Paár Tamás: Az igazság nyomában

(Lee McIntyre: Post-truth. MIT Press, Cambridge – London, 2018)

Harry Frankfurt On bullshit (magyarul: A hantáról) című könyve 2005-ös megjelenése idején zajos közönségsikert aratott Amerikában, ami filozófiai művek esetében ritkaság. Bár a témaválasztás is szerepet játszhatott a sikerben – a mű az igazsággal szembeni közömbösséggel foglalkozik –, a felfokozott érdeklődés nyilvánvalóan a provokatív címnek és az akkori politikai klímának volt köszönhető; az amerikai közvélemény éppen az Irak elleni háború ürügyéül felhozott bizonyítékok hamisságával volt elfoglalva. Nem meglepő, hogy Lee McIntyre-nek a Donald Trump kampánya idején felkapottá váló „post-truth”-ról szóló könyve két évvel ezelőtt szintén felkúszott a bestsellerlistákra – legalábbis a non-fiction kötetekére. Frankfurt és McIntyre műve sok tekintetben hasonlít egymásra: mindkettő azt írja le, hogyan jut egyre kisebb szerephez az objektív igazság kérdése, és mindkét filozófus ismeretelméleti és kultúrkritikai szemszögből is megvizsgálja a jelenséget – eltérő fogalmakat állítva a középpontba.

A Post-truth szerzője nem összekeverendő Alasdair MacIntyre-rel (akinek legutóbbi könyvéről már volt szó a Kiskátéban) – jóllehet a két filozófus legtöbb témája közös. Ám míg Alasdair MacIntyre politika- és morálfilozófusként ismert, addig Lee McIntyre elsősorban tudományfilozófiai munkáival szerzett hírnevet: többször írt a természettudományok (elsősorban a kémia) filozófiájáról, valamint a társadalomtudományok elméletéről – később pedig két könyvet szentelt az igazság fontosságának és a fogalom inflálódásának (a Post-truth mellett a 2015-ös Respecting truth-t); tavaly ráadásul még thriller-szerzőként is bemutatkozott. Valamint az új kötet természetesen nem összekeverendő Steve Fuller azonos című, és szintén 2018-ban megjelent művével (amelyről Forrai Gábor írt a Kiskáté mostani évfolyamában). Fuller és McIntyre (vagy épp MacIntyre) megközelítése homlokegyenest ellentétes egymással: míg az előbbi a post-truth-ban elsősorban felszabadító potenciált lát, addig az utóbbi kisebbfajta katasztrófaként értékeli az igazság utáni korszak beköszöntét.

De mi is az a post-truth, amiről szó van? A kifejezést többféleképp is megpróbálták már magyarra ültetni, így a „majdnem-igazság”, az „igazságon túli” vagy az „igazságutániság” megoldással is lehet találkozni – célszerű azonban a „posztigazság” verziónál maradni, hiszen ez őrzi meg leginkább a kifejezés lehetséges jelentésrétegeit. Mint közismert, az Oxford English Dictionary 2016-ban az év szavának választotta a kifejezést, és ahogy Forrai esszéjében is olvashatjuk, a következő definíciót adta rá: „olyan körülményeket jelöl […], amelyek között az objektív tények [Forrainál itt objektív igazság szerepel] kisebb befolyással vannak a közvéleményre, mint az érzelmek és a személyes meggyőződések”. A „posztigazság” azonban nem csupán egy-egy kijelentésre vagy helyzetre vonatkozik, hanem sokak szerint egész korszakunkat jellemzi.

Számos politikai nyilatkozattal illusztrálhatnánk, mit jelent a posztigazság világa – ilyen például Kellyanne Conway híres gondolatfutama az „alternatív tényekkel” kapcsolatban –, ám a legkifejezőbb mégis a Trump mellett kampányoló Newt Gingrich kiszólása. Amikor egy vitaműsorban a riporter a közbiztonság relatíve jó állapotát mutató statisztikákkal szembesítette a politikust, Newt Gringich így reagált: „képviselőjelöltként amellett fogok állni, amit az emberek éreznek, ön pedig maradjon csak nyugodtan az elméletalkotók oldalán”. A politikus itt egészen nyíltan felvállalta a „posztigazság” attitűdjét, és az elvileg objektív tények helyett az érzelmek pártját fogta. A szintén Trumpot támogató Scottie Nell Hughes odáig ment, hogy azt állította: a kampányban „nincs olyan, hogy tény”. Ez tehát a posztigazság lényege: a tények és az objektív igazság helyett az „alternatív értelmezéseknek”, a hiedelmeknek és az érzelmi reakcióknak biztosítunk elsőbbséget. Ám a „posztigazság” nem pusztán azt takarja (mint Frankfurt fogalma, a hanta), hogy valaki nem törődik az igazsággal, hanem az igazság uralásának ké­pességét is. McIntyre szerint a kérdéses személyek szentül hiszik, hogy „a politika kontextusában a tényeket mindig lehet úgy […] prezentálni, hogy az az igazság egy bizonyos értelmezésének kedvezzen”.

McIntyre könyvének nagy részében a posztigazság kialakulásának hátterében álló tényezőket vizsgálja – hiszen a források feltárásával talán a jelenséget is jobban megérthetjük, és felismerhetjük, milyen választ adhatunk rá. A szerző önálló fejezetet szentel a kognitív előítéleteinknek, vagyis azoknak az emberi gondolkodásra jellemző mintázatoknak, amelyek az igazság figyelmen kívül hagyását eredményezik. Ezeket összefoglalóan „motivált gondolkodásként” (motivated reasoning) is jellemezhetjük. Ez azt a hajlamot jelöli, hogy csakis a saját álláspontunkat megerősítő információkra koncentrálunk, az új adatokat pedig az előzetes véleményünk (esetleg reményeink vagy félelmeink) fényében értékeljük – lekicsinyelve vagy egyenesen figyelmen kívül hagyva mindazt, ami nincs összhangban a várakozásainkkal. Irracionális kognitív folyamatok persze az elvárásaink és a vélekedéseink, illetve az előítéleteink kialakulásában is szerepet játszhatnak. Például hajlamosak vagyunk apróságok (mondjuk azonos színű ruhadarabok) miatt is erős csoportidentitást érezni másokkal, hogy a csoportjainkhoz tartozók véleményéhez igyekszünk igazodni, vagy hogy a minél többször hallott állításokat egyre inkább elhisszük. Ezek a pszichológia által feltárt irracionális gondolkodási tendenciáink a posztigazság mélyebb gyökerei – ezek miatt állhat elő a posztigazság fázisa.

Míg a szóban forgó pszichológiai jelenségek eredete az emberi faj történetének sokezer éves múltjába nyúlik vissza, addig az ezekre épülő „tudománytagadás” és a „posztigaz” médiamechanizmusok csupán néhány évtizede vannak velünk. Nem meglepő, hogy McIntyre tudományfilozófusként a posztigazság mintaképét és előjátékát a tudománnyal szembeni szkepticizmusban látja. Ezzel kapcsolatban érdemes szemügyre venni azt a taktikát, amelyet a nagy dohánycégek az 1950-es évektől folytatnak. McIntyre szerint a klímatagadók lényegében ugyanebből a kottából játszanak (sőt: nemcsak a stratégia ugyanaz, de ugyanazok a tudósok és piaci szereplők tűnnek fel a különböző célokért folytatott lobbitevékenységek hátterében – a dohánygyárak nyilván az ember okozta klímaváltozás megkérdőjelezésében is érdekeltek):

  1. Jelentsük ki: a tudomány nem bizonyította be, hogy ok-okozati összefüggés állna fenn a dohányzás és a tüdőrák között. 2. Támogassuk a dohányzás egészségügyi hatásaival foglalkozó kutatásokat – természetesen csak azokat, amelyek cáfolni látszanak a dohányzás és a tüdőrák kapcsolatát. 3. A mi céljainkkal összhangban álló tézisek mellett kardoskodó tudósokat (bármilyen kevesen vannak is) a „másik oldalként” tüntessük fel – és hivatkozzunk arra, hogy a vitás kérdésben mindkét fél álláspontját meg kell hallgatni. 4. Így a médiában egyfajta „hamis egyenértékűség” (false equivalence) alakul ki – hiszen az objektivitás látszatára törekedve mindkét fél azonos időt kap majd az álláspontjának ismertetésére. 5. Ebben a helyzetben mindenki annak a kutatási eredménynek fog hitelt adni, amely jobban megfelel az érzéseinek és előítéleteinek – hiszen a kérdés „nyitott”, az ügy „vitatott”. És ezzel definíciószerűen el is érkeztünk az „igazság utáni” világba: a tények helyett az érzelmek határozzák meg a közvélemény reakcióját a felmerült kérdésekben. A „dohánystratégia” célja végeredményben tehát nem a cégeknek kedvező (hamis) konszenzus kialakítása, hanem a kételkedés magvainak elültetése. (A dohányipar ennek a taktikának köszönhetően 55 évig elkerülhette a tilalmakat, és csak 2008-ban szabták ki a cégekre az első jelentősebb, 200 milliárd dolláros büntetést – amelyet persze már nem okozott különösebb gondot megfizetni a vállalatok profitjából.)

Az 1-es lépésre érdemes kitérni, és nem azért, mert tévedésen alapulna – épp ellenkezőleg: a természettudomány örökös jellemzőjét fejezi ki. A tudomány soha nem bizonyíthatja, hogy ténylegesen kapcsolat áll fenn a cigarettázás és a rák kialakulása között. A szerző elemzése szerint a tudomány mechanizmusai – a bizonyítékgyűjtés és a cáfolási kísérletek – ugyanis egyszerűen nem úgy működnek, hogy ezek alapján bármit egyszer s mindenkorra megkérdőjelezhetetlenül bebizonyíthassunk. Éppenséggel a tudomány maga is folyamatosan felülvizsgálja saját eredményeit. És bár a tudomány területén nem beszélhetünk végleges bizonyításról és megfellebbezhetetlen igazságról, ezek az eszközök arra azért megfelelőek, hogy „szavatolt meggyőződésekkel” lássanak el minket – olyan meggyőződésekkel, amelyek „a bizonyítékok által szolgáltatott igazoláson nyugszanak”. Talán mondhatjuk azt, hogy a természettudomány az emberiség rendelkezésére álló lehető legjobb és legmegbízhatóbb eszközökkel alátámasztott empirikus ismereteket szolgáltat – és ezeknek a tudósközösség aktív kutató és ellenőrző tevékenysége biztosít hitelt. A tudományszkeptikusok azonban éppen a bizonyítékok és a bizonyosság közti rést használják ki, amikor kijelentik: az ő alternatív elméletük ugyanúgy igaz lehet, mint az elfogadott magyarázatok. Ám a tudomány egyáltalán nem vesz részt ebben a fajta játszmában; a tudósok számára kizárólag az az érdekes, hogy az aktuálisan rendelkezésünkre álló bizonyítékok milyen elemzéseket támasztanak alá. (Ez a gondolatmenet a könyvben is összesen egy bekezdést kap, bővebb kifejtéséhez McIntyre más műveihez kell fordulnunk.)

A „dohánystratégia” leírásában már volt szó a média szerepéről, ami természetesen döntő fontosságú már csak az álhírek (fake news) terjedésének szempontjából is. McIntyre a témának két fejezetet is szentel: az első a hagyományos média „hanyatlását” dokumentálja, a második pedig a közösségi média és az álhírek szerepét vizsgálja. A szerző szerint a hagyományos média hírszolgáltatási gyakorlata számára a híreket tárgyaló véleményműsorok feltűnése jelentette a legnagyobb kihívást. A jobboldali Rush Limbaugh 1988-ban jelentkező rádiós talk show-ja hozta el az igazi paradigmaváltást: a száraz hírek hallgatása helyett az emberek betelefonálhattak a műsorba, kifejezhették az érzéseiket, elmondhatták a véleményüket a történésekről, és közösségi élményt kaphattak. Az ilyen és ehhez hasonló adásokban (vagy akár egész csatornákon, mint amilyen a Fox News az egyik oldalon és az MSNBC a másikon) elmosódik a határ tény és vélemény között. Hogy felvegye a versenyt az egyoldalú véleményműsorokkal, és egyszerre meg is különböztesse tőlük magát, a mainstream média a már említett megoldást választotta: az objektivitás jegyében ugyanakkora teret biztosított minden fél véleményének. Ám míg ez a szerkesztési gyakorlat kielégíti a nézők látványos viták iránti kíváncsiságát, és megfelel a befektetők kiegyensúlyozottság-igényének is, végső soron csupán az oknyomozó attitűd pótlékaként szolgál, és félretájékoztatáshoz vezet. Ahogy McIntyre bon mot-szerűen megfogalmazza: az „objektivitás célja nem az, hogy egyensúlyban legyen az igaz és a hamis – hanem hogy érvényre juttassa az igazságot”. Persze nem minden esetben egyértelmű, mi is az igazság – ám ha például a cigaretta, a vakcinák vagy a klímaváltozás a téma, a tudományos konszenzust semmibe vevő kiegyenlített „tájékoztatás” káros, és tápot ad az előítéleteink motiválta gondolkodásnak.

A hírek és a vélemények (a tények és a kommentárok) közti határt csak még tovább erodálta a közösségi média megjelenése. Ezeken a felületeken különböző magánszemélyek, akár a saját ismerőseink állásfoglalásába csomagolva fogyaszthatjuk a híreket – vegyesen az álhírekkel. Az álhír olyan szándékoltan hamis információkat közlő szöveg, amelyet a szerzője kifejezetten úgy hoz létre, hogy a szokásos sajtóhírek benyomását keltse. Ugyan az álhír „műfaja” jóval korábbi jelenség, mint a közösségi média elterjedése – ám végeredményben ez utóbbi tette lehetővé, hogy minden eddiginél több álhír forogjon a köztudatban. McIntyre az álhíreknek döntő szerepet tulajdonít a 2016-os amerikai elnökválasztás eredményében. Könnyen elképzelhető szerinte, hogy először csak kattintásvadászat céljából születtek álhírek a kampány alatt; kiagyalóik viszont hamar észrevették, hogy a Donald Trumpról szóló pozitív értesülések minden más tartalomnál nagyobb megtekintésszámokat produkálnak, a kivételt csak a Hillary Clintonról szóló negatív híradások jelentették, amelyeket még többen osztottak meg – és így még több reklámbevételt hoztak a konyhára. Ám az orosz érdekszférához tartozó országokban elszaporodó álhírgyárak esetében McIntyre már egyértelműen szándékosságot feltételez: ezek azért jöttek létre orosz megrendelésre, hogy a választásokon végül győzedelmeskedő republikánus párt esélyeit növeljék.

A könyv utolsó előtti fejezete azt az örökzöld kérdést vizsgálja, hogy az objektív igazság térvesztése felróható-e a posztmodern elméletalkotóknak, például Jean-Francois Lyotard-nak, Michel Foucault-nak vagy Jacques Derridának – válasza pedig egyértelmű igen. McIntyre értelmezése szerint a posztmodern első számú tézise az, hogy objektív igazság nem létezik. Az igazságra vonatkozó minden kijelentés csupán a beszélő politikai ideológiáját tükrözi. McIntyre tisztában van vele: egyesek a szemére fogják vetni, hogy a posztmodernnek ez az értelmezése elnagyolt és méltánytalan – ám nem túl jóindulatú véleménye szerint a posztmodern filozófusok azzal is hozzájárultak a helyzet kiéleződéséhez, hogy „visszahúzódtak eszméik finom részleteibe”. Ez a fajta gondolkodásmód ugyanis (a fejezet Orwelltől származó mottójával szólva) „játék a tűzzel”; McIntyre szerint „az igazsággal és az objektivitással szembeni teljes tiszteletlenség túl messzire megy”. A posztmodernisták elvitatták a tények fontosságát, beleértve a természettudományos eredményekét is – a tudományszociológia és a (Forrai esszéjében részletesen bemutatott) „tudománytanulmányok” (science studies) képviselői kifejezetten amellett érveltek, hogy a természettudományos tények is csupán ideológiai produktumok. McIntyre végső soron azzal támasztja alá a posztmodern szerepét a posztigazság előállásában, hogy bemutatja: egyes posztmodern szerzők, így például Bruno Latour maguk is felismerték a felelősségüket – a (radikális) „alternatív jobboldal” és a tudománytagadók táborának néhány képviselője pedig explicite is hivatkozott a posztmodern ihletésére.

A könyv zárófejezete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy vajon miként vehetnénk fel a harcot a „posztigazsággal”. Mert hogy fel kell vennünk a harcot, az McIntyre számára nyilvánvaló. Két szerencsétlenséget említ példaként, a Challenger űrhajó esetét és a 2015-ös amerikai kanyarójárványt – mindkettő azzal a tanulsággal szolgál, hogy bár az igazságot el lehet kendőzni, ez a taktika végül megbosszulja magát. Az oltásellenesek ténykedése kifejezetten súlyosbította a járványhelyzetet – utána azonban a vakcinák ellen tiltakozók hirtelen elhallgattak (nem véletlen, hogy a koronavírus-járvány kitörése óta is az oltásellenes hangok megfogyatkozásáról szólnak a statisztikák). A Challenger esetében pedig ideológiai okokból és propagandacélokat követve a szőnyeg alá söpörték a tragédia bekövetkezésére figyelmeztető bizonyítékokat.

Megoldásként McIntyre az ideológiavezérelt gondolkodás helyett a tudomány bizonyítékorientált mentalitását ajánlja. Az elénk kerülő híreket igyekezzünk több forrásból ellenőrizni, járjunk utána a szerzőjüknek, a hírt közlő médiumnak és az első megjelenés dátumának. A kritikus attitűdöt terjesztenünk és támogatnunk kell, az iskolai oktatásnak is erre kellene koncentrálnia – és az oknyomozó újságíróktól sem szabadna sajnálnunk a pénzünket. McIntyre úgy gondolja, egyetlen megtévesztő állításra sem legyinthetünk – mondván úgysem hiszi el senki. A közelmúlt eseményei épp elég példát szolgáltattak arra, hogy bármilyen őrülten hangozzék is egy híresztelés, képes lehet tömegeket elérni, és a hír terjedése akár szörnyűségekbe is torkollhat (gondoljunk csak az úgynevezett pizzagate összeesküvés-elmélet miatt kitört lövöldözésre). Az álhírekkel (és a „posztigazsággal”) tehát mindig szembe kell szállnunk. Az egyik lehetőség, hogy a hiteles híradások áradatával megpróbáljuk kiszorítani ezeket a médiatérből. A szerző egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy miközben a véleményközösségekben hajlamosak vagyunk a saját megalapozatlan előítéleteink mentén gondolkodni (lásd fentebb), addig a különböző nézetű személyekből álló, dialóguson alapuló csoportokban az emberek intelligenciája akár meg is sokszorozódhat – vagyis ezek a csoportok képesek arra, hogy többek legyenek, mint részeik összessége. A változást azonban McIntyre szerint nem a csoportjainkon vagy másokon, hanem saját magunkon kell kezdenünk: azt javallja, hogy első lépésként ismerjük meg az előítéleteinket, és merjünk szembenézni a mindenkiben ott lévő, irracionalitásra hajlamosító pszichológiai tényezőkkel.

Mint az a fentiekből világossá válhatott, McIntyre könyve tanulságos és hasznos olvasmány lehet minden embernek – akár érdeklik az „igazság utáni” korszak és az objektivitás kérdései, akár nem. Hiszen utóbbi esetben a mű éppen róla szól: arról a személyről, aki fokozottan ki van téve a „posztigazság” veszélyeinek. Ám néhány kritikai megjegyzést is megfogalmazhatunk a művel kapcsolatban. Bár fentiekben igyekeztem többé-kevésbé konzisztens módon összefoglalni a könyv gondolatmenetét, a központi fogalmak használata közben a szerző valójában „csúszkál” – és emiatt a vizsgált jelenségeket sem tárhatja fel egészen világosan: az álhír, a tudománytagadás és maga a „posztigazság” fogalmának meghatározása is problematikus.

A tudománytagadás esetében a kérdés az, hogy a McIntyre által leírt tudománnyal szembeni szkepticizmus vajon tényleg a tudomány tagadása lenne-e. A könyvben szereplő dohánystratégia, bizonyos politikusok tudományhoz való hozzáállása és a posztmodern nézetek megjelenése a filozófiában nem teljesen magyarázza például a klímatagadók tevékenységét. McIntyre vonakodik elfogadni, hogy az „igazság utáni” korszakban ezen a három tényezőn kívül más is fontos szerepet játszhat. Ám ha megvizsgáljuk a tudomány mai állásával kapcsolatos kételyeket, sokszor nem az objektív igazság létezésének tagadásával fogunk találkozni vagy a tények teljes figyelmen kívül hagyásával. Akik szkeptikus állásponton vannak a bevett tudományos elméletekkel kapcsolatban, azok jelentős része igenis tiszteli a tudomány McIntyre által leírt bizonyítékcentrikus megközelítését, és maguk is a saját bizonyítékaik fényében igyekeznek előterjeszteni az állításaikat – még ha okfejtéseik valóban gyenge lábakon állnak is (gondolhatunk itt akár a laposföld-hívők érveire). Miként a „maguk módján vallásosak” nem a vallást általában véve, csupán az intézményes vallást tagadják, úgy számos szkeptikus nem magát a tudományt veti el, csupán annak intézményesült formáit, valamint az intézményes közegen belül elfogadott téziseket.

Az álhírekkel kapcsolatban hasonló bizonytalanságot figyelhetünk meg a könyv fogalomhasználatában. Egyrészt nem válik egyértelművé, hogy az álhír lényegi célja-e, hogy elhiggyük a benne írtakat – vagy adott esetben más célja is lehet. Másrészt vajon az álhírek megkülönböztető jegye, hogy egy politikai cél szolgálatában állítják elő őket – vagy nem kell feltétlenül csakis a szándékos politikai félretájékoztatást álhírnek tekintenünk? McIntyre néha úgy fogalmaz, mintha az előbbi tulajdonság általánosan jellemezné az álhír „műfaját”, máskor ennek ellentmondva határozottan a másik jellemzőt tekinti a lényegi tulajdonságnak. A helyes válasz valószínűleg az, hogy nem minden álhírszerző célja, hogy elhiggyük a terjesztett tartalmat, és nem minden álhír mögött állnak politikai megfontolások. Sok álhírgyáros megelégszik azzal, hogy meglepődünk a közölt információkon, rákattintunk a tartalmakra, illetve továbbküldjük azokat. A nem kifejezetten politikai jellegű álhírre pedig számos példát hozhatunk fel – a jelen cikk írásának pillanatában (vagyis 2020 áprilisában) a legrelevánsabb álhírek a koronavírusról szólnak: az állítólagos fertőzöttekről (mint Ronaldo) és halottakról (mint Chomsky), (a valóságban nem működő) házi gyógymódokról, valamint a COVID-19 eltúlzott veszélyességéről vagy épp ártalmatlanságáról. (Érdemes megfigyelni saját magunkon, hogy az egymásnak ellentmondó információk közötti választásunkat befolyásolják-e az érzelmeink, és ha igen, milyen irányban.)

A „posztigazság” hasonlóképpen „kétarcú” fogalomként tűnik fel a könyvben. Vajon a kérdéses néztek terjesztői szerint tényleg nincs objektív igazság, vagy csak úgy gondolják, hogy az érzelmeik, ösztöneik, elköteleződéseik biztosabban eligazítják őket, mint például a mai tudomány eredményei, illetve egyes statisztikák? És vajon csak politikai célok elérése vezérelheti a posztigazság „ügynökeit” – vagy a politikától függetlenül is beszélhetünk „igazság utáni” meggyőződésekről? McIntyre nem egyszerűen nagy hangsúlyt fektet a posztigazság politikai jellegére, de kifejezetten a jobboldalhoz köti a jelenséget. Néha ugyan szóba hozza a baloldal felelősségét is (lásd a fent említett ideologikus tévécsatorna fenntartását vagy a posztmodern népszerűsítését), ám politikai példáit kizárólag a jobboldalról veszi. Ezt az eljárást azzal indokolja, hogy épp a (fent leírt) hamis egyenértékűséget szeretné elkerülni: ha a felelősség szinte kizárólag az egyik felet terheli, akkor szerinte hiba lenne relativizálni a jelenséget, tipikusan „posztigaz” módon azt mondani: történtek hibák minden oldalon. Ám akárki legyen is a hibás az „igazság utáni” korszak beköszöntéért (akár az egyik, akár a másik oldal, vagy épp oldalaktól független tényezők), politikai tekintetben színesebb példaanyag hitelesebbé és több olvasó számára meggyőzőbbé tehette volna a szöveget. (És ha már a posztigazság alakváltozatainál tartunk: a jelenség bizonyos típusait a könyv nem vizsgálja elég alaposan – az összeesküvés-elméletek logikája vagy az internetes fórumok ironikusból komollyá váló trollkodásai alig vagy egyáltalán nem szerepelnek a kötetben.)

Talán a leghelyesebb megoldás az lenne, ha a szerző már a kezdetek kezdetén elismerné, hogy a posztigazság és kísérőjelenségei a posztmodernhez (vagy álláspontom szerint az alternatív jobboldalhoz) hasonlóan definiálhatatlan fenomének – terjedésük többek közt ennek az alaktalanságnak köszönhető. Az „igazság utáni” korban sokan az objektív igazságot a maguk szája íze szerint gondolják el – mások részéről viszont merő hazudozással, a Harry Frankfurt által leírt igazsággal szembeni érdektelenséggel vagy az objektív igazság koncepciójának teljes elvetésével találkozhatunk. E jelenségek egyikét sem kell teljesen újnak tekintenünk. Ahogy Steve Fuller – eltérő indoklással – szintén felhívja rá a figyelmet: már az antik szofisták is a „posztigazságot” képviselték (hiszen az általuk tanított retorikai technikák is arra voltak kitalálva, hogy közvetlenül az érzelmekre hassanak), és a populizmus általában véve is hajlamos az indulatoknál kisebb szerepet szánni az igazságnak a meggyőzésben. Mindez azért feltűnőbb, mint néhány évtizeddel ezelőtt, mert manapság (miként a szerző is említi) a nagyvállalatok vagy a mainstream politikai pártok képviselőinek nem kell elrejteniük valódi motivációikat – az igazsághoz fűződő kétes viszonyuk következmény nélkül marad. Ha viszont túlhangsúlyozzuk a „posztigaz” jelenségek újdonságát, illetve egyöntetűségét, és kizárólag politikai dimenzióban értelmezzük az állítólagos változást (és csupán az egyik oldalról gyűjtünk példákat), úgy átfogó elemzés helyett végül csupán egy Trump-episztemológia leírását kapjuk – ahogyan az a könyv utolsó lapjain be is következik. Persze egy ilyesfajta ismeretelmélet kidolgozására is szükségünk lehet a „posztigazság” átfogó megértéséhez – amihez McIntyre műve kötelező kézikönyv.

(A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-3-III-PPKE-24 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült el.)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.