Ványa Zsófia: Metamorfózis a camp jegyében. Töttös Kata festészete


A camp liberális: jogot követel a giccsnek is a művészi esztétikán belül. A camp anarchia: felforgatja a fennálló rendet, nem ismer el ízlést és szépséget. A camp állandó átalakulás: az értelmes ember törekvése arra, hogy rögzült fogalmait újra- és újradefiniálja. A camp nem stílus vagy irányzat — sokkal inkább egy világlátás vagy attitűd megnyilvánulása, amely tudatosan és értőn fordul a giccs felé, és értékeli benne a műviség, a mesterségesség és a túlzás jelenlétét.

Susan Sontag 1964-ben írta le elsőként tudományos igénnyel a fogalmat (Notes on Camp, 1964[1]) — a kategória pedig olyan szépen illik Töttös Kata művészetére, mintha egy úri szabászaton varrták volna rá. A műviség, a hamisság, a mesterségesség nemcsak a festői nyelvben, de tematizálva is megjelenik a (főként a 2010-es évek első feléig készült) képeken. A főszereplő a korai műveken ugyanis a tökéletessé tett szupernő, akit addig plasztikáztak és retusáltak, míg olyan nem lett, mint a többi, futószalagon kreált mintadarab. Mű és mesterséges: feltöltött ajkak és mellek, műszempillák, hibátlanra javított bőr és test. A képek egy felszínes, testcentrikus világ kordokumentumai is — ne felejtsük el, hogy a 2000-es években, a Photoshop berobbanásakor járunk ekkor. A valóság manipulálásának korszakában, amikor minden tökéletes, de semmiről nem tudhatjuk biztosan, hogy emellett valódi-e.

Töttös Kata már az egyetemre ezzel a határozott képi világgal és témával érkezett (2000-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán tanult Károlyi Zsigmond és Radák Eszter tanítványaként), a hiperrealista stílusban megfestett ultranő olyan erős és jól megjegyezhető statementté vált, hogy hirtelen Kata lett az a festő, „aki nőket fest”. A 2010-es évek elejéig készült képeket valóban a látszat, a felszín alól előbukkanó műviség, azaz a camp esztétikája hatja át — kompozíciói ugyanakkor virtuóz technikai tudásról tanúskodnak. Hiperrealista módon, részletgazdagon és precíz aprólékossággal vannak megfestve ezek az olajképek (többnyire fotók után): az alkotó kéz mozdulatai nem érződnek, nem találunk ebben a modorban semmi személyességet vagy közvetlenséget. Hiperrealista hipervilág az, amit látunk, amely épp úgy viszonyul a világunkhoz, ahogy virtuális valóságunk.

Töttös Kata szupernő-képeit az erotika légköre hatja át: a szexipar atmoszférája, kellékei, gesztusai, de akár konkrét aktorai is (több alkalommal választ pornósztárt vagy Playboy-lányt a kép tárgyául) meghatározó elemei a műveknek. A camptől alapvetően nem áll távol ez a fajta túlzó, túlfűtött dekadens életérzés, azonban a konkrét témaválasztás közel hozza Töttös Kata művészetét a transzgresszióhoz is. A szürrealistákkal (vagy velük ellenben — értelmezés kérdése) induló Georges Bataille francia filozófus elveiből kisarjadó kortárs irány, a transzgresszív művészet a határsértés gesztusával definiálja azt a sávot, ami a valóság és a művészet között húzódik — egyre szélesítve a terepet, ugyanakkor rámutatva jelen világunk visszásságaira. A néző elé emel valamit — valami megbotránkoztató, gusztustalan vagy felzaklató látványt —, és elgondolkodásra készteti arról, hogy ha a mindennapokban (a tévében és az interneten) elfogadjuk az erőszakot, a halált, a szexet és a durvaságot, akkor vajon miért ítéljük meg másképp egy képzőművészeti alkotáson, miért tartjuk „oda nem illőnek” a kiállítótér falán. Töttös Kata munkásságában ez a határsértés érzékletesen megjelenik, és nem csupán a szexipar és a pornókultúra tematizálásával.

Ugyanilyen elgondolkodtató a tömegkultúra (címlaplányok, celebek) beemelése a művészet megszentelt falai közé, valamint az erőszak ábrázolása. Ez utóbbi témával külön sorozatban foglalkozik 2010-től kezdve, és egyfajta fordulópontot is kijelöl az életműben, mivel ez az első alkalom, amikor akvarelltechnikával dolgozik. A gyors és légies technika egyre hangsúlyosabban van jelen azóta a művészetében, és egy egyre határozottabb nyitással is összekapcsolódik. A nyitás a személyesség felé történik: a hiperrealista képek teljesen közömbös festői attitűdjén egyre gyakrabban nyílik rés, megérezzük az alkotó jelenlétét és a saját élet elemei (személyek, testrészek, saját tárgyak) is be-beszivárognak a képtérbe.

Az utóbbi tíz évben sokat finomodott Töttös Kata kifejezésmódja: a merész kijelentésekből sejtetések lettek, a harsány túlzásból visszafogott irónia. Továbbra is a nő az alaptéma, de már kevésbé provokál a testiséggel — a téma egyéb oldalait vizsgálja érzékenyen. Amióta felfedezte önmagának az akvarelltechnikát, a korábban megszokott részletgazdag kidolgozottság is megváltozott: nemcsak az akvarell-, de az olajfestményeken is egyre több alkalommal él az üresen hagyott képmező kompozíciós erejével. A festői modor lazulásán kívül van ennek egy prózaibb oka is: helyet enged párja, Wahorn András motívumainak is a képeken. Ez az odaengedés árulkodó és érdekes személyes gesztus, ami az önállóan megfestett nagy táblaképeken is maradandónak bizonyul.

A közös munka több szempontból is felszabadítóan hatott Töttös Kata munkásságára. Az együtt megfestett képek új dimenziót adnak a megszokott motívumoknak — a két alkotó képelemei párbeszédbe kezdenek egymással, és többrétegű, eredeti tartalmaikat átértelmező művek jönnek létre. Festői stílusuk nem is lehetne különbözőbb: a hiperrealista és a gyermeki rajzokat imitáló modor találkozik. A képkészítés menete általában így néz ki: Töttös Kata megfest egy tárgyat (legyen az női arc, állat, növény, akármi) a maga élethű stílusában — majd Wahorn ráfesti a képre a saját jellemző motívumait. Mivel nem beszélik meg előre, mit festenek, a végeredmény számukra is meglepetés lesz. Ami igazán figyelemre méltó ezekben a képekben, az nemcsak az egyes rétegek egymásra tevődése, hanem a köztük (és explicit módon a nő és a férfi között) lévő viszony tematizálódása. A női és a férfi szerep, a viszonyok és az egység megragadása a tétje ezeknek a munkáknak.

Azt, hogy kísérletező, játékos szakaszában jár Töttös Kata munkássága, jól illusztrálja a műfaji kísérletezés. 2017-ben meghívást nyert a Kecskeméti Vasszobrász szimpóziumra, ahol minden adott volt ahhoz, hogy a megszokott vászonképek helyett új médiumokat próbáljon ki, és a hely adottságait kihasználva objekteket készített: formára vágott vaslemezekre festett női portrékat, méghozzá a pop- és a pornókultúrától egyaránt megihletett Metál-sorozatát (Metal Macska, Metal Mouse, Metal Nyuszi, 2017). Az egyediesítéstől mentes, próbababaszerű figurák a nő alaptípusát reprezentálják, ami kiegészül a rajzfilmek és a képregények kellékeivel: Mickey egér fülével és a Macskanő álarcával — mindez azonban nem gyermeki, hanem erotikus felhangot kap a bőr és a szegecsek imitálása révén. (A szériát 2018-ban Wahorn Andrással közös kiállításon mutatta be a MissionArt Galériában.) Az álarc mint a rejtőzködés szimbóluma érdekes utólagos ellentétpárként artikulálódik a korai kitárulkozónak mutatkozó, mégis sokkal kevésbé személyes szupernő-képekhez képest. Az álarcos nő motívuma legújabb képein is feltűnik, a téma azóta is foglalkoztatja, bele-belefolyik mostani munkáiba is. A sorozat ihletésére azóta bátrabban nyúl a festészeten túli elemekhez: talált tárgyakat, például apró műanyagfigurákat is beépít objektjeibe, és így a tárgyak és a többrétegű képsíkok (Wahorn-rajzok és saját festmények) egymásra rakódásával különös dobozszerű képtereket alakít ki. A tárgykészítéssel való kísérletezés ugyan játékosnak tűnik, de a tét komoly: a festészet határainak tágítása.

Az utóbbi években számos tematikus periódust különíthetünk el Töttös Kata munkásságában: ilyen volt például az (azóta lezárt) halas képek sorozata, az ikonszerű Madonnák vagy épp a bogaras széria, mely most is jelen van festészetében. A portrékon rátétként megjelenő rovarok újabban ugyancsak talált tárgyak, műanyag csótányok és üvegkristállyal díszített legyek — a témában Töttös Kata lehetőséget lát arra, hogy tovább kísérletezzen az undor, a szépség és a giccs arányainak tökéletesítésével.

Figyelemreméltó, ahogy tudatosan és érzékenyen foglalkozik saját munkásságának újra- és újrafeldolgozásával. Korábbi motívumait (mint például az álarcos nő portréját) képes kész egészként kezelni, mely alkalmas lehet egyfajta alapnak — erre rakódhatnak az újabb művek, az eredeti alkotás jelentésrétegét is magukban hordozva. A saját mű így tárgyiasul (újratárgyiasul), az egykori központi figurákból mellékszereplők, néhol egyenesen dekorációk lesznek. Ez történik például Az ágy mellett, a polcon (2018) című képen is, ahol a vaslemezből kivágott Metal Mickey berendezési tárgyként tűnik fel, a képtéren szereplő többi tárggyal egyenértékű dekoratív elemként. A képen azonosíthatunk Wahorn-grafikákat és személyes tárgyakat is (ott van például egy Hrabal-könyv, óra, fülbevalók, szarvasagancsos ágynemű, virágos díszpárna) — egyensúlyban van a férfi és a nő térfele.

A már megtalált téma újrafelhasználása és új jelentésrétegekkel való bővítése Töttös Kata munkásságában jelenleg a leghangsúlyosabb irány. Meglévő motívumok, talált fotók, tárgyak együttes szerepeltetésével éri el, hogy az egyes tartalmi síkok egymást újradefiniálják. A konkrét téma lehet sokféle (például most éppen a nő és a régi szovjet játékrakéta találkozása foglalkoztatja) — a művek valódi tárgya azonban ennél mélyebb. Azt az állandó átalakulást ragadja meg így, ami a camp felfogását meghatározza: a törekvést, hogy rögzült fogalmainkat újra- és újraírjuk.

[1] Susan Sontag leírása ITT található.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük