Nőkre néző ablakok

Tallér Edina könyvének elsőre szembetűnő vonása a sajátságos műfajmegjelölés: a Lehetek én is „panelregény”. A speciális megnevezés igényét nem csupán az látszik indokolni, hogy a kötet valahol félúton van a novelláskötet és a regény között, hanem az is, hogy olyan mikrovilágot teremt, amelyben a naplószerű beszédmód uralkodik, vagyis hangsúlyozottan személyes, egyszeri és megismételhetetlen élmények közzétételéről van szó.

Tallér Edina könyvének elsőre szembetűnő vonása a sajátságos műfajmegjelölés: a Lehetek én is „panelregény”. A speciális megnevezés igényét nem csupán az látszik indokolni, hogy a kötet valahol félúton van a novelláskötet és a regény között, hanem az is, hogy olyan mikrovilágot teremt, amelyben a naplószerű beszédmód uralkodik, vagyis hangsúlyozottan személyes, egyszeri és megismételhetetlen élmények közzétételéről van szó.

A könyv központi motívuma a hol hiányként, hol pedig mindennapi tapasztalatként megjelenő anya–gyerek-viszony. A narráció keretét megteremtő naplóírónő gyermekeivel való kapcsolata mellett anyjához fűződő felnőttkori viszonya is végigvonul az elsősorban női sorsokra fókuszáló kötet egészén. „[…] mindig női szereplőkkel játszom, azokat könnyebben tudom fejleszteni […]. Ha nem úgy mennek a napok, ahogy szeretném, ha nem tetszik a valóság, kitalálok helyette mást.”

Az idézet utolsó mondatának variációi több helyen is elhangzanak egyfajta prózapoétikai elvként („Nem szeretem a hibákat. Letagadom. Elfelejtem. Kitalálok helyette mást”; „Ha valaki nem tetszik, kitalálok helyette mást”), ami termékenyen elbizonytalanító a „napló” hitelességét illetően. Ugyanakkor a sokszor hangoztatott ígéret csak akkor valósul meg igazán, amikor az ötödik résztől kezdődően a lakótelepen élő átlagos családanya feljegyzései közé beékelődik egy másik sors lenyomata, a látnoki képességekkel rendelkező falusi kamaszlányé. A női sorsalternatívák megjelenítése részben megmagyarázza a címválasztást is, hiszen a naplóíró különböző női figurákkal azonosul az egyes szövegekben. Ugyanakkor a Lehetek én is egyben a Vad Fruttik együttes egyik slágerének címe is, amely lényegében azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy bizonyos perspektívából szemlélve minden átlagember lehet különleges és egyedi. Egyébként irodalmi élményekre és film-klasszikusokra való utalások mellett több szöveghelyen is megjelennek a populáris kultúra elemei: filmsorozatok, slágerek, graffiti stb.

A panelházi szövegekben többnyire derűs, tét nélküli szemlélődés dominál, a kívülállás csendes öröme: a végtelenített jelen a jövőtől való szorongás helyett.(„Nem érdekel a jövő, kit érdekel, jövő még nincs.”)

Úgy tűnik, hogy a boldogság a rutinszerű életritmusból való kilépés pillanataiban, az ilyenkor megfigyelt részletekben érhető tetten, például a teraszon töltött cigarettaszünetekben, amikor mások életének képei úgy villannak fel, akárcsak a szemben lévő ablakok kékje az esti tévénézés idején: „A lányom mosolygófejeket rajzol a párás üvegre, a fiam a szoba közepén táncol. Bohóckodnak nekem, hogy csábítsanak be, ha túl sokáig vagyok kinn. Vissza kéne mennem. Jó itt. Tegnap este a 47-es villamoson keringőzött egy szerelmespár, ma délután meg hajléktalannak adta át a helyét egy férfi, és még szivárványt is láttam.” (54)

A mindennapokból való kitekintés, a jelen pillanat kimerevítése és a rá irányuló reflexió jellemzi az elbeszélő attitűdjét. Nem véletlen, hogy egyik legemlékezetesebb filmélményeként is azt a pillanatot nevezi meg, amikor a Cabiria éjszakái főhősnője a film végén belenéz a kamerába, kilépve saját történetéből.

Ezzel párhuzamosan megjelenik a valódi találkozások igénye, ami gyakran a félresikerült próbálkozások szintjén marad meg. Anyjához fűződő viszonyát közelség és távolság megfelelő arányainak folyamatos keresése jellemzi.

Az elbeszélő hol felnőtté válástól rettegő kislánynak érzi magát, amikor az anyjához kell viszonyulnia („Felnőtt leszek, ha anyám meghal, nem leszek senkinek a gyereke.”), hol pedig az anyját kezeli gondoskodásra szoruló gyerekként. Kapcsolatukat találóan jellemzi a többször ismétlődő hajvágás-epizód: a lány — gondoskodó felnőttként — felajánlja, hogy levágja az anyja túl hosszúra nőtt haját, de mindig elutasításban van része. Sokáig úgy tűnik, hogy távolságtartó kapcsolatukon belül túlságosan intimnek minősül a bizalmat és fizikai érintkezést egyaránt implikáló gesztus. Végül azonban kiderül, hogy az anya részéről egy kétségbeesett tiltakozó gesztusról van szó: „Szép a haja, dús, fekete-fehér, akkor kezdte el növeszteni, amikor a húgom és a gyerekei elmentek, és azt mondta, addig nem vágja le, míg vissza nem jönnek. Nem hagyja, hogy levágjam. Így próbálja befolyásolni anyám a dolgok menetét.”

A férjjel való szorosabb kapcsolat igénye is megjelenik a szövegekben, szintén olyan alaphelyzetekben, amikor látszólag nem történik semmi: szótlanok vagy éppen elbeszélnek egymás mellett. A Legyen úgy a panelvilágban játszódó szövegek közül az egyik legerőteljesebb, ugyanis itt beindul a képzelet sokszor beígért, de csak visszafogottan megvalósított játéka. A nő a férfi hátát nézve cigarettázik, és egyre vadabb verziókat talál ki arra, hogy hogyan vonhatná magára a figyelmet: „Most az lesz, hogy hullik a hajam. Egy csomó ott marad a markomban, beletúrok a hajamba, magam elé dobom, ami kihullott. Beszívom és kifújom a füstöt, közben nézem a hátad, hullik a hajam, a jobb halántékomnál már nincs is, kilátszik a rózsaszín, sima bőr. Legyen az, hogy felsikoltok.” A fejezet végén ismételten megfogalmazódik az elvágyódás homályos képzete, amely sosem vezet konkrét cselekvésekhez.

Eleithüia, a tizenhat éves „tisztánérző” jósnő naplójának beékelődése a paneltörténetek közé egy olyan lehetséges sorsalternatívát állít fel, amelyben szintén fontos szerepet játszik az elvágyódás. A szülés görög istennőjéről elnevezett figura életkörülményei radikálisan különböznek ugyan a kétgyerekes családanyáétól, mégis sok tekintetben egymás pandanjaiként működnek.

Eleithüiát túlságosan is szoros kapcsolat fűzi anyjához, olyannyira, hogy életútja csupán az anyja életének folytatásaként/ismétléseként tételeződik. Amikor pedig az idős nő gondozásra

szorul, fizikai közelségük is szinte elviselhetetlen mértékűvé válik. Családjában öröklődik a gyógyítói képesség, de ameddig az anyja él, addig csak kártyajóslással és állatok gondozásával foglalkozhat, miközben minden egyes pillanatban az anyai instrukciók szerint kell cselekednie.

Ebben a világban is fontosabb tehát a jelen mint a jövő, azzal a különbséggel, hogy a jelen pillanatban való feloldódást nem a teraszon való cigarettázás, hanem a hajnali meditáció jelenti, a részletek gondos megfigyeléséből pedig nem az írás, hanem a gyógyítás képessége származik.

Minden bejegyzésben mantraszerűen ismétlődnek mondatok, amelyek az öndefiníció szerepét töltik be a fiatal lány számára, miközben élethelyzetéhez való viszonya lépésről lépésre megváltozik: sorsának derűs elfogadásától eljut az elvágyódásig, míg végül már az anyja halálát kívánja. „Nem értem azt sem, hogy az emberek miért félnek annyira a jövőtől, szerintem sokkal ijesztőbb, ami most van. Például anyám. Hogy mi lesz vele. Ő mikor hal már végre meg. És hogy miért nem enged élni.” (79) A „tisztánérző” jósnő, akinek valójában nincs is kártyára szüksége a jövőbelátáshoz, paradox módon végül mégis egy olyan életre vágyik, amilyet az a naplóírónő él, aki őt kitalálta.

A görög mitológiai és a népi hiedelemvilág elemei Tallér Edina A húsevő című első könyvében is jelen voltak, viszont itt már egy jóval komplexebb, mágikus világ épül a fiatal jósnő jól kidolgozott figurája köré, amelyben esküvőre fagyasztott pillangók, hűtőládában fulladozó öngyilkos nagymamák, görög istennők, cigány menyasszonyok és Pánsípos Emberek egyaránt helyet kapnak.

Azonban ehhez az izgalmas világhoz képest valóban panelszerűnek tűnnek a kerettörténetet alkotó napló egyes bejegyzései, különösen a női sorsalternatívák felsorakoztatása. Ezek a szövegek remekül sűrítik egyetlen napba a szereplők életének legfontosabb mozzanatait, az összkép mégis túlságosan tendenciózusnak és pesszimistának tűnik: a barátnő, aki egyetemista, magányos, és a huszonévesek nihilista életét éli (Fiatal); a szomszéd nő, aki középkorú, magányos és fiatalokkal bulizik (Kisviszki); az anya, aki öreg, magányos és egész nap csak üldögél (Öreg). Az egyes portrék jól meg vannak rajzolva, egymás mellé helyezésük mégis túlságosan is leegyszerűsítő, sztereotip mintázatot mutat.

A kötet utolsó szövegeiben egyre gyakrabban bukkannak fel az írás folyamatára vonatkozó megjegyzések is. Úgy tűnik, mintha a naplóírónak már elfogyott volna a mondanivalója, mégis addig pörgeti tovább az írást, amíg végül már csak az írásra irányuló reflexió pótcselekvése marad: „Hogyan kell befejezni egy ilyen történetet. Írjam le, hogy mi van ma?”; „Nem írok naplót, ha ezzel végeztem, tényleg nem, ebben egészen biztos vagyok.” Az a benyomásunk támad, hogy a naplóíró egyszerűen megunta a szerepét, és keresi azt a pontot, ahol végre kiléphet belőle. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a szöveg leépülésének, banalizálódásának, kitörlődésének bemutatása csupán egy állomása annak a koncepciónak, amelyet egy graffiti-művész technikájára utalva így fogalmaz meg: „Szeretnék úgy írni, ahogy Blu fest, az egész olyan, mint egy hatalmas képregény, és soha sincs vége, mert holnap újrakezdi, hogy átrajzolja megint.”

Megjelent a Műút 2013040-es számában