Tatár Sándor: Versek


Szózat, ide-oda
 
Harsonázni többé nem (és miért is?!) —
jó, hogyha leplezed a lihegést;
színházzal, vén vitézem, mire mész
— az erőlködést alóla kiérzik.
 
Tán te diktáltad egykor; most más a divat;
e csitri jelen csúfol vagy max. sajnál —
s hát tényleg: zihálsz s támolyogsz a rajtnál.
Jer, testvér, ismerd fel kor-társaidat!
 
………………………………
Mi nem fogjuk marokra kanszagú egónkat,
szánkban már higgadt s csendes minden szótag;
már (majdnem) végigjártuk utunk s tévutunk.
Nem terjesztünk rágalmakat terólad,
nyeregből kiütni nem akarunk, te hólyag —
ámde gúnyba fojtani, ha kell, még tudunk.
 

Nem fenyegetésképp. Csak a miheztartás…
 
Ha a valóság, ez a rút-sanda, agyaros idegen,
arra vetemedik, hogy (miután természetellenes cérnahangon
előadta szánalmasan átlátszó meséjét, hogy kim is ő
nekem, és mi járatban is van) benyújtja nagyobb
igyekezettel, mint amilyen eredményesen belisztezett
bundás lábát a házikómba, én nem
teketóriázok sokat: veszem a kisbaltát és (figyelmeztetés
nélkül) lecsapom a nevetségesen silányul
maszkírozott végtagot. Azután, ha jól leütögettem
róla a lisztet, visszaadván eredendő, természetes
szürkeségének,
vele fogom
(annyit csak ér a már-már selymes farkasszőr is,
mint egy középkategóriás törlőrongy!)
fényesíteni az álmaimat.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük