A tizenhatodik óta pontosan

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.

A fejem alatt. Átkéklik a szemem
A téli éjszakán, a rögökön.
Nem tudom, melyikünk kerekedett
Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal
Mondd meg, melyikünk volt előbb
A földben. Pedig nem is kék a szemem,
Csak már nem tudom, hol kezdődsz te,
Hol végződöm én.

Apa, apa, kikaparom a csontjaidat,
És a véremmel összeszennyezem,
Mert elegem van, kurvára elegem,
Hogy nem tudom, meddig tartasz
Bennem, pedig eltemettelek,
És azóta is azt a rögöt keresem,
Meg azt az őszi zöldet, ami akkor
Borult rám, és sírt helyettem.
Hómezők mellett fekete a szemem,
És varjak vájják ki, ha hazudnék,
Apa, apa, haragszom, értsd meg,
Elegem van, kurvára elegem.
Belőled is, de főleg belőlem,
Hogy mindig az a nóta,
Azonos félelem,
Félelmetes azonosság,
Amit én viszont nem szándékozom
Örökíteni, pedig anyát akartak faragni
Belőlem. Azok levegőből vannak,
Gondoltam, azt nem lehet faragni.
Csak a csuklónkból kopjafát.
Egy kopjafatündért, lánghajjal,
Árvácskákba öltöztetve,
Nem érdekel, milyen szavakat hagytál rám,
Ha nem tudok a saját nyelvemen beszélni.
És anyám szép, mint szeptemberben
A paprikavirág mellett az ösvény,
És azt állítja, te én vagy és te vagyok én.
Hát akkor mit vár, csillagos eget,
Álmaiban azon lépdelek,
Mert azt szereti, ha lehúzhat, akkor
Tudja, hogy égig ér.

*

Apa, apa, a bőröd; a bőröd csak nyáron olyan,
Mint az enyém. Telente szép és nyugodt vagyok,
Mint anyám, fekete a szemem és minden másom fehér.

*

Apa, apa, a bokraid, a hajad. Mint
A határban kéklő, százezer szeder.
Lila a kezem a vérüktől, ujjaimról
A csuklómra folyik le. Nincs önzőbb
Annál, aki összevérezi magát a szeptember
Gyümölcseivel, aztán összemosolyogja
A fél világot, hogy milyen szép ez a hónap,
Nincs önzőbb annál, aki önmagát utálja,
És széttárja a kezét: én mondtam, hogy ne tudd meg.
Most aztán követhetsz a szedercsapáson,
És ne nyávogj, hogy szúr a bokor, a bokrom.

*

Apa, apa, a földed. A földem
Elterülve hét méter szélesen,
Egy csík valakiében, nem is
Csak az enyém. Virágzó szilvafák
A határában, annak, ami nem az enyém,
Csak részben, és mellettem nyúlik el
Lustán és csöndesen két csíkban
Két másik föld, az a két testvérem.
Nem is vettem észre, hogy közben
Tavasz lett, bolyongok a tavaly őszben,
A télben; csak fagyban vagyok nyugodt,
Hófehéren, amikor szikrázok és vakítok.
Hogy mindig valaki mellett leszek,
És megígérem, hogy leszek egyáltalán.

*

Nincs önzőbb annál, aki utálja magát,
És ostorcsapásai átcsapva magán,
Bőrön és csonton úgy ütnek át,
Nem a saját maguk nyomát hagyva,
Kijelölik a réges-régi csapást,
A rácsodálkozást: de szép vagy.
Előbb bonts fel, aztán véleményezz
Vagy köszönj meg.
Én nem köszönök semmit,
Csak káromkodom naphosszat,
Apa, apa, nem köszönöm, nem kértelek.

Megjelent a Műút 2013040-es számában