Nagy Hilda: Toxikus identitásalakulás

(Babarczy Eszter: A mérgezett nő. Jelenkor, 2019)

A fejlődéspszichológián belül több elméletet (Freud, Erikson, Piaget) is érvényesnek tekintenek arra vonatkozóan, hogy melyek az egyes életkori szakaszok legfontosabb változásai, amelyeknek meg kell valósulniuk az identitás egészséges fejlődése érdekében. További eldöntendő kérdés, hogy miként valósulnak meg ezek a szükségszerű változások, azaz pontosabban hogy az adott szakasz lezárásának pozitív vagy negatív a kimenetele, hiszen a következő szakaszok nagy mértékben függenek a korábbi sikeres vagy sikertelen eredménytől. Ahogyan az említett tudományágban az abnormális, deviáns esetek, azaz a szakasz lezárásának negatív kimenetelű elemei válnak problematikussá, kutatások részletesebb tárgyává, éppúgy ez a tendencia látszik érvényesülni Babarczy Eszter könyvének tematikájában is. Jóllehet A mérgezett nő című novelláskötet nem egyszerűen esettanulmányok vagy szocionovellák gyűjteménye, hanem mindezeken túlmenően erős látlelet, szubjektív tapasztalat és néhol humoros kritika fikcionalizált valóságunkról, a feminista túlkapásokat jelentősen mellőzve, mégis pontosan érzékelhető, hogy a megjelenített karakterek és a hozzájuk kapcsolódó történetek a spektrum egy adott pontjára fókuszálnak.

A szerző egy-egy női példán keresztül rajzol fel egy körképet, amelyet dominánsan a ciklikusság határoz meg. A nagymama hallgatott, az anya hiába kiabált, a lány is eltanulta ezt a tehetetlenséget. A lányt parentifikálták, majd később a belőle vált anya tette ezt saját gyerekével. Az anyák nemcsak életet hoznak a világra a szülés által, hanem a saját halálukba bevont segítőket, szemtanúkat, kísérőket is egyben, valamint saját tehetetlenségüket is tovább örökítik generációkon keresztül. Bár a novellák nem kizárólag egymás folytatásai, nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy novellafüzérként olvassuk őket — a kötetben szereplő utolsó három novella kivételével, hiszen a címadó novellától kezdődően megtörik az addig kiépített ív, és nemcsak az elbeszélő válik aktivista felszólalóvá, hanem vizuálisan is azonosítható a szövegtest módosulása. Hogy ez a „függelék” mennyiben tesz hozzá vagy von el a többi szöveg erejéből, más kérdés, de a mérgezett nő manifesztumának kétségkívül megvan a maga helye a záró részben, hiszen értelemszerűen csak az tud reflektálni és új lehetőségeket megfogalmazni, aki végigjárta a saját teoretikus és/vagy empirikus útját. Az összegzés, a következtetések levonása életerőt sugároz, amelyet a kötet utolsó mondata, „megölöm magam” (251) ellenpontoz. Ez a bipolaritás végig jelen van a kötetben: nemcsak termékeny feszültséget hoz létre, hanem azt képes fenntartani oly módon, hogy folyamatosan átalakul, különböző variációkban más-más alakot ölt, eltérő problémák köré csoportosul (erőszak, anorexia, bulimia, abortusz, szülés, anyaság, áldozat, társas magány).

Csanda Gábor Mi van a test mögött?[1] című kritikájában több ponton is felvillantott lehetséges kapcsolódási elemeket, parafrázisokat Ó- és Újszövetségi történetekkel, amelyeknek indokoltságát nem megkérdőjelezni, sokkal inkább kiegészíteni szeretném. A kötet címadó novellájában szövegszerűen is említésre kerül Eszter könyve, amelyben a bibliai történet átírására készül egy néhány mondatban megfogalmazott javaslat: „A propos Ószövetség — megcsavarhatnánk ezt az Eszter-sztorit, világnagy kurva, elhiteti az urával, hogy megerőszakolták, pedig eleve trójai falóként tolták be oda. Az első femme fatale a zsidók megmentője.” (228) A szerző nemcsak azt a játékot aktiválja, hogy A mérgezett nőre is Eszter könyveként lehessen hivatkozni, hanem lényegében a történetben megjelenő korábbi királynéból és Eszterből készít egy kollázst, amelyre néhol ráépíti Niobé vagy éppen Nefertiti vélt vagy valós karakterét is. Jóllehet a zsidóság szempontjából Eszter alakja a kiemelkedő, de elődje is hozzá hasonlóan bátorságról tesz tanúbizonyságot, kevesebb sikerrel. Vasti megtagadja azt, hogy férje parancsára bemenjen a társaság közé, aki azzal a céllal hívatta, hogy szép termete lévén megmutassa a jelenlevőknek, akár, mint egy tárgyat vagy trófeát. A tanácsadók ezt az ellenszegülést mindenképpen meg akarták büntetni, hiszen a királyné helytelen példáját méltán követné a többi feleség is, ami egyértelműen negatív kimenetelű lenne. A királynét nemcsak eltávolították a helyéről a parancsnak való ellenszegülése miatt, hanem megelőzve a nők lehetséges lázadását, a király „írást küldött birodalmának minden tartományába, mégpedig hogy minden nemzet érthesse és olvashassa különböző nyelven és írással: saját házában a férfi az úr, és minden asszony, aki vele van, engedelmességgel tartozik neki.” (Eszt. 1, 22) Ilyen előzményeket követően Eszter felszólalásával, melyet nemzete érdekében tett, életét kockáztatta, viszont a purim minden évben újra és újra emlékeztethet arra is, hogy a nők hangjuknak hallatása révén milyen radikális eredményeket képesek elérni. (Ezen a példán keresztül is látható, hogy nem véletlen, hogy a feminista diskurzusok szorosan kapcsolódnak a hangadás problematikájához, a szólásjog széles körű és egyenlő birtoklásához.[2])

Babarczy mérgezett nőinek hosszú időre van szükségük ahhoz, hogy Eszterré váljanak, állandó jelzőként a hallgatást, a némaságot lehet hozzájuk rendelni. A parancsban kiadott teljes körű engedelmesség megkérdőjelezéséig eljutnak ugyan, de visszatérő kétely, hogy miért nem képesek egyértelműen elutasítani azokat a helyzeteket, amelyekbe belekényszerülnek. Annak ellenére, hogy nem tiltja papírban foglalt törvény szólásuk szabadságát, a társadalmi konvenciók, illetve a generációkon keresztül öröklődő verbális passzivitás lelassítja az első erős hang megszületését. Eszter a nő ideális énképének metaforája, viszont az Eszterré válás folyamata nem programszerű, megakadások, visszalépések jelentkezhetnek. Hallgat, amikor egy taxis megerőszakolja, „nem szóltam semmit csak tűrtem” (Az erőszak nyelve, 55), hallgat, amikor szül: „szülő nő nem beszél vissza” (Szülök, 72), és hallgat akkor is, amikor verbális agresszióban részesítik vagy szexuálisan kihasználják: „Néma, mint mindig. Mintha nem történne semmi, amíg néma marad.” (Virágok, 102) „Nem értette, miért nem mer nemet mondani.” (103)

A többévnyi hallgatás végül az egyik legemlékezetesebb szövegben, A kisollóban kerül feloldásra: „Nem tudom, hogy jutottam oda, hogy felvágom a számat.” (185) Bár a novellában megszólaló szereplő azt állítja, hogy nem tudja, hogyan jutott el a cselekvésig, mégis ha kronologikusan végigkövetjük a hallgatásra, némaságra utaló jeleket, a későbbi radikális lépéshez vezető egyértelmű precedensként lehet azonosítani őket. Az elbeszélő ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy megrögzött operáló, és minden műtétet indokoltnak tart. A legindokoltabb beavatkozás kétségkívül a száj felvágása, hiszen ezzel a gesztussal végre szabad utat engedhet a korábbi hallgatássorozatnak, és ezeknek mások által is látható jelet kölcsönöz. Igaz, ezzel a tettel nem ért el az elbeszélő olyan globális jelentőségű sikert, mint bibliai őse, viszont idősödve következetesen fellép az ellen, ha kényszerűen el akarják hallgattatni: „Mit szabad egy öregasszonynak, ha már a halálról sem beszélhet?” (Vigyetek haza, 224), és mi lehet nagyobb eredmény egy nő számára, mint az, ha felvállalja és felvállalhatja mondanivalóját?

Babarczy a kötet több pontján olyan elemeket helyez el, amelyek könnyen összeolvashatóvá teszik a novellákat, ezáltal megengedik azt az olvasatot, miszerint egy nő élettörténete követhető végig serdülőkora elejétől egészen a halálig vagy legalábbis a halálvágyig. Hasonló jelenség érzékelhető a bibliai kontextusnak A mérgezett nőkbeli átirata kapcsán is: a fent idézett részben levő utalás az Itáliai utazással hozható összefüggésbe, viszont utóbbi didaxisa némileg gyengíti az evokált szöveget, hiszen ami a korábbi szövegben csak sejtelmesen lebegtetve jelent meg, dilemmákban fejeződött ki, addig ezen a ponton konkrétumként fogalmazódik meg. Ebben az esetben inkább káros hatást generál ez az intratextus, szerencsésebbek azok a megoldások, amikor egy-egy tulajdonság vagy eszköz esetleg esemény egyszerű említése teremti meg a folytonosságot (például az anyából kiálló cső, morfium kérése halálközeli állapotban, a macskához való ragaszkodás), hiszen így nem írják felül, csak módosítják, kitágítják az értelmezés lehetőségeit.

Ugyanakkor nem véletlen, hogy éppen az Itáliai utazás eseményei kerülnek ily módon ismételten a fókuszba, hiszen A kisolló mellett ez a szöveg szintén kiemelkedő jelentőségű. „A falat nézi, egy penészfoltot, amely nem emlékezteti semmire, és érzi, hogy el fog élvezni Lulo farkának érintésétől, érzi, hogy nem akar elélvezni, de akar is azért, érzi, hogy nem akarja ezt, de akarja is azért. Ez nem fair. Sír a megaláztatástól, a megalázó élvezettől sír. […] A szeméremajkakig húzza a kezét, érzi a nedvességet és érzi a vágyat, a saját kínzó kívánságát, hogy jönne még Lulo, hogy hatolna belé igazán, hogy csinálná még ezt egy kicsit.” (126) Az erőszakot elszenvedő nő, akit két férfi tart fogva, bezárják mögötte az ajtót, az ágyra taszítják, majd szexuális vágyuk kielégítése céljából használják (a férfi saját házában a nőnek engedelmeskednie kell!). A mérgezett nőnek ebben a kiszolgáltatott és megalázó helyzetben azzal kell szembesülnie, hogy teste teljesen másként reagál a helyzetre, mint azt sémái szerint magától elvárná, ami egy újabb nehezítő körülmény, amellyel meg kell küzdenie, tehát nemcsak a férfiakkal harcol, hanem még annál is inkább saját magával. Ezzel a gesztussal Babarczy meghaladja a tradicionális erőszakvallomások közhelyeit, hiszen nemcsak a szenvedő áldozat narratívájának újabb variánsa válik olvashatóvá, hanem túllépve az elkövetők személyén, az önreflexió, a bipoláris érzések egyidejű aktiválása képes nemcsak többet elmondani, hanem érzékeltetni is a női tapasztalatról.

Annak ellenére, hogy nem kérdőjelezném meg egyetlen novella esetében sem, hogy a kifejtett vagy a mellékesen megemlített trauma, betegség tárgyalása felesleges lenne, úgy gondolom, hogy okkal merül fel a kérdés, hogy vajon a férfitársadalom egyoldalú, sztereotip felvonultatása nem von-e maga után sokkal károsabb következményeket, mint amennyit a mérgezett nő beszélés, hangadás által elér? A döntően androcentrikus képet nem látszik feloldani egyetlen karakter sem, és míg a Bibliában a király bár első feleségét meg sem hallgatta, tettét anélkül bírálta, addig Eszterrel való házasságában másképp cselekedett, nemcsak meghallgatta, hanem teljesítette is kívánságait. Babarczynál azonban nem szabadulhatunk meg a nyomasztás alól, nincs feloldozás. A mesei motívum, úgy tűnik, hogy a realitásból teljes mértékben kimarad, épp úgy, ahogy az evészavarokkal küzdő lány süti, de nem eszi meg a pogácsát, a nő is hallatja magát, de jelentősebb visszhang megfelelő befogadó nélkül nem következhet be. A nő szenvedő szerkezet és a férfi agresszív ágens szerepében marad.

A nőről sok definíció születik, de a férfira mindössze az említett szószerkezet vonatkozik: a nő mint anyag (Emlékpogácsa), anya, aki nem nő (Mell-blog), anya, aki maga is anyára vágyik (Pushup), test az ágyon vagy egy tartály, akit gyerek kihordása céljából terveztek (Itáliai utazás), de végül a mérgezett nő keletkezése sem marad titok: „A gyermek speciális baktériummal fertőződve mérgezett nővé válik.” (A mérgezett nő, 226) Eleve nem születik senki mérgezettnek, hanem külső vagy belső toxikálás megy végbe, amelyet egyszerű gyomormosással nem lehet megoldani. A férfi-nő viszony egy véget nem érő macska-egér játék, amelyre szövegszerűen is többszöri utalás található: Ármin szexuális partnerének nevetséges egérszáját emeli ki, de a Voland című novellában a magányos macskás nő kliséjén túl egy sajátos érzelmi kötődést, „szerelmet” lehet azonosítani, amelyben a macska az aktív fél, aki szabad, és a nő az, aki tehetetlen, és csak vár ebben a csapdaszerű helyzetben. A sztereotípiákon túl és azokon belül azonban mindvégig érzékelhető, hogy aktuális problémákkal szembesít a kötet. Valamilyen mértékben mindannyian mérgezett nők vagyunk: hervadó virágok, női kvóták, tartályok, testek, eszterek.

 

[1] Csanda Gábor: Mi van a test mögött, Dunszt, 2019. december 2.; elérhető ITT

[2] Vö. Alice Crary: A Question of Silence: Feminist Theory and Women’s Voices, Philosophy, 2001. június, 371–395.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük