. Mindez azonban hang nélkül zajlik, itt ismeretlenek az olyan kiáltások, amilyeneket délen minden kereskedő hallat. A járókelőkhöz inkább beszéddel fordulnak, visszafogottan, ha ugyan nem suttogással, amiben van valami a koldus alázatából. Csak egy kaszt vonul itt hangosan az utcákon: a lomkereskedők, hátukon zsákjukkal; melankolikus kiáltozásuk hetente egyszer vagy kétszer ott visszhangzik minden moszkvai utcán. Az utcai kereskedés nagy része illegális, és nem szívesen vonja magára a figyelmet. Nők állnak, nyitott tenyerükön szalmaágyra tett nyers húsdarabbal, tyúkkal vagy sonkával, és kínálják árujukat a járókelőknek. Ők árusok, engedélyek nélkül. Túl szegények, hogy kifizessék a helypénzt, és idejük sincs, hogy a heti koncesszióért hosszú órákat álljanak sorban egy hivatalban. Ha jön egy rendőr, egyszerűen elszaladnak. Az utcai kereskedelem a nagy piacokon, a Szmolenszkaján és az Arbaton éri el tetőpontját. És a Szuharevszkaján. Ez a leghíresebb piac egy templom tövében található, amely kék kupoláival emelkedik a bódék fölé. Először az ócskavas-kereskedők negyedén halad át az ember. Az emberek az árujukat egyszerűen leteszik a hóra. Régi zárakat, méterrudakat, kézi szerszámokat, konyhai eszközöket, elektrotechnikai anyagokat találni itt. Helyben javításokat is elvégeznek; láttam, ahogyan szúrólánggal forrasztanak. Ülőhelyek sehol sincsenek, mindenki áll, cseveg vagy kereskedik. Ezen a piacon az áru architektonikus funkciója is felismerhető: kendők és anyagok pilasztereket és oszlopokat képeznek, a cipők, a valinkik, amelyek madzagjukon fellógatva az árusok asztalai fölött lógnak, lesznek a bódé tetői, a nagy garmoskák[3] hangzó falakat képeznek, mintegy Memnón falaiként. Nem tudom, hogy titokban még ma is kaphatók-e a néhány szentképes stand valamelyikében azok a különös ikonok, amelyek árusítását már a cárizmus ideje alatt betiltották. Ott volt például a háromkezű istenanya. Félig meztelen. A köldökéből erős, izmos kar tör elő. Jobb és bal oldalán áldó mozdulatra tárul a másik két kar. E kezek hármasságát a Szentháromság szimbólumának tartják. Volt az istenanyának egy másik szentképe is, amely fedetlen alsótesttel ábrázolja; belsőségek helyett felhők lépnek elő belőle; a közepén a gyermek Krisztus táncol, hegedűt tartva a kezében. Mivel az ikonárusítás ágazata a papír- és képkereskedelemhez tartozik, ezért a szentképes bódék a papírárus standok mellett vannak, így aztán mindenütt Lenin-képekkel vannak körülvéve, mint ahogy a letartóztatottat fogja közre két csendőr. Az utcai élet éjszaka sem áll le teljesen. A sötét kapuátjárókban háznyi bundákba ütközünk. Éjszakai őrök gubbasztanak benne székükön, és időről időre nehézkesen talpra állnak.

4.

Minden proletárnegyed utcaképét meghatározzák a gyerekek. Számosabban vannak, mint más negyedekben, céltudatosabban és serényebben mozognak. Moszkva minden negyede nyüzsög a gyermekektől. Már köztük is kommunista hierarchia van. A komszomolosok állnak a legtetején mint rangidősek. Minden városban megvannak a klubjaik, és ők a párt valódi képzett utánpótlásai. A kisebbek — hatévesen — „úttörők” lesznek. Ők is klubokban tömörülnek, és büszke jelképként hordják a piros nyakkendőt. Végül pedig „Oktyabr” („Október”) — vagy másképpen „Farkas” — a neve a kisbabáknak, attól a pillanattól fogva, hogy rá tudnak mutatni a Lenin‑képre. De még mindig találkozhatunk a lerongyolódott, elmondhatatlanul szomorú beszprizornyikkal[4] is. Napközben általában egyedül látni őket; mindannyian a saját háborús ösvényüket járják. Este azonban harsányan kivilágított mozihomlokzatok előtt verődnek össze csapatokban, és az idegeneknek szóló jótanács szerint nem szerencsés, ha az ember magányos hazaútján összetalálkozik egy ilyen bandával. Ha a nevelők meg akarják fogni ezeket a teljesen elvadult, bizalmatlan, megkeseredett gyerekeket, nincs más lehetőségük, mint hogy maguk is kimennek az utcára. Minden moszkvai körzetben már évekkel ezelőtt kialakítottak úgynevezett „gyermekóvóhelyeket”.[5] Egy-egy női alkalmazott felügyelete alatt állnak, akinek csak ritka esetben jut több egyetlen segéderőnél. Az ő dolga, hogy hogyan sikerül közel kerülnie a saját körzetének gyermekeihez. Ételt osztanak, játszanak velük. Kezdetben húszan vagy negyvenen jönnek, de ha a vezetőnő jól végzi dolgát, két hét múlva akár már több száz gyermek töltheti meg a teret. Érthető, hogy ezekkel a gyermektömegekkel a hagyományos pedagógiai módszerekkel soha nem boldogulnának. Ahhoz, hogy az ember egyáltalán előretörjön hozzájuk, hogy eljusson hozzájuk a hangja, magának az utcának a jelszavaihoz, a kollektív élet egészéhez kell minél szorosabban és egyértelműbben felzárkóznia. A politika ezeknek a gyermekrajoknak az organizációjánál nem tendencia, hanem olyan magától értetődő tárgya a foglalatosságnak, olyan evidens szemléltetőanyag, mint a boltocska vagy a babaház a polgári gyermek számára. Ha mármost azt is elképzeljük, hogy egy vezetőnőnek nyolc órán keresztül kell felügyelni, foglalkoztatni, etetni a gyerekeket, azonkívül vezetni a könyvelést a tejre, kenyérre és az anyagokra fordított kiadásokról, hogy ő a felelős mindezekért, gondolhatni, mennyit hagy meg egy ilyen munka az azt végző személy privát életéből. A még korántsem leküzdött gyermeki nyomor összes képe közepette azonban a figyelmesen körbepillantó ember számára még egy dolog nyilvánvalóvá válik: ahogyan a proletárok felszabadult büszkesége összecseng a gyermekek felszabadított viselkedésével. Nagyobb és szebb meglepetés nem is érheti az embert a moszkvai múzeumokban tett tanulmányútjai közben, mint annak látványa, ahogyan gyermekek vagy munkások csoportjai minden megilletődöttség nélkül mozognak e termeken keresztül, egyszer vezetővel, máskor egyesével. Mit sem tapasztalni itt ama ritka proletárok vigasztalan nyomottságából, akik a mi múzeumainkban alig mernek mutatkozni a többi látogató előtt. Oroszországban a proletariátus valóban elkezdte birtokba venni a polgári kultúrát, nálunk az efféle vállalkozás közben úgy érzi magát az ember, mintha betöréses lopást tervezne. Persze épp Moszkvában vannak olyan gyűjtemények, ahol a munkások és a gyermekek valóban rövid idő alatt meghitten és otthonosan érezhetik magukat. Ott van a Politechnikai Múzeum, az őstermelés és a feldolgozóipar történetéből származó sok ezer kísérlettel, szerkezettel, dokumentummal és modellel. Ott van a kiválóan vezetett Játékmúzeum, amelynek igazgatója, Bartram a vezetése alatt az orosz játékoknak értékes, tanulságos gyűjteményét szedte össze, és egyszerre szolgálja a kutatókat és a gyermekeket, akik órák hosszat sétálgatnak fel-alá ezekben a termekben (dél körül aztán van még hozzá egy nagy, ingyenes marionettszínház, olyan szép, amilyet egyébként csak Luxembourgban látni). Ott van a híres Tretyjakov-képtár: csak ott foghatja fel az ember, hogy mit is jelent valójában a zsánerfestészet, és mennyire épp az oroszokra szabták. A proletár itt saját mozgalmának történetéből talál szüzséket: A csendőrség rajtaüt az összeesküvőn, Szibériából visszatérő száműzött, A szegény nevelőnő megkezdi szolgálatát a gazdag kereskedőcsaládnál. És nem csak, hogy nem árt, hogy az efféle jelenetek teljesen a polgári festészet szellemében készültek — ez egyenesen közelebb viszi őket a publikumhoz. Hisz a művészeti nevelést (ahogyan olykor Proust is igen világosan értésünkre adta) éppenséggel nem a „mesterművek” szemlélése viszi előre. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a gyermek vagy a proletár, amikor éppen műveli magát, joggal ismeri fel egész másban a mesterművet, mint a gyűjtő. Az ilyen képek igen átmeneti, de szolid jelentőséggel bírnak számukra, és a szigorúbb mérce csak az aktuális művek tekintetében szükségeltetik, amelyek a proletárra, annak munkájára vagy osztályára vonatkoznak.

5.

A koldulás nem agresszív, mint délen, ahol a lezüllöttek tolakodása még mindig maradék életerőről árulkodik. Itt a koldulás a haldoklók társulása. Némelyik negyedben az utcasarkokat úgy borítják a rongycsomók, mintha ágyak volnának a „Moszkva” nevű szabadtéri óriás lazarettben. Hosszas könyörgő beszédeket intéznek az elhaladóhoz. Egyikük minden alkalommal, amikor olyan járókelő megy el előtte, akitől remél valamit, halk, kitartó jajveszékelésbe kezd; ezzel azokat az idegeneket célozza meg, akik nem tudnak oroszul. Egy másik pontosan annak a szerencsétlennek a testtartását veszi fel, akinek a kedvéért Szent Márton a régi képeken kardjával elfelezi a köpenyét. Előrenyújtott karokkal térdepel. Röviddel karácsony előtt nap mint nap két gyermek ült a Tverszkaja ugyanazon pontján, a forradalmi múzeum falánál a hóban, egy rongydarabbal betakarva, és nyöszörgött. (De még ezt sem tehették volna meg Moszkva legelőkelőbb klubja, az Angol Klub előtt, amelyiké korábban ez az épület volt.) Úgy volna jó ismerni Moszkvát, ahogyan az ilyen koldusgyerekek ismerik. Tudják, hogy egy bizonyos időpontban pontosan melyik bolt melyik sarkánál van olyan ajtó, ahol tíz percre megmelegedhetnek, tudják, hogy a hét egyik napján bizonyos órában honnan hozhatnak el némi kenyérhéjat, és hogy a halomba rakott csövekben hol van egy szabad alvóhely. Tökélyre vitték a koldulás művészetét, megannyi sémával és variánssal. A forgalmas utcasarkokon ellenőrzik egy pástétomsütő vásárlóközönségét, odamennek a vevőkhöz, és addig kísérik vinnyogva, könyörögve, amíg a vevő forró süteményéből oda nem ad nekik egy darabot. Másoknak a villamosvonal végállomásánál van a helyük, felszállnak valamelyik kocsiba, elénekelnek egy dalt és begyűjtik a kopejkákat. És vannak olyan helyek, persze csak néhány, ahol maga az utcai kereskedelem is a koldulás formáját ölti magára. A Kitaj-Gorod falainál néhány mongol áll. Nem állnak öt lépésnél messzebb egymástól, és bőrmappákkal kereskednek; mindegyikük pontosan ugyanolyan áruval, mint a többi. Emögött valószínűleg egy megegyezés állhat, hiszen nem lehet komoly szándékuk, hogy ilyen kilátástalan konkurenciát csináljanak egymásnak. Valószínűleg az ő otthonukban sem kevésbé zord a tél, és szétfoszló bundáik sem rosszabbak, mint az ittenieké. De mégis ők az egyetlenek Moszkvában, akikkel önkéntelenül is együttérzünk az időjárás miatt. Itt olyan papok is akadnak még, akik koldulni mennek a templomuknak. De csak nagyon ritkán látni, hogy valaki ad. A koldulás elveszítette legerősebb létalapját, a rossz társadalmi lelkiismeretet, amely jóval nagyobbra nyitja a tárcákat, mint az együttérzés. Egyébként ezeknek a koldusoknak a változatlan nyomorúságáról tanúskodik, de talán csak okos szervezés eredménye, hogy minden moszkvai intézmény közül egyedül ők a megbízhatóak, és tartják változatlanul a helyüket, miközben körülöttük minden mozgásban van.

6.

Minden gondolat, minden nap és minden élet úgy terül el itt, akár egy laboratórium asztalán. És mintha olyan fém lenne, amelyből valamely ismeretlen anyagot akarnak kinyerni minden lehetséges eszközzel, ezért hagynia kell, hogy kísérletezzenek rajta a végkimerülésig. Nincs olyan organizmus, olyan szervezet, amely ki tudná vonni magát ez alól a folyamat alól. Az alkalmazottak az üzemekben, a hivatalok az épületekben, a bútorok a lakásokban: mindet átcsoportosítják, áthelyezik, össze-vissza tologatják. A névadásra, házasságkötésre is új ceremóniákat mutatnak be a klubokban, úgy, mint a kísérleti intézetekben. Napról napra változtatják a rendelkezéseket, de a villamosmegállókat is áthelyezik, a boltokból étterem lesz, majd néhány héttel később iroda. Ez a bámulatos kísérleti terv — amit itt „remont”-nak hívnak — nem csak Moszkvát érinti, orosz sajátság. Ebben az uralkodó szenvedélyben legalább annyi naiv jó szándék van, mint amennyi határtalan kíváncsiság és játékosság. Kevés dolog határozza meg ma ennyire Oroszországot. Az ország éjjel-nappal mozgósítva van, mindenekelőtt természetesen a párt. Igen, ami a bolsevikot, az orosz kommunistát minden nyugati elvtársától megkülönbözteti, az nem más, mint feltétel nélküli mozgósíthatósága. Egzisztenciájának alapja olyan szűkre szabott, hogy egész évben készen áll arra, hogy felkerekedjék. Másképp nem volna erre az életre termett. Hol másutt volna még elképzelhető, hogy egy napon egy érdemdús katonát tegyenek meg egy nagy állami színház igazgatójának? A Forradalmi Színház jelenlegi igazgatója korábban tábornok volt. Igaz: előbb irodalmár volt, csak aztán lett győztes hadvezérré. Vagy melyik másik országban hallhatnánk olyan történeteket, mint amit a hotelom „svejcárja” mesélt nekem saját magáról? 1924-ig a Kremlben dolgozott. Egy napon aztán súlyos isiásza lett. A párt a legjobb orvosokkal kezeltette, elküldte a Krímbe, hagyta, hogy iszapfürdőket vegyen, hogy kipróbálja a sugárkezelést. Amikor minden hiábavalónak bizonyult, azt mondták neki: „Olyan posztra van szüksége, ahol kímélheti magát, meleg helyen ülhet, nem kell mozognia.” A következő napon már hotelportás volt. Ha kigyógyul, újra a Kremlbe kerül. — Végül is az elvtársak egészsége mindenekelőtt a párt értékes tulajdona, s a párt elrendeli mindazt, adott esetben az egyes személy feje felett, amit megkövetel annak megőrzése. Mindenesetre ezt írja meg Boris Pilnyjak egyik kiváló elbeszélése is. Egy magas funkcionáriuson akarata ellenére végrehajtanak egy beavatkozást, amely halálos kimenetelű lesz. (Itt az utóbbi évek halottai közül egy nagy híresség nevét szokták emlegetni.) Nincsen olyan ismeret, olyan képesség, amelyet ne ragadna magához a kollektív élet és ne állítaná valahogy saját szolgálatába. A „spec” — így nevezik itt általánosságban a szakértelemmel bírót — előképzettség az eltárgyiasításhoz, és a szakértő az egyetlen olyan polgár, aki a politikai tevékenységi körtől függetlenül is ér valamit. A tisztelet, amelyet ez iránt a típus iránt mutatnak, néha már a fetisizmussal határos. Például tanárként alkalmaztak a Hadászati Akadémián egy olyan tábornokot, akit hírhedtté tett a polgárháború alatti fellépése. Minden elfogott bolsevikot azonnal felakasztatott. Aligha értheti meg európai ember az effajta álláspontot, amely az ideológia presztízsét minden engedmény nélkül alárendeli a tárgyilagos nézőpontnak. De a másik oldalra is jellemző ez az eset. Hiszen — mint ismeretes — nem csak a cári birodalom katonái azok, akik a bolsevizmus szolgálatába álltak. Szakértőként idővel az értelmiségiek is visszatérnek azokra a posztokra, amelyeket szabotáltak a polgárháború idején. Olyan ellenzék, amilyet a nyugati ember kívánna — az eseményeken kívül álló és iga alatt szenvedő értelmiség —, nem létezik, jobban mondva: már nem létezik. Vagy belement a bolsevikokkal kötött fegyverszünetbe — ilyen vagy olyan fenntartásokkal —, vagy már megsemmisítették. Oroszországban — épp a párton kívül — nincsen más ellenzék, csak a lehető leglojálisabb. Senki másra nem ró nagyobb terhet ez az új élet, mint a megfigyelő kívülállóra. Ezt a létet naplopóként lehetetlen elviselni, mivel a legkisebb részletét tekintve is csak a munka által válhat széppé vagy érthetővé. Saját gondolatok bevitele az előre adott erőtérbe, valamilyen mandátum, legyen bár mégoly virtuális, az elvtársakkal való szervezett, garantált érintkezés: ez az élet olyannyira függ mindettől, hogy aki lemond róla, vagy nem képes magának megteremteni ezt, az szellemileg elsorvad, mintha csak évekig tartó magánzárkában ülne.

7.

A bolsevizmus eltörölte a magánéletet. A hivatali rendszer, a politikai üzem, a sajtó olyan hatalmasak, hogy olyan érdekekre, amelyek nem folynak egybe ezekkel, egyáltalán nem marad idő. És tér sem marad. A lakások, amelyek korábban egyetlen családot fogadtak be öt vagy nyolc szobájukba, most gyakran nyolc családnak adnak szállást. Egy kisvárosba lép be az ember a lakásajtón. Még gyakrabban egy katonai táborba. Már az előtérben ágyakba ütközhetünk. Hisz a négy fal között mindössze táborozás folyik, és a rövid leltár gyakran csak maradványa a kispolgári tulajdonnak, amely a szoba szegényes bútorozottsága miatt még annál is szomorúbb látványt nyújt. De a kispolgári berendezési stílushoz hozzátartozik a teljesség: borítsák képek a falat, párnák a kanapét, terítők a párnákat, a konzolokat apróságok, színes üvegek az ablakokat. (Az efféle kispolgári szobák csataterek, amelyeken győzelmesen vonult át az árutőke pusztító rohama; semmi emberi nem tud bennük kisarjadni többé.) Mindezekből csak egy s más maradt meg, válogatás nélkül. A csupasz szobákban minden héten átrendezik a bútorokat — ez az egyetlen luxus, amelyet megengedhetnek maguknak velük, és egyszersmind radikális eszköz arra, hogy elűzzék az otthonokból az „otthonosságot”, a melankóliával egyetemben, amellyel megfizetnek érte. Az emberek csak azért bírják ki az életet ezekben a helyiségekben, mert életmódjuk által elidegenednek tőlük. Az iroda, a klub, az utca a tartózkodási helyük. A mobil hivatalnokseregből itt csak a trént találja meg az ember. Függönyök és gyakran csak a szoba fele magasságáig érő válaszfalak hivatottak megsokszorozni a terek számát. Ugyanis jog szerint minden polgárnak csak tizenhárom négyzetméter áll rendelkezésére. A lakásért ki-ki a bevétele alapján fizet. Az állam — minden háztulajdon államosítva lett — a munkanélküliektől ugyanazért a lakóterületért havi egy rubelt kér, a jobb sorban élők hatvanat vagy még többet fizetnek. Aki az előírt egységnyi lakótérnél többet vesz igénybe, annak — amennyiben ezt nem tudja szakmájával indokolni — ennek az árnak a sokszorosát kell megtérítenie. Az előre meghatározott útról letérve minden lépés beláthatatlan bürokratikus apparátusba és megfizethetetlen költségekbe botlik. Szakszervezeti tagként, ha valaki fel tudja mutatni a betegigazolványát, és végigjárja az előírt hivatali utat, a legjobb szanatóriumban helyezik el, elküldik a Krím gyógyüdülőhelyeire, élvezheti a költséges sugárkezelést anélkül, hogy egyetlen fityinget is kéne fizetnie. A kívülálló mehet koldulni, és nyomorúságban pusztulhat el, ha nincsen abban a helyzetben, hogy az új burzsoázia tagjaként több ezer rubelért mindezt megvásárolja. Aránytalan erőráfordítással járnak mindazon dolgok, amelyeket nem lehet megokolni a kollektív keretek közt. Emiatt nincsenek is „házias dolgok”. De kávéházak sincsenek. Felszámolták a szabad kereskedelmet és a szabad értelmiséget. Ezáltal megfosztották a kávéházakat a közönségüktől. Ügyek intézésére tehát, még a magánjellegűekére is, egyedül az iroda és a klub marad. Itt azonban az új „bit”[6] — az újfajta környezet bűvöletében cselekszik az ember, amely előtt semmi sem számít létezőnek, csak a kollektívumban betöltött alkotói funkció. Az új oroszok szerint a miliő az egyetlen, amely megbízhatóan nevel.

8.

Moszkva polgárainak egytől egyig zsúfolásig teli a napjuk. Minden órában ülések, bizottságok vannak kitűzve a hivatalokban, klubokban és gyárakban, ezekhez gyakran nem áll rendelkezésre saját helyszín, lármás szerkesztőségek sarkaiban, leszedett étkezdei asztaloknál  üléseznek. Zajlik egyfajta természetes kiválasztódás és létért való küzdelem ezek között a rendezvények között. A közösség bizonyos fokig kigondolja, eltervezi, valaki pedig összehívja őket. De milyen gyakran kell ezt megismételni, mire a sok közül valamelyik sikerrel jár, életképes lesz, alkalmassá válik, és le is zajlik. Hogy semmi nem úgy alakul, ahogyan eltervezte és ahogyan elvárná az ember — az élet valóságának ez a banális kifejezése itt minden egyes esetben olyan törvényszerűen és olyan intenzíven igazolódik be, hogy ennek tükrében az orosz fatalizmus is érthetővé válik. Ha a civilizatórikus számítás lassacskán érvényre jut a kollektívumban, az először csak megbonyolítja a dolgot. (Egy ház, amelyben csak gyertya van, jobban el van látva, mint az, ahová bevezették az áramot, de az erőmű minden órában leáll.) Minden „racionalizálás” dacára még Oroszország fővárosában sem találkozni az idő értéke iránti érzékkel. A „Trud”, a munkatudományok szakszervezeti intézete, Gasztyev vezetése alatt plakátkampányt folytatott a pontosság előmozdítására. Moszkvában emberemlékezet óta sok órásmester működik otthon. Középkorian és céhszerűen külön utcában tömörülnek, a Kusznyecki híd melletti Herzen utcába. Kérdés, hogy kinek van rájuk egyáltalán szüksége. „Az idő pénz” — ennek a bámulatos mondatnak Lenin autoritására van szüksége a falragaszokon; annyira idegen ez az érzék az oroszoktól. Mindenekelőtt eljátsszák az időt. (Hogy azt ne mondjam, a percek olyanok számukra, mint valami bundapálinka, amiből sosem tudnak eleget inni, felvidítja őket az idő.) Ha az utcán jelenetet forgatnak egy filmhez, akkor elfelejtik, hogy miért és hová igyekeztek éppen, órákon keresztül kísérgetik a forgatást, és összezavarodva érkeznek a hivatalba. Ezért aztán az oroszok az idő kihasználásában maradnak meg a legeslegtovább „ázsiaiaknak”. — Egyszer szükségem volt rá, hogy reggel hétkor felébresszenek: „Kérem, kopogjanak be hozzám holnap reggel hétkor.” Ezzel a „svejcárnál” — így nevezik itt a hotelszolgát — a következő shakespeare-i monológot váltom ki: „Ha eszünkbe jut, akkor fogunk ébreszteni, de ha nem jut eszünkbe, akkor nem fogunk. Tulajdonképpen legtöbbször eszünkbe jut, s akkor aztán ébresztünk is. De persze az is igaz, hogy néha megfeledkezünk róla, ha éppen nem gondolunk rá. Akkor nem ébresztünk. Hiszen kötelezve éppen nem vagyunk rá, de ha még időben eszünkbe jut, akkor mégis megtesszük. Tényleg, mikorra kérik az ébresztést? Hétre? Jó, akkor felírjuk. Látja, ide teszem a cetlit, itt meg fogja találni. Természetesen, ha nem találja meg, akkor nem fogja ébreszteni. De a legtöbbször azért ébresztünk.” — Az idő egysége alapvetően a „szicsász”. Ez azt jelenti: „azonnal”. Helyzettől függően tízszer, hússzor, harmincszor is hallhatjuk feleletképpen, és órákat, napokat vagy heteket várhatunk rá, mire a megígért dolog bekövetkezik. Mint ahogy egyébként sem egyszerű itt nemleges feleletet kapni. Az elutasító választ az időre bízzák. Ezért aztán az időbeli katasztrófák, időbeli összeütközések ugyanúgy napirenden vannak, mint a „remont”. Ezek tesznek minden órát burjánzóan gazdaggá, minden napot kimerítővé, minden életet pillanatnyivá.

9.

A villamosközlekedés Moszkvában mindenekelőtt taktikai tapasztalat. Az újonc talán ezen tanulja meg először, hogyan alkalmazkodhat e város különös tempójához és paraszti népességének ritmusához. Kicsiben azt is megmutatja egy villamosút, hogy a technikai üzem és a primitív létforma hogyan hatja át egymást teljes egészében az új Oroszországban. A bundás kalauznők úgy állnak a helyükön a villamoson, mint szamojéd asszonyok a szánon. A szívós lökdösődés, tolakodás, válaszlökdösés hang nélkül és a legnagyobb szívélyességgel zajlik minden egyes felszállásnál a legtöbb helyen már zsúfolásig teli kocsiban. (Ilyen alkalmakkor még soha nem hallottam egyetlen rossz szót sem.) Ha már odabenn van az ember, akkor kezdődik csak a vándorlás. A befagyott ablaküvegeken keresztül sosem felismerhető, hogy a kocsi éppen hol tartózkodik. Ha mégis kiderül, az sem segít sokat. A kijárathoz vezető utat ékké tömörödött emberek állják el. Mivel hátul kell beszállni, de elöl kell elhagyni a kocsit, az ember kénytelen átdolgozni magát a tömegen. Az előrejutás legtöbbször természetesen súbokban történik; a fontos állomásokon a kocsi majdnem teljesen kiürül. Tehát maga a moszkvai közlekedés is javarészt tömegjelenség. Ugyanígy lehet aztán teljes szánkaravánokba ütközni, amelyek hosszú sorban torlaszolják el az utcákat, mert a teherautót igénylő szállítmányokat öt vagy hat nagy szánra rakodják fel. A szánok itt a lovat szolgálják ki először, csak aztán az utast. A legparányibb felesleget sem ismerik. Egy zsák eleség a gebének, egy takaró az utasnak — ez minden. A keskeny padon legfeljebb két ember fér el, és mivel nincs karfa (hacsak nem akarjuk annak nevezni azt az alacsony peremet) a hirtelen kanyaroknál jól kell tudni egyensúlyozni. Mindent a lehető leggyorsabb menetsebességre számolnak ki; a hidegben megtett hosszú utakat nem jól viseli az ember, és ebben az óriásfaluban amúgy is beláthatatlanok a távolságok. A járdák pereme mentén halad az izvozcsik.[7] Az utazóvendég nem trónol, nem lát ki magasabbra, mint mindenki más, és a ruhaujjával súrolja az elhaladókat. A tapintás számára ez is egy összehasonlíthatatlan tapasztalat. Míg az európaiak a gyors utazással fölényt, uralmat szereznek a tömeg felett, a moszkovita kis szánjában szorosan elvegyül az emberekkel és a dolgokkal. Ha azután van még egy kis ládája, gyermeke vagy kosara is, amit magával kell vinnie — mindezek számára a szán a legkifizethetőbb szállítási eszköz —, akkor valósággal beleékelődik az utca nyüzsgésébe. Nincsen itt lefelé irányuló tekintet: gyengéd, gyors simítás a kövek, emberek és lovak mentén. Olyan érzés, mint amikor a gyermek a kisszékén végigaraszol a lakáson.

10.

A karácsony az orosz erdő ünnepe. Fenyőkkel, gyertyákkal, fadíszekkel telepedik ki az utcákra hosszú hetekre. Mivel a görög-ortodox keresztények adventi időszaka átfedi azoknak az oroszoknak a karácsonyát, akik az ünnepet nyugati, tehát az új, állami naptár szerint ünneplik. Sehol sem látni szebb díszítést a karácsonyfákon. Hajócskák, madarak, halak, házak és gyümölcsök özöne az utcai kereskedőknél és a boltokban, a Népi Művészet Kusztarnyi[8] Múzeuma pedig minden évben amolyan bemutatóvásárt tart mindezekből ebben az időszakban. Az egyik sarkon találkoztam egy asszonnyal, aki karácsonyfadíszeket árult. Az üveggömbök, sárgák és pirosak, ragyogtak a napfényben, olyan volt, mint egy elvarázsolt almáskosár, amelyben a piros és a sárga mindig szétoszlik a különböző gyümölcsökben. A fenyőfák alacsony szánokon járják az utcákat. A kisebbeket kizárólag selyemhurkokkal ékesítik; kék, rózsaszín, zöld copfos fenyőcskék állnak az utcasarkokon. De a gyerekeknek a karácsonyi játékok Mikulás nélkül is elmesélik, hogyan érkeznek ide Oroszország erdeinek mélyéről. Olyan, mintha a faanyag csak az orosz kezek alatt tudna kizöldülni. Zöldell — és piroslik és arannyal vonja be magát, égkékbe fordul és feketévé mered. A „piros” és a „szép” oroszul egy szó. Az bizonyos, hogy az orosz erdő legvarázslatosabb átváltozása a kályhában izzó fahasáb. Olybá tűnik, hogy sehol sem olyan pompás a tűzhely izzása, mint itt. De ez a parázslás minden olyan fatárgyba is belekap, amelyet a paraszt keze farag és fest meg. És ha aztán rákerül a lakk is, az olyan, mint a mindenféle színben megfagyott tűz. Sárga és piros a balalajkán, fekete és zöld a kis gyermekharmonikán, és az egymásba illeszthető harminchat tojáson rajta van minden színárnyalat. De az erdei éjszaka is a fában lakik. Ott vannak a kis nehéz ládikók skarlátvörös belsejükkel: kívül fekete, ragyogó alapon egy kép. A cári időkben ez az ipar már a megszűnés határán állt. Most az új miniatúrák mellett újra előkerülnek a paraszti lét régi, aranyszegélyes képei. Három ló vontatta trojka száguld a sötétben, vagy tengerkék szoknyában egy lány áll a zölden fellángoló bozótos előtt és szerelmét várja az éjszakában. Egyetlen rémekkel teli éj sem olyan sötét, mint ez a kézzelfogható lakkozott éj, amely védelmezőn öleli körbe mindazt, ami felbukkan belőle. Láttam egy ládikót rajta egy ülő asszonnyal, aki cigarettát árul. Mellette gyermek áll és venni akar. Vaksötét éjszaka itt is. De jobb oldalán kő van, és balra lombtalan fácska vehető ki. Az asszony kötényén ez olvasható: Mosszelprom.[9] Ez a szovjet „cigarettás madonna”.

11.

A moszkvai tél legnagyobb luxusa: a zöld. De a Petrovka boltjaiból sem ragyog fel szebben, még feleannyira sem, mint az utcai papírcsokrokon, amelyek műszegfűkből, rózsákból, liliomokból állnak. A piacokon ez az egyetlen olyan termék, amelynek nincsen saját állandó standja, és egyszer itt: az élelmiszerek, egyszer amott: a szövetek vagy az edényesbódék közül bukkan elő. De ez a zöld mindent felülmúl ragyogásával: a nyers húst, a színes gyapjút és a ragyogó tálakat is. Újévkor más csokrok ismeretesek. A Sztrasztnaja téren áthaladva hosszú vesszőket láttam, amelyekre piros, fehér, kék és zöld virágokat ragasztottak, minden ágacskára más-más színben. Ha a moszkvai virágokról esik szó, nem feledkezhetünk meg a hősies hunyorokról. És az óriásira nőtt, lámpaernyőkből álló mályvarózsákról sem, amelyeket a kereskedő hordoz végig az utcákon. Sem az üvegládákról, amelyek tele vannak virággal, s közülük egy szent feje pillog elő. És arról sem, amire a fagy ihleti itt a fantáziát, a parasztkendőkről, amelyeken a kék gyapjúval hímzett minta az ablaktáblák jégvirágait utánozza. Végül ott vannak a tortákon ragyogó cukorkaágyások. A gyermekmesék cukrásza, úgy tűnik, már csak Moszkvában maradt fenn. Csak itt látni kizárólag vattacukorból való képződményeket, édes jégcsapokat, amelyeken a nyelv kárpótolja magát a keserű hidegért. A hó és a virágok legbensőségesebben a cukormázban egyesülnek; ebben a marcipánflórában végre maradéktalanul beteljesedni látszik Moszkva téli álma arról, hogy virágot bont majd a fehérségből.

12.

A kapitalizmusban a hatalom és a pénz összemérhető nagyságokká váltak. Minden adott pénzmennyiség átváltható valamely egész pontosan meghatározott hatalomra, mint ahogy minden hatalomnak is kiszámítható a forgalmi értéke. Így áll a dolog, ha nagyban szemléljük. Mindemellett csak akkor beszélhetünk korrupcióról, amikor ezt a folyamatot túlságosan is rövid úton működtetik. A sajtó, a hivatalok, a trösztök biztos összjátéka adja e folyamat kapcsolási rendszerét, melynek keretein belül teljességgel legális marad. A szovjetállam a pénznek és a hatalomnak ezt a kommunikációját vágta keresztül. A párt fenntartja magának a hatalmat, a pénzt a NEP[10] embereinek engedi át. Akármilyen pártfunkciót töltsön is be az ember — legyen bár a legmagasabbakban — teljesen elképzelhetetlen, hogy félretegyen magának, hogy biztosítsa a „jövőt”, még ha csak a „gyerekek számára is”. A Kommunista Párt saját tagjainak a lehető legszűkösebb létminimumot garantálja — praktikusan teszi ezt, minden tulajdonképpeni kötelezettségvállalás nélkül. Ezzel szemben ellenőrzi egyéb jövedelmeiket, és havi 250 rubelben állapítja meg havi bevételük felső határát. Többet keresni csak és kizárólag a hivatás melletti irodalmi tevékenységgel lehet. Az uralkodó osztály életét ilyen fegyelemnek vetik alá. A kormányzó hatalom birtoklásával azonban még egyáltalán nem írtuk körül a hatalmukat. Oroszország ma nemcsak osztályállam, hanem kasztállam. Kasztállam — ez azt akarja jelenteni, hogy polgárainak társadalmi érvényesülését nem egzisztenciájuk reprezentatív külső oldala — tehát ruházatuk vagy lakásuk — határozza meg, hanem csak és kizárólag a párthoz való viszonyuk. Ez a viszony mindazok számára is mértékadó, akik nem tartoznak közvetlenül a párthoz. Számukra is csak annyiban állnak nyitva az egyes munkaterületek, amennyiben nem tagadják meg magukat tüntetőleg a rezsimtől. De rájuk is nagyon pontos megkülönböztetéseket alkalmaznak. Ám amennyire túlzó — vagy meghaladott — egyik oldalról az oroszországi más meggyőződésűek elnyomásáról kialakított európai elképzelés, éppoly kevéssé van fogalma a külföldnek arról a szörnyű társadalmi megvetésről, amellyel itt a NEP‑embereket sújtják. Máskülönben arra a hallgatagságra, bizalmatlanságra sem találhatnánk magyarázatot, amely nem csupán az idegenekkel szemben érezhető. Ha megkérdezünk itt egy futó ismerőst, hogy mi volt a benyomása egy akármilyen jelentéktelen színdarabról, vagy akár a legjelentéktelenebb filmről, akkor általában a következő sematikus válaszra számíthatunk: „azt mondják errefelé…”, vagy: „nagy általánosságban az a meggyőződés uralkodik…” Százszor is megforgatják magukban az ítéletet, mielőtt egy távolabb álló előtt hangot adnának neki. Merthogy bármikor, csak úgy mellékesen, váratlanul a Párt is állást foglalhat a Pravdában, és senki sem szeretné azon kapni magát, hogy dezavuálták. Mivel a megbízható ideológiai beállítódás, ha nem is az egyetlen javuk, de a legtöbb ember számára az egyéb javak egyedüli biztosítéka, ezért mindenki olyan óvatosan bánik a nevével és a hangjával, hogy a demokratikus felfogású polgárok meg sem értik őket. — Két jó ismerős beszélget. A beszélgetés folyamán ezt mondja az egyik: „Tegnap volt nálam ez a Mihajlovics, és állást akart az irodámban. Azt mondta, ismer téged.” „Ügyes elvtárs, pontos és szorgalmas.” És aztán valami másról folyik a szó. De búcsúzáskor azt mondja az első: „Lennél olyan jó, és írásba adnád nekem pár szóban a Mihajlovicsról szóló felvilágosítást?” — Az osztályuralom az olyan szimbólumokat is magáévá teszi, amelyek az osztályellenség jellemzésére szolgálnak. És a legnépszerűbb ezek közül talán a jazz. Nem meglepő, hogy Oroszországban is élvezettel hallgatják. De táncolni tilos rá. Úgyszólván üveg mögött tartották, akár egy színes, mérges hüllőt, és így aztán revükben jelenik meg, látványosságként. De mindig mint a „burzsoázia” szimbóluma. Azokhoz a primitív rekvizitumokhoz tartozik, amelyek segítségével propagandacélokra megalkotják a polgári típus groteszk képét Oroszországban. Valójában gyakran csak egy nevetséges kép ez, amelyből kimarad az ellenség fegyelmezettsége és fölénye. A polgárra irányuló torz optikában egy nacionalista mozzanat is közrejátszik. Oroszország a cár tulajdona volt. (Igen, aki a Kreml gyűjteményeiben végighalad a felhalmozott kincsek végeláthatatlan sorain, hajlamos lesz azt mondani: egyik tulajdona.) De egyetlen éjszaka alatt a nép lett e felmérhetetlen gazdagság örököse. Most fog neki, hogy elvégezze ember- és földvagyonának nagyleltárát. És erre a munkára annak tudatában vállalkozik, hogy valami elképzelhetetlenül nehezet már véghez vitt, amikor egy fél földrésznyi ellenséggel szembeszállva építette fel az új uralmi rendet. Ennek a nemzeti teljesítménynek a csodálata minden oroszt egyesít. Hiszen az uralkodó hatalmi rendnek ez az átalakítása teszi az itteni életet olyan rendkívüli módon tartalmassá. Annyira magába zárt és eseménydús, szegény, de egyszersmind távlatokkal teli, mint egy aranyásó élete Klondyke‑ban. Reggeltől estig kutatnak a hatalom után. Egy nyugat-európai[11] értelmiségi egzisztenciájának egész kombinatorikája felettébb szegényesnek tűnik azzal a számtalan konstellációval szemben, amelyek itt egyetlen hónap leforgása alatt lepik meg az egyes embert. Természetesen ebből egyfajta mámoros állapot is következhet, amely elképzelhetetlenné teszi az ülésezések és bizottságok, viták, döntéshozatalok és szavazások nélküli életet (és ezek mind a hatalom akarásának a háborúi, de legalábbis manőverei). De mit számít ez? — A következő generációk erre a létre rendezkednek be Oroszországban. Az ország egészségének azonban van egy elengedhetetlen előfeltétele: hogy meg ne nyíljon benne (ahogy egy szép napon még az egyházzal is megtörtént) a hatalom feketepiaca. Ha a hatalom és a pénz európai korrelációja Oroszországba is behatolna, akkor az, ha az ország végét nem is, s talán még a pártét sem, de a kommunizmusnak mindenképpen a végét jelentené Oroszországban. Az európai fogyasztási fogalmak és igények itt egyelőre még ismeretlenek. Ennek elsősorban gazdasági okai vannak. Bár lehetséges, hogy ebben a párt egy okos szándéka is érvényesül: hogy a nyugat‑európai fogyasztói színvonalhoz való felzárkózást, a bolsevista hivatalnoki kar tűzpróbáját majd egy szabadon választott pillanatban, megacélozódva és a győzelem feltétlen bizonyosságával hajtják végre.

13.

A vörös katonák Kreml-beli klubjában Európa térképe lóg a falon. Van mellette egy kurbli. Ha az ember megforgatja ezt a kart, a következőt látja: kis elektromos lámpácskák villannak fel, egyik a másik után, azokon a helyszíneken Oroszországban és Európa egyéb részein, ahol Lenin élete során megfordult. Szimbirszkben, ahol született, Kazanyban, Szentpétervárott, Genfben, Párizsban, Krakkóban, Zürichben, Moszkvában, egészen halála helyéig, Gorkijig. Több város nincsen feltüntetve. Ennek a fa domborzati térképnek a kontúrjai egyenesek, szögletesek, sematikusak. Lenin élete Európán végigvonuló koloniális hódító hadjáratnak tűnik rajta. Oroszország kezd alakot ölteni a nép embere számára. Az utcán a Szovjetunió térképei fekszenek a hóban, az utcai árusok halmozták oda, akik árulják őket a közönségnek. Mejerhold is használja a térképet a „D.E.”-ben („Ide Európával!”) — a Nyugat nem más rajta, mint kis orosz félszigetek komplikált rendszere. Az ország térképe majdnem olyan közel áll ahhoz, hogy az új orosz ikonkultusz középpontjává váljék, mint Lenin portréja. Egész biztos, hogy az erős nemzeti érzés, amellyel a bolsevizmus ajándékozta meg megkülönböztetés nélkül valamennyi oroszt, új aktualitást adott Európa térképének. Az emberek fel akarják mérni, össze akarják hasonlítani a területüket, és talán azt a nagyságból fakadó mámort is élvezni akarják, amelyet már az Oroszországra vetett puszta pillantás is előidéz; ha minden állampolgár számára sürgősen ajánlott, hogy a szomszédos országok térképén is megnézze az országát, Németországot egy Lengyelország‑, egy Franciaország‑, sőt, egy Dánia‑térképen, úgy minden európai számára sürgősen ajánlott, hogy egyszer Oroszország térképén vegyék szemügyre földecskéjüket, amely foszladozó, ideges kis territóriumnak fog tűnni kint a nyugati széleken.

14.

Hogy néz ki az írólét egy olyan országban, ahol az író megbízatását a proletariátustól kapja? — A bolsevizmus teoretikusai azt hangsúlyozzák, mennyire más az oroszországi proletariátus helyzete ez után a győztes forradalom után, mint amilyen a burzsoáziáé volt 1789-ben. Azt mondják, mielőtt elnyerte volna a hatalmat, az akkori győztes osztály évtizedes viták révén biztosította magának a szellemi apparátus feletti uralmat. A szellemi élet szervezését, a művelődést addigra már régen áthatotta a harmadik rend[12] eszmevilága, és a szellemi emancipációs küzdelmet még a politikai előtt megharcolták. A mai Oroszországban egészen más a helyzet. Még csak ezután kell majd lefektetni az általános művelődés alapjait az analfabéták milliói és milliói számára. Ez össznemzeti orosz feladat. Oroszország forradalom előtti kultúrája azonban mentes volt mindenféle sajátosságtól, európai volt. Most keresi a kiegyenlítődést Oroszországban a magasabb műveltség európai és az elementáris műveltség nemzeti momentuma. Ez a művelődési kérdés egyik oldala. Másfelől a forradalom győzelme számos területen felgyorsította az Európához való felzárkózás sebességét. Hiszen vannak írók, mint Pilnyjak, akik a bolsevizmusban Nagy Péter művének megkoronázását látják. Ennek az irányvonalnak a technika területén előbb vagy utóbb biztosított a sikere, ez az első évek minden kalandja ellenére valószínűnek látszik. Nem így a szellem és a tudomány terén. Szovjet‑Oroszországban most mutatkozik meg, hogy az európai értékek éppen abban a torz, vigasztalan formában válnak népszerűvé, amelyet legutóbb az imperializmusnak köszönhettek. A második akadémiai színház — egy államilag támogatott intézmény — műsorra tűzi az Oreszteiát, de az előadásban olyan hazug módon terpeszkedik a porlepte görögség, mint egy német udvari színház színpadán. S mivel a márványmerevségű gesztus nemcsak hogy önmagában romlott, de a tetejébe az udvari színjátszás utánzata a forradalmi Moszkvában, egy fokkal még hervasztóbb is, mint Stuttgartban vagy Anhaltban volna. Az orosz tudományos akadémia pedig egy olyan férfit választott a tagjai közé, mint Walzel — az újfajta széplelkű egyetemi tanár átlagtípusát. A nyugat kulturális viszonyai közül az egyedüliek, amelyek iránt Oroszország olyan eleven megértést mutat, hogy megéri velük elmélyülten foglalkozni, az amerikaiak. Ezzel szemben a kulturális „közeledés” mint olyan (a legkonkrétabb gazdasági, politikai közösség jelentette alap nélkül) csak az imperializmus pacifista játékmódjának érdeke, csak szorgos fecsegőknek jön jól, Oroszország számára pedig restaurációs jelenség. Az ország nem is annyira a határok és a cenzúra által zárja el magát a nyugattól, hanem egy olyan lét intenzitása által, amely nem hasonlítható össze az európaival. Pontosabban szólva: a külfölddel való érintkezés a párton keresztül történik, és főként politikai kérdésekre szorítkozik. A régi burzsoázia megsemmisült; az új anyagilag és szellemileg sincsen abban a helyzetben, hogy kapcsolatokat teremtsen a külfölddel. Oroszországban ma kétségkívül sokkal kevesebbet tudnak a külföldről, mint külföldön (talán a latin országok kivételével) Oroszországról. Az, hogy egy nagy orosz szaktekintély egy kalap alá veszi Proustot és Bronnent mint olyan szerzőket, akik a szexuális problematika köréből választják témáikat, egyértelműen mutatja azt a perspektívarövidülést, amelyből innen nézve az európai dolgok látszanak. Ám amikor Oroszország vezető szerzői közül az egyik úgy emlékezik meg Shakespeare-ről egy beszélgetésben, mint a könyvnyomtatás feltalálása előtt alkotó nagy költők egyikéről, akkor a képzettségnek efféle hiányosságát csak az orosz írásbeliség egészen megváltozott feltételrendszeréből érthetjük meg egyáltalán. Azok a tézisek és dogmák, amelyek Európában — jóllehet még csak két évszázada — a művészettől idegennek és írók között vitán alulinak számítanak, most mértékadók az új Oroszország irodalmi kritikájában és termelésében. A tendenciát és a témakört nyilvánítják a legfontosabbnak. A formai viták olykor még a polgárháború ideje alatt is nem csekély szerepet játszottak. Mostanra elnémultak. És ma az a hivatalos tanítás, hogy az anyag és nem a forma a döntő egy mű forradalmi vagy ellenforradalmi beállítottságát illetően. Az effajta tanítások révén az író alól ugyanolyan visszavonhatatlanul kirántják a talajt, mint ahogy azt anyagi értelemben a gazdaság tette. Oroszország ebben a nyugati fejlődés előtt jár — de nem olyan mértékben, ahogyan gondolják. Mert a középosztállyal együtt, amelyet felőröl a tőkével és a munkával zajló birkózás, előbb vagy utóbb a „szabad” író is le fog tűnni. Oroszországban már lezárult ez a folyamat: az értelmiség elsősorban funkcionárius, a cenzúra-, a jogi vagy a pénzügyi részleg dolgozója; akit nem ér utol a bukás, az részesül a munkából — ami viszont azt jelenti Oroszországban, hogy a hatalomból is. Az uralkodó osztály tagja. Különféle szervezeteinek egyike az előretolt VAP,[13] a proletár írók összorosz szövetsége. Ez a szervezet a szellemi alkotás területén is vallja a diktatúra eszméjét. Így vet számot az orosz valósággal: a szellemi termelési eszközök átvezetése közösségi tulajdonba csak látszólag választható el az anyagiakétól. Egyelőre a proletárság mindkét téren csak a diktatúra védelme alatt tud fejlődni és művelődni.

15.

Időnként olyan villamoskocsikba botlik az ember, amelyeket körös-körül üzemek, tömegtalálkozók, vörös ezredek, kommunista agitátorok festett képei borítanak. Ajándékok ezek, amelyeket valamelyik gyár alkalmazottai készítettek a moszkvai szovjetnek. Ezeken a kocsikon futnak az egyedüli politikai plakátok, amelyeket még látni lehet mostanában Moszkvában. De messze ezek a legérdekesebbek is. Merthogy annál bugyutább üzleti plakátokat, mint az itteniek, sehol másutt nem látni. A képes reklámok vigasztalan színvonala az egyetlen hasonlóság Párizs és Moszkva között. A templomok és kolostorok körül számtalan fal kínálja mindenfelé a szebbnél szebb hirdetőfelületeket. De már régen elbocsátották azokat a konstruktivistákat, szuprematistákat és absztrakt festőket, akik a háborús kommunizmus idején a forradalom szolgálatába állították grafikus propagandaművészetüket. Ma kizárólag banális egyértelműséget várnak el. A legtöbb ilyen plakát taszító a nyugati ember számára. A moszkvai boltok ugyanakkor igazán csalogatók; van bennük valami a vendégfogadók jellegéből. A cégérek vízszintesen az utca felé mutatnak, ahogy máskülönben csak a régi fogadók táblái, arany fodrásztálak vagy esetleg egy kalaposüzlet előtt egy-egy cilinder. Emellett leginkább itt lelni fel egy‑egy csinos, romlatlan motívumot: kosárból kieső cipők; szandállal a szájában elszalad egy spicc. Táblák egy török konyha bejárata előtt: egy-egy uraság, fejükön fezzel, asztalkáik előtt. A primitív ízlés számára a reklám még mindig elbeszéléshez, példázathoz vagy anekdotához kötött. Ezzel szemben a nyugati reklám elsősorban azzal győz meg, hogy mekkora költséggel járt, amelyet a cég, lám, elő tudott teremteni. Itt a legtöbb felirat még magára az árura utal. A nagy, erőteljes jelmondat idegen a kereskedelemtől. A város, amely oly leleményes a legkülönfélébb rövidítések terén, még nem birtokolja a legegyszerűbbet — a cégnevet. Gyakran megesik, hogy Moszkva ege este riasztó kék fénnyel kezd világítani: ilyenkor — anélkül, hogy észrevette volna az ember — átnézett az egyik hatalmas kék szemüvegen, amely a látszerüzletek előtt ugrik elő útjelző gyanánt. A kapuívekből, a portálok keretéről különböző nagyságú fekete, kék, sárga és piros betűkkel mint nyílvessző, mint csizma vagy frissen vasalt fehérnemű képe, mint kitaposott lépcsőfok vagy szolid lépcsőforduló ugrik a járókelőre a néma és konok, viaskodó élet. Csak aki már beutazta az utcákat villamossal, az foghatja fel, hogyan folytatódik ez a küzdelem emeletről emeletre, hogy a tetőkön végül döntő stádiumába lépjen. Csak a legerősebb, legfrissebb jelszavak és jelképek tartanak ki egészen odafentig. És csak repülőről tárul az ember szeme elé a város ipari elitje, a mozi- és autóipar. Többnyire azonban élettelen pusztaságot alkotnak Moszkva háztetői, és nincs meg rajtuk sem a berliniek ragyogó fényírása, sem a párizsiak kéményerdeje, sem a déli nagyvárosok tetőinek napsütötte magánya.

16.

Meglepődve fog megtorpanni, aki először lép be egy orosz osztályterembe. Képekkel, rajzokkal és papírmasé figurákkal teli falak merednek rá. Templomfalak ezek, ahol a gyermekek nap mint nap elhelyezik munkáikat a közösségnek nyújtott adomány gyanánt. Az uralkodó szín a piros; szovjetemblémák és Lenin-fejek tarkítják a képet. Sok klubban is látni hasonlót. A faliújságok ugyanennek a kollektív megnyilatkozási formának a felnőttekre szabott sémái. A polgárháborús nélkülözés hívta őket életre, amikor számos helyen nem volt már sem nyomdai papír, sem nyomdafesték. Ma kötelezőnek számítanak az üzemek nyilvános életében. Minden Lenin‑saroknak megvan a maga faliújságja, amely üzemek és szerzők szerint változtatja a minőségét. Általánosnak csak a naiv vidámság mondható: színes képek, közöttük pedig próza vagy vers. Az újság a kollektíva krónikája. Statisztikai kimutatásokat hoz, vagy néha vicces kritikát valamely elvtársról, akad köztük néhány javaslat az üzem megreformálására vagy közös segélyakciókra szóló felhívás. De egyebütt is feliratok, óvatosságra intő táblácskák és oktató ábrák borítják a Lenin‑sarok falait. Még az üzemben is mintegy körülfognak mindenkit a színes plakátok, hogy felidézzék neki a gépek összes rémségét. Emitt az egyik egy munkást ábrázol, ahogyan karja egy fogaskerék küllői közé szorul, egy másik, aki részegségében robbanást okoz egy rövidzárlattal, egy harmadik, akinek a térde került be két dugattyú közé. A vörös katonák könyvtárának kölcsönzőjében egy tábla lóg, melynek rövid szövege sok csinos rajzzal magyarázza el, hogy hányféle módon lehet tönkretenni egy könyvet. Több százezer példányban terjedt el Oroszország‑szerte egy plakát az Európában szokásos mértékegységek bevezetésére. Méter, liter, kilogramm stb., minden fogadóban muszáj kiplakátolni őket. A parasztok klubjának olvasótermében a Trubnaja ploscsagyon[14] szintén szemléltetőanyagok borítják a falakat. A falukrónikát, mezőgazdasági fejlődést, termeléstechnikát, kulturális intézményeket egyaránt fejlődésvonalak mutatják be grafikai formában, mellettük kiállított szerszámalkatrészek, gépek részei, kemikáliákkal teli retorták mindenütt a falakon. Kíváncsian léptem oda az egyik falipolchoz, ahonnan két néger pofa vigyorgott lefelé. De közelebb lépve kiderült róluk, hogy gázmaszkok. Ennek a klubnak az épülete korábban Moszkva egyik legjobb étterme volt. Az egykori szeparék ma hálótermek parasztok és parasztasszonyok számára, akik „komandirovkát”[15] kaptak a városba. Onnan viszik őket gyűjteményekbe és kaszárnyákba, ott tartanak nekik tanfolyamokat és művelődési esteket. Időnként egyfajta pedagógiai színházat is rendeznek, „bírósági tárgyalás” formájában. Ilyenkor aztán mintegy háromszáz ember tölti meg, ülve vagy állva, a pirossal borított termet az utolsó zugig. Az egyik falfülkében a Lenin‑mellszobor. A tárgyalás színpadi emelvényen zajlik, amelyet jobbról és balról festett proletáralakok — egy paraszt és egy ipari munkás — testesítik meg a „szmicskát” („keret”), a város és a vidék összefonódását. A bizonyítékok felvétele már éppen befejeződött, és egy szakértő vette át a szót. Asszisztensével együtt különálló asztalkánál foglal helyet, vele szemben a védő asztala, mindkettő a keskenyebbik oldalával néz a közönség felé. A háttérben, frontálisan, a bírók asztala. Előtte, fekete ruhában, kezében vastag bottal ül a vádlott, egy parasztasszony. A vád sarlatánság, halálos kimenetellel. Szülés közben elhibázott beavatkozásával megölt egy nőt. Most ezt az esetet járja körül az érvelés, monoton, egyszerű gondolatmenetekkel. A szakértő ismerteti szakvéleményét: a nő haláláért kizárólag a beavatkozás a felelős. De a védő így érvel: nem rosszakaratból történt; vidéken hiányzik az egészségügyi segítség és a higiéniai felvilágosítás. A parasztasszony utolsó szavai: nicsevó,[16] mindig haltak meg szülés közben emberek. Az ügyész halálos ítéletet kér. Ezután az elnök a közönséghez fordul: vannak kérdések? De az emelvényen csak egy komszomolos jelenik meg, és a legszigorúbb büntetést követeli. A bíróság visszavonul tanácskozni. Rövid szünet után jön az ítélet, amelyet állva hallgat meg a közönség: két év börtön az enyhítő körülmények tekintetbe vétele mellett. A magánzárkától ezért eltekintenek. Végül az elnök a maga részéről felhívja a figyelmet arra, hogy vidéken higiéniai és képző központok létesítésére van szükség. Az ilyen demonstrációkat alaposan előkészítik; improvizáció ez esetben szóba sem jöhet. Nincsen ennél hatékonyabb eszköz arra, hogy a közönséget a párt szándékainak megfelelően közelebb vigyék a bolsevik morál kérdéseihez. Egyszer az iszákosságot tárgyalják ilyen módon, más alkalommal a sikkasztást, a prostitúciót, a huliganizmust. Az efféle népművelő munka szigorú formái teljes egészében idomulnak a szovjetélethez, egy olyan létmód lecsapódásai, amely napjában százszor is megköveteli az embertől az állásfoglalást.

17.

Moszkva utcáinak van egy különös sajátossága: az orosz falu bújócskázik bennük. Ha belép az ember valamelyik nagy kapubejárón — gyakran kovácsoltvas rácsokkal zárhatók, de még egyet sem láttam bezárva —, egy tágas település elején találja magát. Szélesen és terpeszkedőn ott nyílik egy tanya vagy egy falu, a talaj egyenetlen, gyerekek szánkóznak, fás- és szerszámoskamrák töltik ki a zugokat, elszórtan fák nőnek, a falépcsők egy orosz parasztház kinézetét kölcsönzik az utca felől városiasnak ható házak hátsó frontjának. Gyakran templomok is állnak az ilyen udvarokon, éppen úgy, ahogy a falvak széles főterein szoktak. Ettől az utca a táj dimenziójával bővül ki. Nincs is olyan nyugati város, amelynek hatalmas terei ilyen falusiasan ormótlanok volnának, s mintha örökösen rossz lenne az idő, olvadna a hó, vagy esne az eső, ilyen felázottan terülnének el. Csak elvétve áll emlékmű ezeken a tágas tereken. (Ezzel szemben Európában szinte egyetlen olyan tér sincs, amelynek titkos szerkezetét a 19. század folyamán ne szentségtelenítette volna meg és rombolta volna szét valamilyen emlékmű.) Mint minden város, Moszkva is egész kis világot épít fel nevekből a belsejében. Van itt egy kaszinó, amit az „Alkasar”-nak hívnak, egy „Liverpool” nevű szálloda, egy „Tirol” nevű fogadó. Innen a városi téli sportok centrumai még mindig egy félórányi távolságra vannak. Bár az egész városban látni korcsolyázókat, síelőket, de a szánkópálya inkább a város belsejében található. A legkülönfélébb szánkókonstrukciók startolnak innen, kezdve az elöl korcsolyaélen futó, hátul a hóban surrogó deszkától, egészen a legkényelmesebb bobszánokig. Moszkva sehol nem néz ki úgy, mint a város maga: inkább még mintha saját külvárosa volna. Nedves talaj, deszkabódék, hosszú nyersanyagszállítmányok, vágóhídra hajtott barmok; a legnyüzsgőbb helyeken is szerény kocsmákat találni. A várost még faházikók tűzdelik, amelyek pontosan ugyanabban a szláv stílusban épültek, mint amilyennel Berlin környékén is mindenfelé találkozni. Ami brandenburgi kőépítményként olyan vigasztalan hatást kelt, itt a meleg fa szép színeivel csalogat. A széles fasorok két oldalán nyíló elővárosi utcákon parasztkunyhók váltakoznak szecessziós villákkal vagy nyolcemeletes házak józan homlokzataival. Magasan áll a hó, és ha hirtelen beáll a csend, olyankor azt hiheti az ember, hogy mélyen Oroszország belsejében van egy éppen áttelelő faluban. Nem csak az éjszakánként csillagfényben szikrázó, napközben virágszerűen kristályos hó ébreszt vágyat Moszkva iránt. Maga az ég is. Mert a meglapuló tetők között újra és újra belép a városba a tágas síkságok horizontja. Csak estefelé válik láthatatlanná. Akkor azonban a moszkvai lakáshiány a legmeglepőbb hatást váltja ki. Az utcákat járva a korai sötétségben azt látja az ember, hogy a kicsi és a nagy házak szinte minden ablaka fényesen ki van világítva. Ha az ablakokból áradó fénysugár nem lenne annyira egyenetlen, akkor az embert díszkivilágításra emlékeztetné.

18.

A templomok szinte teljesen elnémultak. A város jóformán teljesen megszabadult a harangszótól, amely olyan mélységes szomorúsággal árasztja el vasárnaponként a mi nagyvárosainkat. De egész Moszkvában talán egyetlen olyan hely sincsen még, ahonnan legalább egy templomot ne lehetne látni. Pontosabban: olyan hely, ahol legalább egy templomból ne figyelhetnék meg az embert. A cár alattvalóját ebben a városban több mint négyszáz kápolna és templom, azaz nem kevesebb mint kétezer kupola állta körül, amelyek mindenütt megbújnak a sarkokban, fedezik egymást, kikémlelnek a falak felett. Az architektúra ohranája[17] vette körül. Ez a sok templom megőrizte a saját inkognitóját. Sehol sem merednek magas tornyok az égbe. Csak idővel szokik hozzá az ember, hogy kolostori templomegyüttesekké fogja össze a hosszú falakat és az alacsony kupolák halmait. Ezután az is világossá válik, miért hat Moszkva számos helyen olyan zártnak és tömörnek, mint egy erődítmény; a kolostorok még ma is magukon viselik egykori rendeltetésük erődszerű jellegét. Bizánc az ezer kupolájával itt nem az a csoda, amelyet az európai ember megálmodott magának. A legtöbb templomot állott és édeskés sablon szerint emelték: kék, zöld és arany kupolájuk maga a kandírozott Kelet. Ha belép az ember az egyik ilyen templomba, először egy tágas előszobát talál néhány szerény szentképpel. Félhomály van; ez kedvez a konspirációknak. Az effajta terekben a legkétesebb üzletekről, ha úgy alakul, pogromokról is lehet tanácskozni. Innen nyílik az egyetlen imaterem. A háttérben néhány apró lépcső vezet a keskeny, alacsony emelvényhez, amelyen szentképek előtt araszol előrébb az ember az ikonosztázig. Egymástól kis távolságra oltár oltárt követ, piros kis pislákoló fényecske jelöli mindegyiket. Az oldalsó felületeket nagy szentképek borítják. A fal minden olyan részét, amelyet nem fednek ilyen módon képek, ragyogó aranylemezek vonják be. A giccsesen kifestett plafonról egy kristálycsillár lóg. Mégis mindig csak gyertyák világítják meg a helyiséget, amely nem más, mint egy szalon, megszentelt falakkal, amelyek előtt a ceremónia zajlik. A nagy szentképeket keresztvetéssel köszöntik, majd térdhajtás következik, miközben a homloknak meg kell érintenie a földet, és egy újabb keresztvetés közben az imádkozó vagy vezeklő a következő képhez fordul. A kis beüvegezett szentképek előtt, amelyek egyesével vagy sorba rakva fekszenek a pultokon, elmarad a térdhajtás. Ezek fölé odahajolnak és megcsókolják az üveget. Ezeken a pultokon a becsesebbnél becsesebb régi ikonok közé a legrikítóbb olajnyomatokat is elhelyezik. Sok szentkép a kinti homlokzaton foglalta el őrhelyét, és a legfelsőbb párkányokról tekint le a bádogtető alól, mint megannyi szökött madár. Meghajtott retorta-fejeik szomorúságról tanúskodnak. Bizánc, úgy látszik, nem ismer külön formát a templomablakra. Varázslatos benyomás, mindenfajta otthonosság nélkül: a profán, közönséges ablakok úgy nyílnak az utcára a templom gyülekezeti helyiségeiből és tornyaiból, mint valami lakószobából. Az ortodox pap úgy lakik bennük, mint egy bonc a pagodájában. A Boldog Vazul-székesegyház alsó része akár egy pompás bojárház alapzata is lehetne. Ám ha nyugat felől lépünk a Vörös térre, a kupolák úgy emelkednek apránként az ég felé, mint egy falkányi tüzes nap. Ez az épület mindig megtart magának valamit, és szemléletünk csak a repülőgép magasából tudna rajtaütni, ami ellen az építők elfelejtették bebiztosítani magukat. A belsejét nem csak kiürítették, hanem úgy belezték ki, mint az elejtett vadat. (És másképp nyilván nem is végződhetett, mert még 1920-ban is fanatikus hévvel imádkoztak itt emberek.) A művészi berendezés eltávolítása reménytelen csupaszságában tárta a szem elé azt a színes növényi folyondárt, amely falfestésként burjánzik tova minden folyosón és boltíven; a kőfalak egy ennél bizonyosan jóval korábbi festése, amely a belső terek visszafogottságában is emlékeztetett a kupolák színes spiráljaira, sivár rokokó játszadozássá torzul tőle. A boltíves folyosók szűkek és hirtelen tágulnak oltárfülkékké vagy kerek kápolnákká, ahová fentről, a magasan fekvő ablakokból olyan kevés fény jut be, hogy a helyükön hagyott magányos kegytárgyak alig ismerhetők fel. Sok templom áll ilyen gondozatlanul és ilyen üresen. De a parázs, amely az oltárokról már csak egyes helyeken világít ki a hóra, jól megőrződött a fából épült bódévárosokban. Hóval borított szűk járataikban csend van. Csak a ruhaárus zsidók halk zsargonját hallani a standjuk felől, akiknek a szomszédságában egy papírkereskedő asszony rakta ki a portékáját, és most úgy trónol az ezüstláncok mögé rejtőzve, arca elé húzott füzérdísszel és vattabélésű télapókkal, mint egy elfátyolozott keleti nő.

19.

Még a legfáradságosabb moszkvai munkanapban is van egy koordinátapár, amely annak minden pillanatát érzéki módon meghatározza, mégpedig mint várakozást vagy beteljesedést. Ez az étkezések vertikálisa, amelyet a színház esti horizontálisa keresztez. Sosincs túl messze az ember egyiktől sem. Moszkva tele van vendéglőkkel és színházakkal. Csemegeárus őrszemek járőröznek az utcákon, a nagy élelmiszer-áruházak legtöbbje csak éjjel tizenegy óra körül zár be, a sarkokon pedig teázók és sörözők nyitnak. „Csajnaja”, „pivnaja” — legtöbbször a kettő együtt — ezt mázolták a háttérre, melynek tompa zöldje a felső perem felől lassan és kelletlenül piszkossárgába megy át. A sörhöz különös kísérő jár: apróra tört száraz fehér kenyér, sókéregben kisütött fekete kenyér és sós vízben áztatott szárított borsó. Némelyik kocsmában így tehát étkezni lehet, és hozzá még egy primitív „inszcenírovka”[18] is megörvendeztetheti az embert. Így nevezik azt az epikus vagy lírai anyagot, amelyet színpadra dolgoztak át. Legtöbbször közönséges módon kórusokra osztott népdalok ezek. Az efféle népzene zenekarába a harmonika és a hegedű mellett olykor hangszerként az abakuszok hangja is belevegyül. (Ilyeneket minden boltban és irodában látni. A legkisebb elszámolás sem képzelhető el nélkülük.) Moszkva titkos téli gyönyöre az a meleg mámor, amely átjárja a vendéget a belépéskor ezekbe a helyiségekbe, a forró tea, a csípős zakuszka élvezete mellett. Ezért aki nem hóban ismerte meg, az nem is ismeri ezt a várost. Mert minden vidéket abban az évszakban kell felkeresni, amikor a legszélsőségesebb az éghajlata. Hiszen mindenekelőtt ehhez alkalmazkodott, és megérteni is csak ebből az alkalmazkodásból lehet. Moszkvában az élet télen egy dimenzióval gazdagabb lesz. A tér a szó szoros értelmében megváltozik, aszerint, hogy meleg van-e vagy hideg. Az utcai élet olyan, mint egy fagyos tükörteremben, minden megtorpanás és elgondolkodás hihetetlenül nehezére esik az embernek. Félnapnyi elszánásra van szükség ahhoz, hogy bedobjunk egy levelet a postaládába, és a kemény hideg ellenére csak megfeszített akarattal lépünk be egy üzletbe vásárolni valamit. Ám ha végül találunk egy vendéglőt, akkor aztán mindegy, mi van az asztalon — vodka, amelyet itt gyógynövényekkel ízesítenek, sütemény vagy egy csésze tea: a meleg által maga a tovafolyó idő válik mámorító itallá. Úgy csurog bele a megfáradt emberbe, mint a méz.

20.

Lenin halálának évfordulóján sokan mutatkoznak gyászszalaggal. Legalább három napra az egész városban félárbócra húzzák a zászlókat. Ám sok ilyen gyászfátyollal bevont zászlócska két hétig is kint marad, ha már egyszer kitűzték. Oroszország gyásza halott vezére felett biztosan nem hasonlítható össze azzal, ahogy másutt viselkedik a nép az ilyen napokon. Az a generáció, amely aktív volt a polgárháborúkban, megöregszik, ha nem is az évei számát, de munkaerejét tekintve. Olyan, mintha a stabilizálódással az ő életükbe is beköltözött volna az a fajta nyugalom, sőt, apátia, amely rendesen csak az időskorral érkezik el. Az a „megállj”, amelyet egy napon a párt a NEP révén szembeszegezett a háborús kommunizmussal, szörnyűséges ellenerőt váltott ki, amely a mozgalom számos harcosát leterítette. Ezrek adták vissza ekkor a pártnak a tagkönyvüket. Lehet tudni esetekről, amikor olyan mérvű volt a fejvesztettség, hogy a párt kipróbált támaszaiból néhány hét leforgása alatt sikkasztók lettek. A bolsevikok számára a Lenin feletti gyász egyben a hősies kommunizmus feletti gyász is. Az azóta eltelt néhány év az orosz tudatban hosszú idő. Lenin tevékenysége a maga korában olyannyira felgyorsította az események menetét, hogy megjelenése gyorsan múlttá, képe gyorsan távolivá lett. A történelem optikájában azonban — amely ebben éppen ellentéte a térbelinek — a távolodás naggyá válást jelent. Most más parancsok érvényesek, mint Lenin idejében, jóllehet a jelszavakat még ő maga adta ki. Most azt teszik világossá minden kommunista számára, hogy az adott óra forradalmi munkája nem a harc, nem a polgárháború, hanem a csatornaépítés, a villamosítás, a gyárak felszerelése. A valódi technika forradalmi lényegét egyre világosabban kidomborítják. Mint mindent, úgy ezt is (okkal) Lenin nevében. Ez a név egyre nagyobbra és nagyobbra nő. Jellemző, hogy az angol szakszervezeti delegáció józan és prognózisokkal csínján bánó jelentése is említésre méltónak találja a lehetőséget, „hogy amikor Lenin emlékezete megtalálta helyét a történelemben, még szentté is avatják ezt a nagy, orosz forradalmár reformert”. Már ma sem ismer határokat képének kultusza. Van olyan bolt, ahol speciális árucikk lévén, mindenféle méretben, testtartásban és anyagban árusítják. De büsztként ott áll a Lenin-sarkokban, bronzszoborként vagy domborműként a nagyobb klubokban, életnagyságú mellszoborként az irodákban, kis méretű fényképként a konyhákban, mosókonyhákban és éléskamrákban. A Kreml-beli Oruzsejnaja-palota előcsarnokában úgy van kifüggesztve, ahogy megtért pogányok állítottak keresztet egy-egy annakelőtte istentelen helyen. Lassanként kanonikus formáit is kialakítja. Leggyakoribb a szónok mindenki által ismert képe. De talán ennél is megragadóbban és közelebbről szólít meg egy másik: Lenin az asztalnál, a Pravda egy száma fölé hajolva. Ahogy így átadja magát egy efemer újságnak, megmutatkozik lényének dialektikus feszültsége: míg tekintete bizonyossággal fordul a távoli felé, szívének fáradhatatlan gondja a pillanaté.
 
(Részlet Walter Benjamin A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások című kötetéből, amely Zsellér Anna válogatásában és fordításában 2020 telén jelenik meg a Kijárat Kiadó gondozásában.)
 
Fordította és a jegyzeteket készítette: Zsellér Anna
A fordítást az eredetivel egybevetette: Fenyves Miklós

 

[1] A fordítás alapjául szolgáló szöveg: Walter Benjamin: Moskau = Uő: Gesammelte Schriften IV. 1., szerk.: Tillman Rexroth, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991, 316–348. A Moskau című városkép (vagy szakszóval denkbild) a Moszkvai napló alapján írt útibeszámoló, amelyet Martin Buber kért Benjamintól a Die Kreatur című folyóirata számára. Benjamin 1926. december 6-ától 1927. február 1-jéig tartózkodott Moszkvában, főként Aszja Lacisz, lett rendezőnő és Bernhard Reich, író, színikritikus társaságában.

[2] Köszönet Alexandra Alipovának az orosz kifejezések átírásáért.

[3] ῾Tangóharmonikák῾.

[4] ῾Hajléktalan gyermek῾.

[5] Az eredetiben németül, idézőjelek között: „Kinderplätze”. Egy ilyen „gyermekóvóhelyen” dolgozott Aszja Lacisz is.

[6] ῾Mindennapi élet῾.

[7] ῾Kis szekér῾.

[8] ῾Iparművészeti῾.

[9] Mosselprom: Agártermékeket Feldolgozó Társaságok Moszkvai Szövetsége. Majakovszkij és mások költeményei sokat tettek a Mosselprom hírnevéért.

[10] ῾Új Gazdaságpolitika῾.

[11] A Moskau című denkbildben, Walter Benjamin Gesammelte Schriften 4. 1. kötetének 335. oldalán (szerk.: Tillman Rexroth, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991) „westlicher” helyett „wesentlicher” áll itt, de ez valószínűsíthetően csak hibás olvasat eredménye vagy nyomdahiba. A Moskauer Tagebuch idevágó szöveghelyén a „nyugati” jelző szerepel.

[12] Az eredetiben a francia kifejezés áll itt: tiers état.

[13] A VAPP-ot, az Proletár Írók Összorosz Szövetségét 1920‑ban alapították. Benjamin írásmódja a VAPP-ra vonatkozóan ingadozik.

[14] ῾Trubnaja téren῾.

[15] ῾Hosszabb szakmai útra szóló parancs῾.

[16] ῾Semmi baj῾.

[17] ῾A cári Oroszország politikai titkosrendőrsége῾.

[18] ῾Színdarabbá átdolgozott mű῾.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük